Nagy kérdése a kortárs színikritika írásnak, hogy egyáltalán szükség van-e rá. Ha a válasz igen, akkor a következő kérdés, hogy milyenre. Milyennek kéne lennie annak a kritikának, amely hatással van a nézőkre, ami, hogy úgy mondjam, érdekes? A kortárs tánc és performanszok esetében még nehezebb a helyzet: az egész ott kezdődik, hogy mit is írjunk le.

Vass Imre rész_munka_idő című performanszában öt napra beköltözött egy Károly körúti üresen álló üzlethelyiségbe, ahol hétfőtől péntekig 10.00 és 14.00 óra között kisebb szünetekkel táncolt. Ahogy olvastam az esemény leírását, Joseph Beuys 1974-es I like America and America likes me performansza jutott eszembe, amiben Beuys egy prérifarkas társaságában pár napra beköltözött egy New York-i gallériába. A két esemény között abban a tekintetben van némi hasonlóság, hogy mindkettő kivonul a színház hagyományos közegéből, és mindkettő a nézés és a performer testét tematizálja. Bár a műfajnak, mondhatni, ez a hagyománya, öröksége. A 60-as évekbeli performanszok is a nézést és a performer testét, annak határait vizsgálták. A leghíresebb példa erre Marina Abramović Lips of Thomas mára már legendássá vált performansza, amelyben egy ötágú csillagot metszet a hasába, majd egy kereszt alakú jégtömbre feküdt, ami fölött egy hősugárzó volt. A performansz akkor ért véget, amikor a nézők úgy döntöttek, segítenek Abramovićon és kivitték a gallériából.[1] De ilyen volt Najmányi László R.U.N és Pain performansza, melyben Najmányi összeesésig futott, utóbbiban pedig ült egyhelyben. Ezek a szélsőséges fizikai állapotokot előidéző performanszok eredményezték a színjátszás területén a – dobpergés! – performatív fordulatot, aminek következtében fellazultak a művészeti ágak közti határok és tovább alakult a néző szerepéről való gondolkodás.

A rész_munka_idő – ha nem is tudatosan – megidézi a 60-as évekbeli performanszokat, de – miközben tagadhatatlanul előtérbe kerül a produkció eseményjellege – már sokkal jobban közelít egy produktum/művészeti alkotás kereteihez. Abban az értelemben, hogy Vass nem a táncos testének határait keresi – még az utolsó nap előadás-szegmensében sem, amikor majdnem egy órán keresztül ugrált[2] – hanem a táncos mint munkakör folyamatait mutatja fel és teszi a vizsgálat tárgyává. Vannak kifejezetten élvezhető részek, miközben az esemény a maga teljeségében befogadhatatlan, nincs olyan őrült, aki öt napon át 10-től 14-ig ott ül és nézi. De a rész_munka_idő-nek nem is célja a teljes performansz megismerése. Mert nem csak a tudatos nézőre épít, hanem mindenkire, aki véletlenül arra jár és akinek megakad a szeme rajta – mert ez nem egyértelmű, Budapesten túlélésből nem veszünk észre sok mindent. Szóval, mivel az esetlegesen odakeveredett nézőre is számít, a táncnak nem önmagában, hanem az esemény keretében lesz értelme.

A jelentésképződésben fontos szerepet játszik a helyszín. A használaton kívüli üzlethelység, amiben semmit nem lehet megvásárolni, a fogyasztási kultúrára és a munkaerőpiacra hívja fel a figyelmet. És itt visszatérnék a produktum kérdéshez: a rész_munka_idő performansznak mindennap volt egy beosztása, ami az esemény struktúrájának felmutatásával az értelmezhetőséget segítette. Eszerint egy nap általában improvizációkból és a végén egy egyórás performanszból állt. És itt volt egy kis „csalás”, mert ez utóbbi nem az aznapi improvizációkból állt össze, hanem Vass a korábbi munkáiból adott elő részleteket. Ugyanakkor ez az aktus a rész_munka_idő egyik kérdésfelvetését is hangsúlyozza, miszerint elvárjuk alkotási folyamatoktól egy fogyasztható produktum születését. Emellett azokat a megválaszolhatatlan kérdéseket is megfogalmazza, hogy van-e a művészetnek egyáltalán értelme, eredménye, mely kérdéseket ok-okozati síkon nem is érdemes vizsgálni.

A valóság és a játékosság a tér minimalista látványvilágában (Molnár Anna munkája) is megjelenik. A minden probléma megoldására alkalmas gumis ragasztószalaggal írt feliratból egyszerre kiolvasható a sweat és a dance shop is, hangsúlyozva a performansz kérdéseit. Illetve az üveg szélén ott a freeszfe szimbólumává vált terelőszalag. Remélem, emlékezni fog erre a színháztörténet. A kirakat üvege nem egy klasszikus értelemeben vett negyedik fal: elválaszt minket a performertől, persze, de nem feledteti el meglétét a jelenlevőkkel. A performer pontosan tudja, hogy az üveg mögül emberek bámulják, és ő is a szemünkbe néz, lát bennünket. Mi több, a nézőben is tudatosodik az ottléte, mert látjuk visszatükröződésünket az üvegen, és már nem csak a táncra, hanem saját magunkra is figyelünk: hogy nézünk ki, hogy állunk, elkezdjük kicsit rendezni magunkat. És egyszer csak megcsap a felismerés, hogy mi most tulajdonképpen kukkolunk. Majd ez a kirakat tovább dolgozik bennem, és eszembe jut az amszterdami piroslámpás negyed, de tulajdonképpen én állok és várok az utca szélén.

[1] Erika Fischer Lichte: A performativitás esztétikája.

[2] a Somló Dáviddal közös It comes it goes^[2] darabjukból ad elő egy részletet.

Fotók a performanszról – Forrás: PLACCC/Balogh Attila