(…) az alcímek utalásai alapján – Szabadka, Szeged, Európa –, továbbá a trilógia koprodukciós volta miatt elsősorban arra számítottam, hogy bizonyos kérdések – nemzeti identitás, magyarságtudat, Európához való viszonyunk stb. – más és más nézőpontból való megjelenítése fog az előadások középpontjában állni, hogy a három helynév térbeli elmozdulást, nézőpontváltást, esetleg egy táguló keretet fog jelenteni (legalábbis az utolsó rész az első kettőhöz képest). Valójában azonban nem így van, s csak fokozatosan kezdett kirajzolódni, hogy nem a nézőpont, hanem a mihez való viszony változik az előadások során.

2021. február 24-, 25- és 26-án láthattuk újra a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a szegedi MASZK Egyesület 2012-ben bemutatott trilógiáját, a Pass-port-ot, melyet Urbán András rendezett.  Még mielőtt rátérnénk azonban az előadásra, érdemes elgondolkodni a kritika létjogosultságáról, de legalábbis a kereteiről. Egyrészt egy majd tízéves előadásról van szó. Márpedig a kritika alapvetően a friss műveket illeti. Tíz évvel korábban megjelent irodalmi műről, tíz éve bemutatott filmről vagy színházi előadásról nem szoktunk kritikát írni. Egy tíz évvel korábban megjelent/bemutatott mű esetében már nem lehet figyelmen kívül hagyni a recepciót (még ha a színház esetében ez nem is ugyanazt jelenti, mint pl. az irodalom esetében), nem lehet mellőzni a történeti reflexiókat, melyek tudatosítják azon történeti kontextust, melyben a mű született – s mindezek szétfeszítik a napi kritika kereteit. Az óhatatlanul is gyorsabban inflálódó közéleti, politikai színház esetében (mint amilyen a Pass-port is), különösen fontos ez utóbbi!

Másrészt ezúttal felvételről láthattuk újra a Pass-port-ot, nem pedig élőben. Hogy hol húzódnak a színház határai (különösen koronavírus idején), olyan messzemenő kérdéseket vet fel, melyekre itt végképp nincs hely, így csak annyit jegyezzünk meg, hogy majd tíz évvel ezelőtt a Pass-port-ot nyilvánvalóan nem felvételről való közvetítésre szánták az alkotók, s az előadásról írónak nem árt tudatosítania magában, hogy milyen kockázatokkal és milyen előnyökkel jár mindez. Azon túl, hogy a felvételről nézett előadás nem nyújt színházi élményt, a többszöri újranézhetőség óhatatlanul is kiszolgáltatottabbá teheti az előadást az éles, átható, elemző, kritikus tekintetnek, ugyanakkor a megértést is elősegítheti – ez utóbbi pedig egy olyan fragmentált, mozaikos, enigmatikus és formailag-stilisztikailag is jelentős különbségeket mutató trilógiának, mint a Pass-port, mindenképpen a javára is válhat.

Nehezen tudnám már felidézni pontosan, hogy a cím, az előadásleírások és Urbán András vagy a Kosztolányi Dezső Színház néhány korábbi előadásának az ismeretében milyen várakozásokkal kezdtem el nézni a trilógiát, de az alcímek utalásai alapján – Szabadka, Szeged, Európa –, továbbá a trilógia koprodukciós volta miatt elsősorban arra számítottam, hogy bizonyos kérdések – nemzeti identitás, magyarságtudat, Európához való viszonyunk stb. – más és más nézőpontból való megjelenítése fog az előadások középpontjában állni, hogy a három helynév térbeli elmozdulást, nézőpontváltást, esetleg egy táguló keretet fog jelenteni (legalábbis az utolsó rész az első kettőhöz képest). Valójában azonban nem így van, s csak fokozatosan kezdett kirajzolódni, hogy nem a nézőpont, hanem a mihez való viszony változik az előadások során. Az első rész a vajdasági viszonyokat, a vajdasági „létet” mutatja be (magyarok, szerbek és más nemzetiségek együttélését), a második a határon innen és túl élő magyarok egymáshoz való viszonyát (nézzük akárhonnan is az előadást!), a harmadik pedig a vajdaságiak Európához való viszonyát.

Pass-port Subotica/Szabadka – A démonok városa. Fotó: Révész Róbert

„Nem lehet velük együtt élni…”

Az első rész, a Pass-port Subotica/Szabadka – A démonok városa némi felvezetés után egy sűrű, tömör, rendkívül szuggesztív jelenetsorban foglalja össze a vajdasági létet. Egy alsógatyára vetkőzött férfi tánca közben a közönség fülhallgatókon keresztül a másikat lenéző, leértékelő, rasszista szólamokat hall (valószínűleg a magyarok szerbekről alkotott véleményét – bár a mondatok egy része kétségkívül fordítva is érvényes lenne –, de ebben az absztrakt sémában lényegében mindegy is); majd egy rövid kóló után ketten ölre mennek, s az egyház (mind a katolikus, mind az ortodox) ájtatos tekintete mellett lemészárolják egymást; az áldozatok sírján az értük hullatott könnyek összegyűlnek, s benne némelyek arcukat mossák tisztára, mások belepiszkítanak, belehánynak vagy belevizelnek, a külföldi turisták pedig multikulturális csodaként magasztalva áhítattal fürdőznek és hemperegnek a történelem eme vér-, könny- és fekália-áztatta posványában.

Hasonlóképp erős jelenetek következnek a továbbiakban is: az elnyomatottságáról panaszkodó magyar férfi és a szerb férfi dialógusa (Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek) húsba vágóan érzékelteti a köztük lévő kommunikáció egyenlőtlenségét, az utóbbi elfojtott, fenyegető agresszióját. A jelenet kiváló alkalom arra, hogy elgondolkodjunk a kiegyensúlyozott párbeszéd vagy vita alapvető feltételeiről. Ugyancsak megrázó a szerb lány (Suzana Vuković) tört magyarsággal előadott monológja is a magyarokról. Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor egy magyar lány (Béres Márta) letörli a paranoid, üldözési mániában szenvedő 16. századi szerb felkelő, Nenad verítékét, s ezzel végre pillanatnyi megnyugvást és megbékélést ígér hozni az örök ellenségeskedés közegébe… De nem! A szelíd szavak, a gyengéd mozdulatok csak Nenad tőrbe csalásának és meggyilkolásának az eszközei – errefelé nem lehetséges a megbékélés.

„Csak valahogy ez a viszony nem működik…”

Pass-port Segedin/Szeged – avagy maga az ördög. Fotó: Révész Róbert

S míg a Pass-port első része töredékességével, mozaikszerűségével, jelzésszerűségével, szimbolikusságával, többnyelvűségével, nyers zeneiségével – mely rendkívül erős atmoszférát kölcsönöz neki – főként az avantgárd/kísérleti színházi hagyományokból táplálkozik, addig a trilógia második része nemcsak színpad és nézőtér viszonyát tekintve, de eszköztárában is erőteljesen eltávolodik ettől. A Pass-port Segedin/Szeged – maga az ördög sokkal inkább a verbalitásra, a dialógusokra épít, jelenetei jóval könnyebben dekódolhatók. Már az első részben is volt ilyen – a pizzás jelenet –, de itt a második részben ezek kerülnek túlsúlyba. Ugyancsak látványos a komor, drámai atmoszférától a harsány humor, az irónia felé való elmozdulás.

A második rész tehát a határon innen és túl élő magyarok viszonyára fókuszál, ezen belül is elsősorban a magyarországiaknak a vajdaságiakhoz való viszonyát veszi górcső alá határozottan provokáló szándékkal, melyet a darab elején az ördög (Mészáros Gábor) ki is nyilvánít. Az erős felütés után azonban egyelőre csak egy magyar család vacsoraasztalához ülünk oda: az apa (Seres István Pipu) mocskos, büdös cigányozó, zsidózó, niggerező, arabozó, kommunistázó, buzizó szólamai, melyek mára mindennapi kenyerünkké váltak – elég csak belepillantani a különböző internetes fórumok politikai és közéleti tartalmainak kommentfolyamaiba –, minden bizonnyal már 2012-ben sem jelentettek meglepetést. Bár azok az évek a mából visszatekintve sok szempontból még a boldog békeidőkként sejlenek fel, volt már azért Kuruc.infónk, túl voltunk már a 2008-2009-es rasszista indíttatású romagyilkosságokon, a Jobbik parlamentbe kerülésén és sok minden máson, így egészen biztosan nem itt csodálkozott rá először a néző erre a retorikára – ez nem jelenti persze azt, hogy majd tíz éve ne működött volna még ez a jelenet ebben a formában a színpadon.

Pass-port Segedin/Szeged – avagy maga az ördög. Fotó: Révész Róbert

Hasonlóképp nem volt ismeretlen az unióba evező „magyar magyar” mentalitás sem, mely az orwelli mintára – ahol is az egyenlők között is vannak egyenlőbbek – a „nem magyar magyar” fölé/elé helyezi magát, s nem volt min meglepődni azzal kapcsolatban sem, hogy egy a szerbek, a vajdasági és a magyarországi magyarok körében végzett közvéleménykutatás szerint egyedül a vajdasági magyaroknak az anyaországiakról való véleménye tartalmazott kiugróan sok negatív jelzőt.

E három jelenet azonban korántsem az újat mondás hiánya miatt hagyott bennem némi hiányérzetet – ezt abszurd is lenne folyamatosan elvárni a művészettől. S egészen biztosan nem az engem is érintő éles kritikája miatt. Sokkal inkább azért, mert egy progresszív színházi előadás e problémákat nem tudhatja le annyival, hogy némi humorral és iróniával eltávolítja ezt a néhány figurát a közönségétől, hanem azt is láttatnia kellene vele, hogy honnan jönnek ezek a figurák. Elemezni mindazon hatalmi technikákat, stratégiákat és diskurzusokat, melyek létrehozzák ezeket a figurákat (s ez még korántsem a felelősség levételét jelenti az egyén válláról), felvázolni és vitára bocsátani mindazon folyamatokat, melyek 2004-hez vagy éppen 2008-2009-hez vezetnek, és amelyek olyanná formálják a magyarországi társadalmat, amilyen: irigy, beképzelt, széthúzó, kétszínű – hogy csak a legjellemzőbbeket (a legnagyobb betűkkel szedetteket) említsem az előadásban kivetített véleményekből. (S itt egy pillanatra felmerült bennem, hogy mennyiben jogos, hogy még ezt is egy határon túli színháztól várom el, de ha nem várnám el legalább egy kicsit is, ha azt mondanám, ez a mi problémák, nekünk kell megoldani, azzal csak a köztünk lévő határokat erősíteném meg még inkább.)

Az előző jelenetekkel ellentétben ugyanakkor zseniális a show-műsor lezárása, ahogy Mezei Kinga és Mészáros Gábor anyaországiból hirtelen vajdasági magyarrá vedlik át, és szembesíti a magyarországi közönséget azzal, hogy milyen. Egészen felkavaró, zavarba ejtő, ahogy azon kérdés után, hogy „De hát ennyire utáltok bennünket?”, 180 fokos fordulatot vesznek, visszakoznak, szinte elnézést kérnek és bűnbánatot tartanak, miközben nézőként egy-egy pillanatra abban sem lehetünk biztosak, hogy amit mondanak, komolyan vagy ironikusan értik-e, csak abban, hogy „valami nem stimmel”, hogy „ez a viszony valahogy olyan genya… gennyes.” S ugyanígy rendkívül zavarba ejtő a két lány (Mezei Kinga, Csorba Kata) jelenete, melyben arról beszélnek, hogy nem tudják, hogyan segítsenek a vajdasági magyaroknak: a néző egyszerre azonosulhat velük bizonyos mértékig, s egyszerre láthatja magát rajtuk keresztül kívülről, mégpedig rendkívül nevetségesnek, s ebben a kettősségben merülhet fel az az elemi kérdés, hogy mit jelent egyáltalán tudni a másikról, mit jelent ismerni, érteni a másikat?

S végül még egy gondolat ide a második rész végére: miközben fentebb utaltam rá, hogy egy-egy jelenet ma már egészen biztosan nem úgy működne, mint a bemutató idején, a darab alapkoncepciójával kapcsolatban ezt egyáltalán nem érzékelem. Márpedig ha ez így van, ha az előadás alapkoncepciója továbbra is ugyanolyan érvényes, az azt jelenti, hogy – minden látványos és dagályos politikai gesztus dacára – a határon túli magyarokhoz való viszonyunk alapvetően semmit sem változott, semmit sem javult.

„What do you know about Europe?”

Pass-port  Europa – Kedves Európa. Fotó: Révész Róbert

A harmadik rész, a Pass-port Europa – Kedves Európa, bár stílusában más, mint az első volt, visszatérni látszik az avantgárd hagyományhoz: háttérbe szorul a verbalitás, s ismét egy jóval szimbolikusabb, enigmatikusabb, töredezettebb és fragmentáltabb előadással van dolgunk.

Az előadás tehát az Európához való viszonyt vizsgálja a vajdaságiak nézőpontjából, ugyanakkor, mint az előadáshoz készült dokumentumfilmben elhangzik, ez a viszony per pillanat azzal is erősen terhelt, hogy Magyarország uniós csatlakozásával egy újabb határ emelkedett a vajdasági és az anyaországi magyarok közé – tehát az Európához való viszonyt óhatatlanul sem lehet a Magyarországhoz, az anyaországiakhoz való viszonytól függetlenül nézni.

Mindhárom rész közül e harmadik a leghomályosabb, a legkevésbé megragadható. Az előadás elején egy bikafejű alak durván megerőszakol egy nőt. Európét? Egy magyar szürkemarha? Vérmes magyar remények? Bármennyire is Európé fehér bika képében való elcsábítása/elrablása a legkézenfekvőbb asszociáció az előadás címe és a bikafejű alak alapján, a görög mítosz sehogyan sem illik a képbe. Akkor a fentebb említettekből kiindulva az unióhoz való csatlakozásával a vajdaságiakat eláruló, cserbenhagyó Magyarországot lássuk e képben? Valószínűbb, de eme értelmezésnek sem lesz hosszabb kifutása a későbbiekben.

Pass-port Europa – Kedves Európa. Fotó: Révész Róbert

Az Európához való viszony alapélménye egyszerre a magától értetődő odatartozás („I am European.”) és az oda nem tartozás frusztrációja („Én sokszor írtam neked, de te sose válaszoltál.”), a vele szembeni bizalmatlanság és dac, a saját identitás elvesztésétől való félelem. Egyszerre éneklik feszesen az unió himnuszát, és járják darabosan a kólót az ünneplőruhákban, egyszerre vágják puccos európaiba magukat, és öltöznek népviseletbe az előadás végére. Eme homlokegyenest ellentétes viszonyulások persze egyáltalán nem zárják ki egymást, de idővel azt érezni, hogy vannak üresjáratok, hogy nem akar összeállni a kép (talán szándékosan? talán nem is állhat össze ez a kép?), ugyanakkor hogy az az Európa-kép, mely időnként felsejlik a hozzá való viszonyulásokon keresztül, kissé sematikus. Ez utóbbi pedig annyiban visszás kicsit, hogy a trilógia első része éppen ezt a naiv, felszínes hozzáállást nehezményezte a turisták részéről a Vajdasággal szemben.

Mi? Pass-port Subotica/Szabadka – A démonok városa
Hol? a szegedi MASZK Egyesület RetroMASZK online előadássorozatában online
Kik? Rendező: Urbán András. Szereplők: Béres Márta, Mészáros Árpád, Jelena Mihajlović, Mikes Imre Elek, Suzana Vuković

Mi? Pass-port Segedin/Szeged – avagy maga az ördög
Hol? a szegedi MASZK Egyesület RetroMASZK online előadássorozatában online
Kik? Rendező: Urbán András. Szereplők: Csorba Kata, Mezei Kinga, Mészáros Gábor, Seres István Pipu

Mi? Pass-port Europa – Kedves Európa
Hol? a szegedi MASZK Egyesület RetroMASZK online előadássorozatában online
Kik?  Rendező: Urbán András. Szereplők: Béres Márta, Csorba Kata, Mészáros Gábor, Mezei Kinga, Jelena Mihajlović, Mikes Imre Elek, Pletl Zoltán, Seres István Pipu, Suzana Vuković

A trilógia a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a szegedi MASZK Egyesület együttműködésében valósult meg.