A londoni Nemzeti Színház honlapját vizsgálgatva egy olyan intézmény képe sejlik fel előttem, amelyik komolyan veszi mindazt, amit a nevéből kiindulva róla feltételezhetünk. Elgondolkodtató, hogy a színházi intézmények kontextusában még lehet trendi a nemzeti név, jelen esetben például azt jelenti, hogy mindenkié.

Az intézmény szlogenje ugyanis a következő: „At the National, we make world-class theatre that is entertaining, challenging and inspiring. And we make it for everyone.” (A Nemzetiben olyan világszínvonalú színházat csinálunk, amelyik szórakoztat, kihívást jelent, inspirál. Ráadásul mindenkinek szánjuk.) A mondat többször visszatér a honlap böngészése közben, több formában is: a sokszínűség, az inkluzivitás az elsődleges célok között található a műsorpolitikában, a művészeti csapatok összeállításában, a színészek szerződtetésében, az intézménybe felvett dolgozók szintjén, illetve az egyes produkciók, projektek, workshopok, turnék szervezésében, különös tekintettel a minél szélesebb spektrumú közönség elérésére. Utóbbira válaszul indult el 2009-ben a National Theatre Live elnevezésű program, amelynek értelmében profin felvett produkciókat juttatnak el nemcsak az ország, de a világ legkülönbözőbb mozijaiba. A kezdeményezés különlegessége, hogy a közvetített előadások nem kizárólag a Nemzeti programjából kerülnek ki. A koronavírus okozta világjárvány és a színházak kényszeres bezárása kontextusában a londoni Nemzeti tulajdonképpen ezt a szolgáltatást tette elérhetővé bárki számára, akinek van stabil internetkapcsolata. A National Theatre at Home a világszintű közvetítés programjából kínál válogatást: 2020. április 2-ától kezdve jelen cikk írásának időpontjáig összesen tizenhat produkciót nézhettek meg az érdeklődők. Az előadás-felvételek rendre egy hétig elérhetők a YouTube videomegosztó platformon, ahol rövid interjúk, trailerek, „behind the scenes” típusú videók és tematikus beszélgetések kísérik az egyes munkákat. Az előadások adatai, illetve az értelmezést, feldolgozást segítő informatív anyagok egyaránt megtalálhatók a színház honlapján.[1]

Les Blancs – Tunji Kasim és Danny Sapani. Fotó: Johan Persson

A közvetített előadásokból én a jelen cikk megírása céljából összesen nyolcat láttam, ám a produkciókat nem annyira választottam, mint inkább az időm és egyéb feladataim függvényében elcsíptem. Így tehát amikor a londoni Nemzeti világjárványra kitalált programjáról írok, tulajdonképpen arról beszélek, ami az internetes kutatásaimból, illetve a többé-kevésbé random nyolc előadásból számomra kiderül belőle. Ami viszont azonnal egyértelmű az online színházműsort vizslatva, az a kínálat egyfélesége az alapanyagok tekintetében. Ugyanis mindegyik előadás vagy dráma- és szövegalapú, vagy egyéb írott műből készült adaptáció. Talán mindezekből kifolyólag, illetve a brit mainstream színházi hagyomány ismeretében az előadások színészcentrikusak: a legtöbb produkciót maga a színház is a filmekből, tévésorozatokból vagy a West Endről jól ismert színészek nevével hirdeti. Továbbá még egy közös nevezőt tudnék említeni: minden esetben megfigyelhető, legalább a főbb mellékszereplők tekintetében, hogy a létrehozók törekedtek faji, sőt nemi szempontoktól függetlenül kiosztani a szerepeket, illetve eszerint válogatni az alkotókat. Ami a drámairodalom nemi diszkriminációját illeti, felfedezni véltem a törekvést arra, hogy az egysíkú női karakterekből összetettebb alakokat kerekítsenek, bár ez csak kivételes esetben jelentett komolyabb átírást.

Apropó átírás: a Robert Louis Stevenson A kincses sziget című ifjúsági regényéből készült adaptáció esetében Bryony Lavery azt az utat választotta, hogy a fiúknak szánt, jól ismert történetet (bár úgy rémlik, én azért gyerekkoromban mégiscsak elolvastam) furfangosan és nagylelkűen átadja egy lánynak. A Polly Findlay rendezte Treasure Island fiatal fiú főszereplőjét, Jimet fiatal női színész (Patsy Ferran) játssza, ezáltal a történet ebben az esetben valóban egy lányról szól. Így az előadás nemcsak lehengerlően látványos, felnőttekben nosztalgiát, fiatalokban csodálatot ébresztő kalózsztori (a kincsesládákhoz hasonlatosan sokféle meglepetést tartogat, például a komplett kalózhajó keresztmetszetét adó színpadi látványt, amelynek tervezője Lizzie Clachan), hanem egy érzékenyen megírt és előadott felnövéstörténet is, amelynek központi kérdése, hogy milyen felfedezéseket és izgalmakat enged meg a társadalom egy lány számára. Illetve persze az is, hogy végső soron mi az igazi kincs, amelyért érdemes bármilyen kihívást, nehézséget bevállalni. A döntés, hogy ebben az életveszélyes kalandban nem egy fiú, hanem egy lány vesz részt, rengeteg előítéletre és berögződésre rávilágít: egyszerre hihetetlen és felemelő nézni ezt a sarkából kifordított történetet, amely megmutatja, hogy milyen lehetne az a világ, ahol a gyermekek nemüktől függetlenül megélhetik azt a gyerekkort, amilyenre vágynak, ráadásul megrajzolja a hőn áhított női hős képét, aki irigyelnivaló bátorsággal száll szembe azokkal, akik őt neme miatt elmarasztalják. Az előadás alkotói tudatában vannak annak, hogy ki fog a „nézőtéren” ülni. És nekik egyértelműen azt üzenik, hogy azokból a kalandokból, kihívásokból, történetekből, amelyek az emberből bátor és jóakaratú felnőttet nevelnek, lánynak és fiúnak egyformán lehet része. A végső kincset, a család és a barátok éltető szeretetét pedig nem erővel, hanem ésszel, leleményességgel és empátiával lehet megszerezni.

Volt egy másik átirat is, amelyről szót ejtenék: Mary Shelley Frankenstein című regénye megírása óta az európai kultúra emblematikus darabja magával ragadó és borzasztó története miatt, ám egyúttal filozofikus mélységekben barangoló szöveg, amelyben az emberi morál és egyáltalán az emberségesség kérdését a szerző lassan, önmarcangoló és kíméletlen őszinteséggel vizsgálja. Shelley szövegében a Frankenstein-sztori egy horrorisztikus fantázia apropóján egy sor morális kérdés metaforikus és regényszerű értelmezése, amelynek adaptációja nemcsak a többszörös keretes szerkezet miatt problematikus, hanem azért is, mert az események nagy része intim történés, amely egyfelől Frankensteinben, másfelől az általa teremtett lényben megy végbe. Nick Dear az előadás adatlapja szerint csak alapul veszi a Shelley-regényt az előadásszöveg létrehozásakor, az alkotók elmondása szerint pedig az új produkció célja az volt, hogy a történetet a hagyománytól eltérően sokkal hangsúlyosabban a lény szemszögéből mutassa meg, ám a végeredmény mégiscsak végigrohan a főtörténet fontosabb eseményein, és megkísérel egy jól követhető sztorit faragni belőlük. A ragaszkodás a lineáris narratívához és valamiféle naturalizmushoz a történet szintjén azt eredményezi, hogy ami Shelley-nél kontempláció, az itt akcióvá válik, ami az írott szövegben az írói és olvasói képzeletre van bízva, az itt a színházi valóságban testet ölt. A lény fizikai csúnyasága, ügyetlensége, emberalatti mivolta Danny Boyle filmrendező színházában a szó szoros értelmében értendő, s így az előadás nem más, mint a szörny „hiteles” megalkotásának eleve kudarcos kísérlete. A produkció különlegessége, hogy a két sztárszínész felváltva játssza az orvos és a teremtmény szerepeit. Én a két változatból egyet láttam, azt, amelyikben Benedict Cumberbatch alakítja a lényt, Johnny Lee Miller pedig Victor Frankensteint. Az előadás első tíz perce a születés pillanatát örökíti meg: Cumberbatch viszont se nem táncol, se nem valósághűen vonaglik, mozgása valahol a kettő között megreked, és ez a gondolkodásmód az egész előadásra igaz. Hiába szól ez az előadás elvileg inkább a lényről, annak ábrázolásában nem jutunk túl a felszínességen, és bár technikailag biztosan kihívást jelent kitalálni egy egészséges testű színésznek azt, hogyan tegye magáévá egy fiktív testi és szellemi hátránnyal rendelkező szereplő testmozgását, hanghordozását, mimikáját, gesztusait stb., ez a színészi bravúr tulajdonképpen nem vezet sehova. Nem visz közelebb ahhoz, hogy jobban megértsem a lény szempontjából ezt a történetet. Nem szeretném nagyon elverni a port a sztárgárdán, amely a produkció mögött áll, de amekkora durranásnak tűnik a váltott szereposztás ötlete meg a szörnyszempontú koncepció, s amilyen ígéretesnek a híres emberek jelenléte, olyan üresen kong ez az előadás, amely művészi hajlamokkal dicsekedő akciószínházat csinál a Frankensteinből.

Barber Shop Chronicles – Cyril Nri és Kwami Odoom. Fotó: Marc Brenner

A Frankensteinnel és egyéb hasonló szuperprodukciókkal egyébként nem volna baj, ahogy azzal sem, hogy ez az előadás hagyott némi kivetnivalót maga után, az viszont elgondolkodtat, hogy az, aki emiatt kattintott a londoni Nemzeti YouTube-csatornájára, vajon visszatért-e, hogy nézzen témáját tekintve nehezebben befogadható, kevésbé híres alkotók által létrehozott, de hihetetlenül fontos, értékes és jó színházat is. Két ilyen előadást szeretnék megemlíteni, mindkettő a feketeségről szól, amit azért is fontos kiemelni, mert nem lehet szó nélkül elmenni a mellett a tény mellett, hogy a londoni Nemzeti sztárjai szinte kivétel nélkül fehérek, hogy a szuperprodukciókat ők tudják eladni, és hogy bár minden előadás törekszik a diverzitásra a szereposztásban és az alkotói gárda összeállításában, a Nemzetibe járó közönség csupán 9 százaléka fekete, ázsiai vagy tartozik egyéb kisebbségbe,[2] míg London (az Egyesült Királyság legsokszínűbb városa) lakosainak 40,2 százaléka vallja magát feketének, ázsiainak, keveréknek vagy valamilyen etnikai kisebbség tagjának.[3] A kincses sziget című előadáson kívül a következő két előadás fogott meg a legjobban, és ezekről a legnehezebb is írnom, mert tudatában vagyok annak, hogy sem szakmailag, sem emberileg nem vagyok elég felkészült és nem rendelkezem elég tudással ahhoz, hogy ezekről érdemben referálhassak, noha kisebbségi és faji kérdésekben érdeklődőnek, informáltnak, és úgy általában műveltnek és kritikaképesnek gondolom magam. Ha saját kisebbségi kérdéseimben helyt is tudok állni, ebben a kontextusban labdába se rúgok.

A Fuel, illetve a Leeds Playhouse helyekkel koprodukcióban létrehozott Barber Shop Chronicles Inua Ellams költő drámájából készült Bijan Sheibani rendezésében. A szokásostól eltérően itt igazi csapatmunka van, amit a hat különböző város borbélyüzletében egy nap leforgása alatt játszódó, több szálon futó előadás dramaturgiája meg is kíván. A borbélyüzlet a fekete férfiak exkluzív közösségének a tere, kávéházak, kocsmák, klubok helyett a szocializáció helyszíne, ahol megbeszélésre kerülnek a világ nagy dolgai mellett a feketeség kérdései és a legszemélyesebb problémák is. A történetszálak London Peckham negyedéből Hararéba, Zimbabwe fővárosába, Kampalába, Uganda fővárosába, Lagosba, Nigéria legnépesebb városába és Accrába, Ghána fővárosába vezetnek. A sok és sokféle helyszín, amely egyik-másik szereplő által mégis összekapcsolódik, nemcsak a migráció, a haza, a kultúrák együttlétének a kérdéseit veti fel, hanem a feketeség tapasztalatának, illetve a rasszizmusnak az árnyalatait is megmutatja: például azt, hogy kultúránként változó, hogy mi számít szitokszónak. Az ugyanazt a focimeccs-közvetítést néző-hallgató borbélyok és látogatók karaktereit valóságos emberekből gyúrta Ellams, amikor ellátogatott a drámában is feltüntetett városokba. A beszélgetések valóságosságán, közvetlenségén, rendkívüli tartalmi töltetén túl a tizenkét színész összjátéka a legnagyobb értéke ennek az előadásnak. Ezek a színészek táncolnak, énekelnek, fesztelenül váltogatják a jeleneteket, szerepeket, és bár a sokszálú történet miatt akár szkeccsszerűvé is válhatnának az egyes szereplők, itt minden kimondott mondat és véghez vitt cselekvés élettel és energiával teli. A precíz összjátékon és egyéni színészi alakításokon túl a kortárs történet hozzáférhetősége, a feketeség sokféle tapasztalatának gyakran humoros, önironikus, játékos megjelenítése miatt a Barber Shop Chronicles a traumatikus témák ellenére is felvillanyozó, szívhez szóló előadás.

Míg a borbélyüzlet kontextusában a szeretetteljes beszélgetések, provokatív viták, személyes történetek a többnyire fehér nézőt megismerésre, meghallgatásra, odafigyelésre invitálják, és az egész produkción érezni, hogy tudatában van annak, hogy fehér közönségnél milyen sok múlik azon, hogy a feketeség milyen módon kerül bemutatásra, Lorraine Hansberry utolsó drámájának nemzetis előadásában a fehér tekintethez, de akár a neutrálisnak gondolt fehér figyelemhez is a rombolás kapcsolódik. A Les Blancs, amelynek szövegét Hansberrynek nem sikerült teljesen véglegesítenie harmincnégy éves korában bekövetkezett halála előtt, címében Jean Genet Négerek (Les Nègres) című darabjára utal. A két szöveg között pár év különbség van: Genet drámáját 1959-ben mutatták be, a Les Blancs-t 1970-ben, Hansberry halála után majdhogynem hat évvel. A téma is hasonló: Hansberry a gyarmatosítás utolsó szakaszát örökíti meg egy afrikai misszió dolgozóinak és a környező afrikai közösség tagjainak a szemszögéből. A Les Blancs fontosabb szereplői fehérek, akik a legkülönféleképpen viszonyulnak mind a munkájukhoz, mind a helybeli közösséghez, mind pedig a gyarmatosítás kérdéséhez. A rasszizmus sokféle arca, rejtett és explicit formái nemcsak a változatos elvekkel, tapasztalatokkal és érzékenységgel felruházott szereplők okán tárulnak fel Yaël Farber rendezésében, a gyűlölet és akár öngyűlölet módozatai itt egyértelműen a társadalom alapszövetét képezik, hiszen a gyarmatosítás, vagyis a fehérek erőszakos jelenléte az afrikai kontinensen már önmagában rasszizmus, vagyis minden fehér jelenlét, legyen az orvos, újságíró vagy lelkész, eleve pusztítást jelent. Pusztítás a helybeli kultúrák általános lenézése, a szakszerűtlen orvoslás, a misszionáriusi és oktatói tevékenység, a helybelieken tett nemi erőszak, a fekete szolgálókra aggatott keresztény, európai nevek. De pusztítás az is, amikor a fehér ember ragaszkodik ahhoz, hogy megértse a fekete sorsot, amikor úgy gondolja, hogy szóba kell vele állnia a fekete embernek csak azért, mert ő jót akar, megérteni, tudósítani, fordítani. Az előadás fullasztó hangulata, a kopár, szürke félhomályba borult csontvázszerű missziós központ képe, az afrikai nőkórus és táncosok jelenléte és zenei kísérete a jelenetek között, illetve a szinte elejétől végig félhangosan, hangosan vagy ordibálva mondott szöveg együttesen járul hozzá ahhoz a torokszorító élményhez, amit ez az előadás kínál. Ebben a kíméletlenül igazságot osztó produkcióban nincs óvatoskodás, hogy a fehér nézői lelkem meg ne sérüljön, és minden jelenet kellő hangsúlyt és figyelmet kap, hogy egy pillanatra se érezhessem azt, megpihenhetek, nem kell figyelnem. Mit tehet az a közösség, amely hasztalan írta meg a fehér ember nyelvén kéréseit és terveit arról, hogy hogyan kapjon vissza valamennyicskét abból, ami mindig is az övé kellett volna legyen? Tschembe Matoseh, az Európából az apja temetésére hazatért afrikai férfi a polgárháborúba torkolló felkelés önkéntelen hősévé válik, aki talán jobb szeretett volna nem foglalkozni mindazzal a sérelemmel, ami miatt elhagyta a hazáját, ugyanis nagyon jól tudja, hogy az európai gyarmatosító kultúra „kedvenc” tevékenysége, a beszélgetés által nem lehet megváltoztatni azt a világot, amelyet a fehér ember mégsem beszélgetés, hanem leigázás és erőszak útján hozott létre. A fehér jelenlét mindent áthat, nem tudok szabadulni attól a gondolattól sem, hogy maga a műfaj, a dráma, a színház is fehér, és hogy ez a történet sem véletlenül Tschembe alakján keresztül válik számunkra átélhetővé, aki emigrált afrikaiként hidat képez köztem és a között a kultúra között, amely Hansberrynél és Farbernél is valahogyan pán-afrikaiként jelenik meg. Ez a szempont a dráma keletkezésének idején központi kérdése volt a fekete művészetnek és diskurzusnak, én ma kissé összezavarodom tőle, hiányzik valamiféle szigorúbb kontextualizálás, amely arra is segítene választ adni, hogy milyen szemszögből „beszél” a rendező, aki dél-afrikai származású, emigrált művészként maga is egy jól meghatározható társadalmi réteget képvisel. Ám a pán-afrikaiság lehetőséget teremt arra is, hogy általánosan a fehérek közé tartozónak gondoljam magam, hogy tudatosítsam a világunknak ezt az alapvető dichotómiáját, amelynek tulajdonképpen én is a része vagyok. És mindez visszavezet a Les Blancs számomra központi kérdéséhez: mindehhez mit tehetek én hozzá anélkül, hogy ne váljon az én hozzájárulásom is a gyarmatosítás igazságtalanságait és kegyetlenségeit eltakaró fehér beszéddé?

A kincses sziget. Fotó: Johan Persson

Hely hiányában hadd zárjam ezzel a kérdéssel a londoni Nemzeti online színháznézős programjának bemutatását. Homályban hagyva azokat az előadásokat, amelyeket középszerűnek vagy gyengének gondoltam (például az általam látott Shakespeare-feldolgozásokat, a Vízkeresztet, amelyet a gyenge, és a Szentivánéji álmot meg a Coriolanust, amelyeket az érdektelen kategóriába sorolnék). A kortárs darabok tudtak a leginkább megfogni, itt tudtam a drámaalapú és színészcentrikus színházcsinálást is a legjobban értékelni. És nem utolsósorban ezek voltak azok is, amelyeket az ágyamból, az íróasztal mellől, a kanapén ülve a leginkább be tudtam fogadni, amelyeknél úgy éreztem, értelme van annak, hogy előadás-felvételeket nézegessek. Természetesen könnyű ezt a Nemzetit kritizálni műfaji konzervativizmusa, sztárajnározása, a produkciók nagyzolása és a műsorpolitika elitizmusa miatt. De azért találtam bőven olyan munkákat és törekvéseket is, amelyek térségünkben példaértékűek lehetnének bármelyik Nemzeti Színház számára. Ezek közül még egyet meg kell említenem: minden előadás hallássérültek számára készített speciális felirattal is felkerült a YouTube-ra, ez a szolgáltatás egyébként speciális szemüvegek segítségével a színházteremben is elérhető, a honlapon pedig igencsak részletes fejezetben tárgyalják a különféle sérültségekkel rendelkező nézők számára nyújtott szolgáltatásaikat. Elgondolkodtató, hogy mennyi minden számít még a színházban, még így is, hogy be sem kellett mennem az ajtaján, és az angol feliratot bekapcsolva vagy a felvételt néha visszatekerve, esetleg megszakítva mindig a saját ritmusomban nézhettem az előadást.

^[1] https://www.nationaltheatre.org.uk/nt-at-home
^[2] https://www.nationaltheatre.org.uk/about-the-national-theatre/diversity/in-our-audiences
^[3]https://www.ethnicity-facts-figures.service.gov.uk/uk-population-by-ethnicity/national-and-regional-populations/regional-ethnic-diversity/latest