2020 egyik nagy vesztesége Najmányi László író, képzőművész, rendező, zenész halála. Najmányi szerteágazó munkássága, és az, hogy műveinek egy része a tűrt-tiltott zónában, illetve külföldön született, megnehezíti a róla való beszédet. Erről árulkodnak a suta, összeollózott, pontatlan nekrológok is. Az életmű méltó feldolgozása, kutathatóvá tétele, történeti és elméleti kontextusba helyezése a jövő feladata. A Kiss-Végh Emőkével és Ördög Tamással készült beszélgetés Najmányi színészpedagógiája és közös színházi kalandozásaik megidézésével állít emléket az alkotónak. Az interjút egy különleges forrásközlés egészíti ki: 2009-ben Kiss-Végh Emőke kérdéseire Najmányi László válaszolt.

„Egy halálugrás volt az összes előadás” – Najmányi Lászlóról beszélget Ördög Tamással és Kiss-Végh Emőkével Schuller Gabriella

Najmányi László

Schuller Gabriella: Mikor és hogyan ismerkedtetek meg Lacival?

Ördög Tamás: 2007-ben jelent meg a Halász Péter emlékére írt könyve[1], mi akkor kaposvári színészhallgatók voltunk, és az ottani könyvtárba hirdettek egy könyvbemutatót. Vadásztuk az ingereket, minél több emberrel és minél többféle dologgal akartunk találkozni, mert ott leginkább csak a színházba jártunk, és onnan jöttek a tanáraink is, jellemzően a Babarczy-iskola tagjai. A könyvbemutató és Halász csak egy apropó volt ahhoz, hogy együtt legyünk, Laci a saját életéről és színházáról beszélt, anekdotázott. Nagyon oldott, közvetlen hangulat uralkodott, üdítő volt vele találkozni. Amikor kiderült, hogy színész szakosok vagyunk, megbeszéltük, hogy milyen jó lenne együtt dolgozni.

Kiss-Végh Emőke: Az iskola is teljesen nyitott volt erre, úgyhogy tartott nekünk egy kurzust. Csehovék címmel csináltunk egy előadást, a Három nővér erős átiratát.

SchG: Milyen volt a kurzus? Gondolom, különbözött attól, mint amivel addig találkoztatok.

KVE: Teljesen más volt. Laci itt is sokat beszélt magáról, arról, hogy miket csinált, és ebből vezetett át minket arra, amit éppen kért. Sokat instruált, pontosan beállított minket, nagyon statikus előadás lett.

ÖT: Én például nem pisloghattam, a végére majdnem belehaltam, szinte kifolyt a szemem.

KVE: Én Olga voltam, és végignagyon öregesen kellett beszélnem. Laci mindenkinek kitalált valami ritmust.

SchG: És milyen visszhangja volt ennek az előadásnak? Siker lett?

KVE: Abszolút, a nézők vették a lapot. Egy komédia volt, és nevettek rajta.

ÖT: Mondjuk főleg a többi évfolyam nézte meg, például a látványtervezők. Laci kurzusa egyébként abban is különbözött a többitől, hogy nagyon kompakt, leginkább workshopszerű volt. A Shakespeare-trimeszterünkben három hónapig Shakespeare-jeleneteket gyártottunk, aztán jött Laci, és egy hét alatt össze kellett rakni az előadást. Amikor megismertük, őt ez foglalkoztatta: bemegyek, megcsinálom, kiosztom – neked beszédhibád van, te nem pislogsz…

KVE: Amikor már hetekkel később beszélgettünk vele, kiderült, hogy az alatt az egy hét alatt nagyon jól megfigyelt minket.

ÖT: De eleve megosztó figura volt, szerintem. Eszméletlen nagy mesélő, a legnagyobb, akit ismerek. Elkezdte, és akkor annak nem volt vége – vudu szertartáson repülő láthatatlan dobok, bahamai élet, stb… És ez ott Kaposváron, a képzés félidejében, annyira üdítően hatott! Ugyanakkor meg is osztotta az osztályt: volt, aki besokallt, és volt, aki tudott menni vele meg a történeteivel.

SchG: És hogyan folytatódtak a közös dolgaitok? 2009-ben láttalak titeket a Sirályban Lacival egy előadásban. Ez egy sorozat volt, ugye?

KVE: Igen. Havi rendszerességgel tartottunk előadásokat a Sirályban. Harmadévesen már szabadabban mozogtunk, azt csináltunk, amit akartunk.

SchG: De hogyan következett ez a sorozat a kaposvári munkából?

KVE: Tomi volt az összekötő elem Laci és az osztály között, és a kurzus után is rendszeresen e-maileztek. Tomi és én már akkor is dolgoztunk együtt, és valahogy egyértelműnek tűnt, hogy ezt ketten csináljuk Lacival. Szabadok voltunk és ingerekre vágytunk, és adódott a lehetőség.

ÖT: És Lacinak is fontos volt ez a kaposvári dolog, ő is kiszabadult magából, a lakásából, a könyvéből.

SchG: És hogyan zajlott a közös munka a sorozatban?

KVE: Mindig adott egy szöveget, és elmondta a koncepciót, de a próbára nagyon rövid időnk volt. És óriási szövegeket adott!

SchG: Ezek általa megírt szövegek voltak?

KVE: Igen. Előtte még e-mailben is beszéltünk egy csomót – mindig olyan lehetetlennek tűnt, hogy hogyan lesz ebből előadás, de aztán mégis mindig lett.

Kiss-Végh Emőke a Kóser Kabaré című előadásban a Sirályban

ÖT: Az volt a koncepció, hogy mindig csak az előadás napján, vasárnap próbálunk. Előtte készültünk azért, megtanultuk a szöveget, elemeztük, kiveséztük, stb. Pénteken jöttünk el Kaposvárról, szombaton találkoztunk Laci lakásán, akkor tudtuk egyáltalán összeolvasni az anyagot, vasárnap dél körül mentünk be a Sirályba – ennyi próba volt, este fellépés…

KVE: Tehát nagyon más ritmus volt, mint amiben addig szocializálódtunk. Egy halálugrás volt az összes előadás.

SchG: Mennyire voltak improvizatív részek beépítve?

KVE: Nem igazán. Nyilván kellett hozzá lélekjelenlét, de meglepően kötött volt a szerkezet.

ÖT: Az Odüsszeusz-előadást, a L’Odyssée Électronique-et, amiben Laci thereminre és elektronikára írta át az egész Odüsszeuszt, hát azt keményen be kellett seggelni…

KVE: Voltak képtelen ötletei… Egyszer felvette a hanganyagot, amit lejátszott az előadásban, és kihagyott belőle részeket. Nekem ott kellett elmondanom a szövegemet élőben, az üresen hagyott rész alatt. Nem csak nagy blokkokat, hanem kis replikákat is. Azt azért nagyon nehéz volt megcsinálni.

SchG: És a más ritmusban való működésen kívül miben lehet még megragadni Laci különbözőségét? Mi volt az ő színházi működésének az esszenciája?

KVE: Talán az, hogy nagyon pofátlanul gondolkodott az időben, a karakter felfestésében, meg hogy a nézőnek ez majd mit jelent. Szabadon, bátran, törvénytelenül állt hozzá ezekhez. Nekem voltak is időnként kétségeim.

ÖT: Szerintem neki is, egyébként. Az volt a mantrája, hogy ez nem színház, nem kell félni, és hogy az emberek gyűlölik a színházat, a színház halott. Szkeptikus volt szerintem önmagával szemben, meg a nézővel is. Nagyon érdekelte a színház, de azért benne volt, hogy ezt már maga mögött hagyta, és most ugyan újrakezdi egy új inger miatt – de vajon találkozik-e az ő igénye a nézőével, és vajon ez az egész működik-e?

SchG: Milyen volt a sorozat recepciója? Hogyan reagáltak a nézők?

KVE: Nagyon vegyes, hullámzó volt az előadások fogadtatása. Voltak nagyon sikeres esték, amikor egyértelműen jól vette a közönség, máskor küzdeni kellett, érződött, hogy ennek nem most, nem itt van az ideje, helye.

SchG: Az előadások egyszer lettek bemutatva?

KVE: Igen. Ezt így vállaltuk, hogy 24 órában voltunk együtt mindhárman, foglalkoztunk vele intenzíven.

SchG: És az előadások után volt valamilyen közös levezetés, megbeszélés?

ÖT: Igen. Eleve sorozatban gondolkoztunk az elején, tehát az előző előadás tapasztalatait megpróbáltuk továbbvinni. De leginkább olyan volt, mint egy élő próba, ha valami színházi bélyeget kellene ráütni.

Az egyes előadások formailag nagyon különböztek egymástól. Volt kabaré jellegű darab is, rémdráma, meg ez az elektronikus oratórium és a végén a Holy Shit című nagyon minimál esemény, amikor is hárman ültünk egy asztalnál, és felolvastunk. Tudtuk is, hogy az a vége.

Ördög Tamás a Kóser Kabaré című előadásban a Sirályban

SchG: Kettőtökön kívül voltak még résztvevők?

KVE: Nem. A rémdrámában volt még két ember a színpadon rajtunk kívül, de ők nem kaptak színészi feladatot. Szerintem egyébként a kabaré volt a legnagyobb vállalás.

SchG: Miért?

KVE: A kabaréval kapcsolatban mindenkinek van egy elvárása: nevetni akar – de a mi előadásainkban nem klasszikus kabarészövegek voltak, a humor egy más szintje működött bennük. Ha fagyos a hangulat, az ember kudarcnak éli meg nézőként és előadóként is, és ebben lavírozni… ott nagyon érződött, hogy vásárra visszük a bőrünket azzal a pofátlansággal, amivel ezek az estek készültek.

SchG: És volt ennek a sorozatnak valamilyen szakmai lecsapódása – értve ezalatt a korabeli sajtóvisszhangot, illetve a ti pályátokat? Mennyire figyeltek erre oda?

ÖT: Sajnos nem volt különösebb visszhangja, ahogy Laci egyébirányú tevékenységeinek sem. És érződött közben, hogy ő mást várt. Az elején a visszatérés-érzet energetizálta Lacit, de nem volt kifutása a dolognak.

KVE: Ahogy most visszaemlékezem ezekre az estekre, volt az egészben valami megmagyarázhatatlan szomorúság, melankólia, amit most már értek, de akkor nem tudtam mit kezdeni vele… olyan kilátástalan volt az egész.

ÖT: Egyszer sem éreztük azt, hogy ez most durrant.

KVE: Pedig színházi csemege volt.

ÖT: Lehet, hogy nem a Sirály pincéjében kellett volna csinálni a sorozatot. A kabarét is nagyon megnehezítette a színházilag nyomott tér. Meg csomószor előfordult, hogy valaki részegen jött be az előadásra, és például pont a kabaréban volt egy interaktív rész, amiben beszéltünk a közönséggel…

KVE: A színháznál mindig nehéz, ha bejön az alkohol, kisiklik a dolog. Amit én Lacitól tanultam, az a bátorság. És az sokat adott nekem. Hogy egy bátor erő van a színházban. Hogy meg kell magadat is mozgatni, szertelenül viszonyulni a keretekhez…

ÖT: Nekem azért volt felszabadító, mert a színészképzésben állandóan az ment, hogy figyeld magad. Ha meghal valakid, akkor ne arra gondolj, hogy meghalt, hanem azt figyeld meg, hogy a könnyed honnan indul. Abban a vásárban egy szép delikát húsdarab akarsz lenni, mert eladósorba fogsz kerülni lassan. Laci ebbe beledurrantott, hogy kit érdekel, úgyis lesz valami. Engem az egész élettörténete azért inspirált annyira, mert semmiféle karrierépítés nem volt benne. Felépítek valamit, aztán továbbmegyek, mert már nem érdekel, nem izgat. Szerintem Laci megelőzte a korát, most lehet ilyenekről olvasni a magazinokban, hogy állandó váltás kell. Tehát nem az, hogy színész vagyok és a csúcs a Kossuth-díj…

SchG: És még mitől nem durrant be ez a sorozat a Sirályban?

KVE: Nem volt marketingje. A Sirály eleve önszerveződő volt, annyi történt, hogy kinyomtatták a plakátokat, és mi próbáltuk terjeszteni. Az a réteg, akit megszólított volna, lehet, hogy nem is hallott róla.

SchG: És hogyan lett vége?

KVE: Az évad végén játszottuk a Holy shitet, és akkor már tudtuk, hogy vége. Ebben a felállásban ennyi volt, ezt ki is mondtuk.

ÖT: Meg közben mi is végeztünk Kaposváron…Volt még a Theatrica Vitae-díj, amit Laci alapított Halász Péter emlékére, és ezzel egy kicsit odavitte a fókuszt a Sirályra, ment a tévébe is interjút adni. Az Odüsszeusz-előadás után volt a díjátadó.

KVE: Mi kaptuk meg először, ami vicces, mert ő volt az alapító. Egyébként utána még egyszer kiadta a díjat, a következő évben[2].

SchG: És kapcsolatban maradtatok Lacival a sorozat után?

KVE: Érdekes módon ez is elhalt. E-maileztünk, voltunk nála, de aztán ő egyre jobban visszaszorult a lakásába, és mi sem voltunk azok, akik ebben provokálták volna.

ÖT: De ha ő nem akarta, akkor nem is lehetett provokálni. Amúgy nem volt harag. Meg elindult egy sztori, hogy visszamegy New Yorkba. Találkoztunk a lakása alatt a PocoLocóban, elköszöntünk, viccből adtunk neki egy budapestes pulóvert, hogy majd ott hordja. Nem adott semmi életjelet, úgyhogy mi abban a hitben voltunk, hogy visszament New Yorkba, és eltűnt. Aztán valakitől megtudtuk, hogy itt van az országban, infarktusa volt, és vidéken van valami barátjánál. Utána már nem lehetett vele felvenni a kapcsolatot.

SchG: Ti nem sokkal később Dollár Papa Gyermekei néven színházat alapítottatok. Látta Laci valamelyik előadásotokat?

Najmányi László a Kóser Kabaré című előadásban a Sirályban

ÖT: Nem látta. Hívtuk, de nem jött. Eleve nem járt színházba, de a lakásszínházi előadásokra sem jött el. Egyébként nem is tudom elképzelni, hogy belép egy színházépületbe.

KVE: Én azért nem teljesen értettem, hogy miért nem jött. Lenyomtuk együtt ezt a szériát, sejthette, hogy ízlésben egy platformon vagyunk.

ÖT: Szerintem ebből ő sportot űzött, elvből nem tette a lábát színházba. Volt benne egy kultusz önmaga felé is. Hogy nem megyek színházba, akkor sem, ha érdekelne, mert megmondtam, hogy nem megyek, és a színház halott, nincs élő színház.

SchG: És szerintetek ebben a sorozatban mennyire élt tovább a hetvenes évek esztétikája? Gyakran volt Lacival kapcsolatban ilyen érzésem, hogy akkori dolgokat használt konzekvensen. Miközben a hetvenes évekbeli munkáiban egy csomó dolog rettenetesen előremutató, például, hogy civil ember jöjjön a színpadra játszani, a médiumok használata… De a hetvenes évek esztétikája sokszor visszaköszön a kétezres évek után született dolgaiban.

ÖT: Igen, a sirályos előadásokban is ezért volt nehéz a közönséggel találkozni. Volt benne egy furcsaság, hogy mégis hol vagyok? Egy régiség-érzés, amit közben Laci irtott maga körül. Őrület volt lenyomni ezt a szériát.

SchG: Egy önálló színészkurzus.

KVE: Az biztos.

SCHG: És mi a legerősebb emléketek vagy képetek Lacival kapcsolatban?

KVE: Nekem az, hogy amikor mentünk hozzá, és megkínált üdítővel, mindig elmondta, hogy ezekbe sót tesznek, hogy többet igyon belőle az ember. Tudom, hogy ez nem színházi dolog, de ez ugrott be. Meg hogy nézte a tévét, és mindig elmondta, mit látott a reggeli műsorban, teljesen képben volt.

ÖT: Nekem sztorik ugranak be. Hogy például egy időben annyira nem volt pénze, hogy csak rizst evett. Reggel, délben, este, hónapokon át. Hogy ment a Halász Péter-es eseményre a Műcsarnokba, és kiverték előtte a fogát. Laci a saját nyomorát mint a világ viccét tudta felmutatni. Amúgy szerintem az írásaiból meg a blogbejegyzéseiből jön le jobban a személyisége.

SchG: Összességében akkor ez egy kompakt kis korszak volt: nagyon sűrű, volt egy határozott eleje és vége, és nagyon más, mint amit Kaposváron kaptatok.

KVE: Vagy bárhol máshol. Nagyon unikális volt, ahogy velünk dolgozott, mert partneri viszony volt köztünk. Hiába adott nagyon határozott rendezői instrukciókat, nem az volt az érzésed, hogy csak végrehajtasz. Ez stíluson múlik, ő hozta az anyagot, ő írta, ő találta ki, kiosztotta a beszédhibákat, beállított minket, és mégis az volt az érzésed, hogy egyenrangú fél vagy. Ez az, ami a személyiségen múlik.

ÖT: Nekem az motoszkál még a fejemben, hogy végül az lett, amit Laci mondott. Amikor hazajött, volt egy nagy hájpolás körülötte, ami aztán elhalt. És mondta, hogy majd ha meghal, akkor hirtelen fontos lesz. És amikor meghalt, tényleg minden hírportál írt az életművéről, előtte meg nem foglalkoztak vele. Látta előre, hogy ez lesz…

„Egyenlők nagyon magas rendű kommunikációja” – Kiss-Végh Emőke kérdéseire Najmányi László válaszolt 2009-ben

– Mi volt az általános benyomásod rólunk, az osztály diákjairól, amikor megérkeztél hozzánk, a kaposvári egyetem színészosztályához?

– Nehéz általános benyomásról beszélni, mivel egymástól nagyon sokban különböző emberekből áll az osztály, hála Istennek. Kellemesen lepett meg az őszinte érdeklődés, amivel a diákok fogadtak. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy a diákok hívtak meg előadást tartani. Ez annyit jelent, hogy több mint négy évtizedes, mindig a korszellemmel való szinkront kereső munkásságom mostani szakaszában is a fiatal nemzedékek hullámhosszán sikerült maradnom. Hogy a kaposvári meghívásom nem egyedi eset, az is bizonyítja, hogy korábban a Képzőművészeti Egyetem hallgatói, most pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákjai hívtak meg előadásokat tartani. Kurzusaim egyik fő célja mindig a diákok kreativitásának kibontakoztatása. Eddig a kaposvári diákok bizonyultak erre a legfogékonyabbaknak.

Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás

– Mit gondoltál, miért nem kívántak többen részt venni az osztályunkból kurzusodon?

– Én másfajta színházat csinálok és tanítok, mint amilyen a magyarországi gyakorlat. Nem alkalmazok rendezői terrort, inkább a közös gondolkodást igyekszem beindítani. Mélyen hiszem, hogy élő, valóban aktuális, közösségformáló színházat csak közösen, közösségként, éber, együttműködni, együtt gondolkodni képes emberekkel lehet létrehozni. Nyilván többeknek idegen volt az a szabadság, amiben én létezem, és amire igyekszem hallgatóimat megtanítani. Vannak emberek, nem is kevesen, akik félnek a szabadságtól, nem tudnak vele mit kezdeni, megbolondulnak tőle. Azt igénylik, hogy megmondják, megparancsolják nekik, mit csináljanak. Sokan szeretik, ha nyilvánosan megalázzák őket, szeretnének személyiségük maradékától is megszabadulni. Tőlem ezt a bánásmódot nem kapták meg, ezért a mazochisták számára érdektelenné vált a részvétel. Miért vennének részt egy olyan vállalkozásban, ahol nem fenekelik el őket?

Arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy a színészek a „saját bőrüket” kockáztatják, amikor a színpadra lépnek, ezért pontosan tudniuk kell, hogy mit miért csinálnak. Az ilyen öntudatot mindenki csak saját maga tudja kialakítani, én legfeljebb tanácsokkal tudok segíteni, nem élhetek, imádkozhatok senki helyett. Éber jelenlétre van szükség, nem idomított fókákra. Idomított fókákból van éppen elég, az éber, önképpel, önbecsüléssel rendelkező művész viszont nagyon ritka. Számomra a művészet életforma, az életem és a színházi munkám között nincsenek határok. Hiszem, hogy az életünkre mint műalkotásra kell tekintenünk, értelmet kell neki adnunk, meg kell komponálnunk. Ha ezt mi nem tesszük meg, senki sem fogja. Saját, erős középpontunk, saját, a dolgok végiggondolásával, önnön természetünk megismerésével épített, belső „erőművünk” nélkül csak céltalanul, minden kósza szellő által más irányba fújva fogjuk végigbolyongani az életünket. Egy céltalanul sodródó világban könnyű magatehetetlen uszadékká válni.

A művész élete példaértékű része az életművének. Műveit a saját élete teszi hitelessé. Csak a bolondok dolgoznak saját maguknak, ez színházművészek esetében fokozottan igaz. A művésznek alapvető kötelessége megmutatni a saját műveit, még ha ez, mint a mostani, művészetnek nevezett dolgokkal túltelített korban is, gyakran nagyon nehéz feladat. Számomra a színházi előadás része a PR kampány is, a televíziós, rádiós, sajtóinterjúk részei az előadásnak, amit éppen reklámozok. Ez nem azt jelenti, hogy szerepet játszom az újságíróknak, mikrofonoknak, tévékameráknak, hanem azt, hogy saját magam éppen aktuális oldalát, dimenzióját igyekszem megmutatni, annak érdekében, hogy felkeltsem a közönség érdeklődését az adott munkák iránt. Az én színházfelfogásomban a színész nem alakít, nem imitál, nem reprodukál, hanem nagy intenzitással jelen van. Nem valaki mást reprezentál, hanem önmaga a színpadon, saját számtalan dimenziójával, előnnyé formált tökéletlenségeivel együtt. Ez a koncentrált, saját élettapasztalatokból kifejlődött, a rock legnagyobb sztárjaiéhoz hasonló jelenlét eredményezi a valódi kisugárzást, azt az élményt, hogy a közönség minden tagja úgy érzi, a színész csak neki játszik. Ez teszi élővé a kapcsolatot művész és közönsége között. A legtöbb színésznek nincs élete, csak munkatörténete van, amiből kizárólag rutinok tudnak születni. Az előadó valódi erejét megélt, megszenvedett, igazi életkalandok adják.

– Mi volt a legjobb élményed az osztállyal eltöltött egy hét alatt?

– Számomra minden veletek töltött nap kellemes élmény volt, de természetesen a katarzist az egy hét alatt a semmiből színpadra állított két darab sikeres bemutatója jelentette. Nagyon örültem, amikor a diákok saját ötletekkel kezdtek előjönni. Pontosan az volt a célom, hogy beindítsam a kreatív gondolkodást, az alkotásban való aktív részvételt. A köztünk lévő, bizony jelentős kor- és élettapasztalat különbség ellenére sokszor éreztem úgy, mintha ifjúkori barátaim körében dolgoznék. Ritka élmény ez számomra, különösen azért, mert ifjúkori barátaim egy része már meghalt, vagy eltűnt, más részük megbolondult. A régi csibészek közül már senkivel sem vagyok kapcsolatban. Eseményekben, tanulságokban, világlátásban gazdag, hosszú életem révén meglehetősen nagy belső energiakészlettel rendelkezem, de mindig felfrissülök, ha új munkatársaimtól kapok energiát. Ez történt velem Kaposváron is. Nem fáradtan, hanem energiával feltöltve utaztam el a veletek töltött napok után.

– Mi volt a legrosszabb élményed az osztállyal töltött egy hét alatt?

– Hogy véget ért a kurzus. Szerettem volna, ha együtt maradhatok a társasággal, mint egy vidám kalózcsapat, és remek, vagány, szabad színházi előadások sorát hozhatjuk létre együtt. Ez a vágyam teljesült, amikor alig több mint egy évvel később Veled és Ördög Tamással, a ti kezdeményezésetekre megalakítottuk a saját színházunkat, és elkezdtünk együtt dolgozni Budapesten. Nagyon inspiráló számomra a kapcsolatunk. Gondolj csak bele: négy sokdimenziós, nagyon magas szellemiségű darabot hoztunk össze a semmiből ugyanannyi hónap alatt, gyakorlatilag próbák, pénz, támogatás, intézményi háttérnélkül, mindegyikünk a maga feladatára és egymásra koncentrálva. És nem is akármilyen előadások voltak ezek. Amennyire a kortárs magyar színházat ismerem, nyugodtan kijelentem, hogy a miénk a legfrissebb, legaktuálisabb, legpimaszabb a választékból. Ugyanazt a korszellemet jeleníti meg, mint New York, London, Berlin, Párizs élő színházai. A mi előadásaink, bár mindig az „itt és most”-ról szólnak, az itteni közönséget akarják megszólítani, nem provinciálisak, bárhol a világon be lehetne mutatni őket, erre nagyon büszke vagyok.

Kiss-Végh Emőke a kaposvári workshopon

– Mi volt az a dolog, amit mindenképp át akartál adni nekünk, amíg dolgoztál velünk?

Azt akartam tudatosítani, hogy a színház alapvetően játék. Nem ipar, nem munka, nem vér, verejték és könnyek, hanem az egyenlők nagyon magas rendű kommunikációja. Éber, vidám együttlét. Egyszeri, egyedi, megismételhetetlen tevékenység: az adott pillanat, a jelen idő megkomponálásának művészete. Legjobban az fűzi össze az embereket, ha ugyanazokon a dolgokon tudnak nevetni. Ilyen volt a viszonyom régi barátaimmal, Molnár Gergellyel, Hajas Tiborral, St. Auby Tamással, Halász Péterrel is. Gyakran nagyon összevesztünk, de az ugyanazokon a dolgokon való nevetés képessége végül mindig kibékített bennünket. Ezt a szent energiát igyekeztem feléleszteni, amikor 2006. február 6-án, a budapesti Műcsarnokban, a halálos betegségben szenvedő Halász Péter búcsúelőadásán szomorú gyászbeszéd helyett a halálról szóló viccekkel búcsúztam a régi baráttól. Ismertem őt, tudtam, hogy mennyire szereti a blaszfémiát, a fekete humort. Nagyon boldoggá tett, hogy a koporsóban fekvő, nagy fájdalmakkal küszködő Péter nevetett a vicceimen, hogy láthatóan energiát adtak neki a búcsúzók legtöbbjének kegyes, önfényező, energialeszívó pátosza elviseléséhez. Kaposváron is azokat a dolgokat akartam megtalálni, amelyeken együtt tudunk nevetni. Én így építek közösséget. Életemben számtalan kemény megpróbáltatás ért, amelyeket csak úgy tudtam túlélni, hogy igyekeztem kívülről, magasról, az istenek pozíciójából szemlélni a velem történteket, amelyek ebből a nézőpontból, valódi kockázataik és gyakran súlyos következményeik ellenére ellenállhatatlanul mulatságosaknak látszottak. Ha az ember tud nevetni a saját sorsán, le tudja győzni. Az ember megbolondul, ha túlságosan megkomolyodik. Az élet, különösen a művészsors túléléséhez elengedhetetlenül szükség van a vagány, utcagyerekes attitűdre.

– Ütköztél-e akadályba, akár mint emberekkel, akár mint színészekkel a velünk töltött munka során?

– Persze. Bizonyos falakat át kellett törnöm, bizonyos emberek lelki zárját fel kellett nyitnom. Meg kellett a hallgatóságot szabadítanom a félelmektől, rutinoktól, amire addig tanították őket. Ezért is igyekeztem szórakoztató, vidám, ugyanakkor elgondolkodtató eseménnyé alakítani minden egyes előadást. Az általános oktatói gyakorlattal ellentétben nem retardált, megfegyelmezendő, agyatlanítandó, elsajtosítandó gyerekekként, hanem egyenrangú partnerekként kezeltem a hallgatóságot. Nem mindenkinél jártam sikerrel, de néhány embert, remélem, sikerültakár csak néhány órára vagy napra is felébresztenem.

[1]Najmányi László: Downton blues – Halász Péter emlékére, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2006

[2]A díjat 2010-ben Surányi Nóra kapta a Bünti című lakásszínházi előadásban nyújtott teljesítményéért.