Az Illés Márton által írt kiadványban tárgyalt három, még a második hullám előtt született előadás egyrészt formájában reflektál a koronavírusra, másrészt a „cigány középosztályként” hivatkozott identitás autentikusnak ható képét festi elénk, kapcsolódási pontokat felmutatva különböző csoportok között egy olyan helyzetben, amikor egyébként a bezárkózás van soron.

A Független Színház Magyarország több olyan említésre méltó projektet is megvalósított az elmúlt időszakban, melyek nem csak korábbi tevékenységük „pótlékaként” értelmezhetőek. Sőt a mostani helyzet gyümölcsöző formai és tartalmi inspirációt jelentett a társulat számára. Az így megszerzett tapasztalataikat a European Cultural Foundation, az ERIAC és a Badur Foundation támogatása jóvoltából egy 16 oldalas, angolnyelvű füzetben foglalták össze, amelyet online elérhetővé tettek. A tudás megosztásnak ez a gesztusa szépen illeszkedik a munkásságukba, melyre jellemző a nemzeteken átívelő, folyamatos kapcsolatteremtés igénye.

Visszalépve azonban egyet, a magyarul Színház a Corona idején-re keresztelt kötet már a címében is megidézhet pár aktuális szakmai vitát.  Ilyen akár a színház folyamatosan változó és megragadhatatlan definíciójának a problematizálása, mely kérdésfeltevés mint mindig, most is izgalmas, de az ezzel kapcsolatos diskurzus csak ritkán (ön)reflektált arra az egyébként bölcsészek számára szintén nem új, ám annál fontosabb problémahalmazra, hogy maga a színház fogalma hány intézmény, alkotó, pályázati támogatás, háttérmunkás, egyetemi szak, szakember vagy éppen folyóirat nevét, munkáját, identitását, értelmezési keretét határozza meg. Magyarán arról nem beszélünk talán eleget, hogy a háttérben milyen gazdasági és kulturális struktúrák ösztönöznek arra, hogy bizonyos jelenségeket különböző intermediális és egyéb belátások után továbbra is színházként határozzunk meg. (Az ebből adódó, kevésbé égető kérdések közé tartozik, hogy mondjuk az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet mostantól más módon szelektálja-e az archiválandó felvételeket, és egyszersmind a saját archívumát is újraértelmezi-e, a fontosabb, hogy azok, akik az egzisztenciájukat egy elvileg elavult mediális különbségtételnek köszönhetik, miképpen boldogulnak a karantén alatt.)

Fotó: Vincze Alina

Az online színházat persze egyre kevésbé tekintik színház-pótlékként, mégis, színház-fogalmunk nehezebben levethető vonzatai könnyen minősülhetnek szűkre szabott keretnek. A most bemutatott könyv például mintha a nézői képzeletnek teret adó eszköztelenségben keresné a színház egyik sajátosságát, nyilván nem függetlenül kortárs mediális trendektől, amely inkább a filmmel párosítja a realisztikusságot. Ennél azonban fontosabb, hogy a színház még mindig valamifajta alkalmi és/vagy értelmiségi szubkultúrának szánt „kikapcsolódásnak” hat, amely ugyan ösztönözhet cselekvésre (mennyi szép kifejezésünk van erre a színházelméletben a liminálistól kezdve a reprezentáció politikájáig), ám ez a gyakorlatban többnyire kimerül egy jó kis vitában a színház büféjében megivott bor mellett.

A …Corona idején pedig morálisan is felmerülhet a streamelt színház problematikussága. Ahogyan például Herczog Noémi egy interjúban rávilágított, az Örkény produkcióihoz hasonló élőközvetítések ára az, hogy a színészek egy közös térben próbálnak egy olyan időszakban, amikor az éttermek a vírus miatt már bezártak. Nem elvitatva színházi dolgozók alkotási vágyát – amikor egy élőben készített online előadásért fizetünk, akkor bizonyos fokig jóváhagyjuk a fennálló helyzetet talán a megszokott kulturális gyakorlataink illúziójának fenntartása végett, és kevésbé foglalkozunk azzal, hogy a színház eddig ismert formájában nagyobbrészt megszűnt, és az ott dolgozókat az államnak (már amennyiben teheti) támogatnia kellene. Habár sem a világvége hangulat, sem a színház társadalmi hasznosságának problematizálása nem újkeletű, mégis elgondolkodtató, hogy amikor a médiában azt látjuk, hogy csak hazánkban naponta közel százan hunynak el koruk és alapbetegségük mögé rejtett névtelen statisztikai adatként, amikor rengetegen vesztik el egy sci-fibe illő helyzet miatt a munkájukat világszerte, amikor sokak szerint a klímaválság és ezzel összefüggésben a további járványok már csak évekre vannak, akkor egy felelős értelmiségi milyen művészettel foglalkozhat hivatásként. Szépen lekerekített folyamatként is felfogható, hogy miközben a progresszív színház egyre inkább feloldódik a társadalmilag közvetlenül hasznos cselekvésben (lásd például az alkalmazott színház bizonyos formáit), most intézményként sokszor végleg eltűnt abban. Erre példa, amikor színészek maszkvarrásba kezdenek, vagy amikor Hamburg városa egy kihasználatlan koncerttermet bérelt ki a hajléktalanoknak, ahol az érintettek nem csak melegedhetnek, hanem a szociális munkásokkal is találkozhatnak, ami végsősoron új értelmet ad a jelen idejű együttlét szimbolikus terének.

Az intézmény átértékelődése természetesen nem jelenti azt, hogy a művészi kifejezés feltétlenül haszontalan lenne akár a fenti perspektívából nézve is. A Független Színház nem ad választ a felvetett kérdésekre, ám fontos kiindulópont lehet, hiszen egy társadalmilag kifejezetten elkötelezett alkotóközösségről van szó. Az Illés Márton által írt kiadványban tárgyalt három, még a második hullám előtt született előadás egyrészt formájában reflektál a koronavírusra, másrészt a „cigány középosztályként” hivatkozott identitás autentikusnak ható képét festi elénk, kapcsolódási pontokat felmutatva különböző csoportok között egy olyan helyzetben, amikor egyébként a bezárkózás van soron. A színészek otthonában külön-külön felvett, majd összevágott Kosovo Mon Amour és az informális pénzkölcsönzést bemutató, kültéri gasztroszínház, a Falunap már képviseltette magát Színház.net-en egy-egy kritika formájában (itt és itt), az Európai Család még nem. Mindamellett számomra ez utóbbi a legcsodálatosabb vállalkozás a háromból a koncepciót tekintve: míg az előadás egy széthulló család Zoom beszélgetéseit viszi színre, addig a valóságban más országokban élő, európai roma színészek virtuális összmunkájával valósult meg. Ehhez hasonló kezdeményezés a jelenleg zajló nemzetközi fesztiválnak, a Roma Hősök negyedik évadának az online térbe költöztetése is, amelyről szintén beszámol a szöveg. Érdemes kiemelni, hogy mindezek ingyenesen, bár korlátozott ideig, bárki által megtekinthető videók.

A könyv abból a szempontból tanulságos, hogy talán elsőként enged betekintést az újtípusú kulisszák mögé. Igaz, a részletek egy laikusnak hol túlzottan specifikusak (a kamerák technikai paraméterei), hol feleslegesen aprólékosak (vigyázzunk, hogy egy fesztiválelőadás felvétele során a közönség tagjai ne borítsák fel a kamerát), ám a kötet összességében továbbgondolásra ösztönöz. A Kosovo Mon Amour kötődik leginkább a színházhoz, ugyanis a tavaszi korlátozások bevezetése előtt felolvasószínházként szerették volna megvalósítani a produkciót. Miközben az előadás formailag és tartalmilag is az elszeparálódást jeleníti meg (az albánok és szerbek koszovói konfliktusát dolgozza fel egy cigány család szemszögéből), addig a gyakorlatban egy utazó stáb járt lakásról lakásra, hogy felvegye a színészeket. A szöveg megerősíti a kész videón is észlelhető alkotói szándékot, hogy a filmes alapelvek (mint például 180 fokos szabály vagy a különböző terek megfelelő megvilágítása) betartásával követhetővé teszik a cselekményt, miközben asszociatív vágásokkal alkalmanként kizökkentik a nézőt. A különálló háttérrel létező karakterek és a közelgő háború veszélye szépen összecseng a korona sokkjával, egyszersmind hitelesen megmutatja és átélhetővé teszi, hogy egy-egy perifériára szorult csoport egészen másképp élhet meg egy katasztrófát, mint ahogyan azt a többségi vezérnarratívák sugallják.

Az Európai család, mint említettem, már nem csupán közvetetten mutat fel értékeket. A projekt megvalósítását nemzetközi kapcsolatfelvétel, a szöveget inspiráló, karanténnal kapcsolatos tapasztalatok begyűjtése és a felvételhez szükséges eszközök eljuttatása előzte meg. A technikai paraméterek leírása kapcsán külön érdekes az, hogy a színészek elszeparáltsága mennyi szinten megjelent: kezdve a közvetlen technikai segítség lehetetlenségétől a nyelvi akadályokon át a szemkontaktus hiányáig (az emberek nem a másik szemébe, hanem a kamerába néznek). A Falunap pedig azzal, hogy a Gellérthegyet lepukkant faluként teatralizálja újra, a budapesti kiváltságosok kirándulóhelyét forgatja ki ironikusan (ezt a gondolatot nem a kiadványból, hanem a hivatkozott kritikából kölcsönöztem), egyben – a korlátozások enyhítése alatt –kihasználta a személyes jelenlét felértékelődésében rejlő lehetőségeket

Ahogy a produkciókon, úgy a köteten is érződik a kíváncsiság, így például különböző kísérleteikre – játékosan – kalandként hivatkozik Illés. Sokan mondják, hogy a mostani formák túlélik a Corona idejét. Kérdés, hogy ehhez szükség lesz-e még a színházra.

A kötet elérhető ITT.