Kirakatszínház egy olyan kisvárosban, ahol néha – valójában szinte mindig – úgy érzed magad, mintha kirakatban élnél. Ha te nem is, a többiek, a többi városlakó biztosan kirakatban van, mert róluk jó sok mindent tudsz, és naiv vagy, amikor azt gondolod, ők nem tudnak rólad jó sok mindent. Pedig de. Még azt is, amit te nem.

Kirakatszínház egy olyan évben, amelyben soha nem kapott ennyi puszit, mosolyt, érintést és könnycseppet a képernyő. Amikor az élet egy üveg mögött történik, amely hatékonyan elválaszt bennünket, ezáltal tart kapcsolatban.

Kirakatszínház egy olyan kisvárosban, ahol szent szó a hagyomány, és kőbe van vésve, hogy a színháznak, – különösen, ha repertoárszínház –, a (kő)színházban, de legalábbis a színpadon a helye.

A karantén alatt az előadóművészek sok újításra vetemedtek világszerte. Volt, akinek a depresszió jutott, és volt, akinek olyan szűkké vált az élet, hogy nem látott más kiutat, mint az öngyilkosság. (Ciprian Nemeșiu színész 2021 márciusában öngyilkosságot követett el. A szerk.) Azok, akik túlélték, leginkább úgy tettek, mintha az online előadás is színház lenne, és tettették, mert a karantén feszült időszakában sokaknak jelentett megnyugvást, feltöltődést, és a világuk kitágulását, hogy távoli, vagy rég nem játszott előadásokat is megnézhettek.

Voltak, akik cirkuszt működtettek egy prágai kirakatban, vagy négyszemközti színházat műveltek, ahol akár egy embernek is előadták az előadni valójukat. De ezek, ha jól emlékszel, nem ilyen kisvárosokban történtek, mint Székelyudvarhely.

Nem teljesen új, mégis merész vállalkozás kirakatszínházat indítani egy harmincezres kisvárosban, még akkor is, ha az szereti székely fővárosnak nevezni magát, és néha úgy viselkedik, mint egy kisvárosba zárt metropolisz.

Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely: Meghatározatlan időre. Kirakatszínház. Fotók: Szabó Apor

Merész vállalkozás, de a közönség vevő rá, még ebben a kisvárosban is, ahol ha nincs karantén, kisvárostól meglepő módon zajlik a kulturális élet. Hol egy neves író, hol egy mittoménmilyendíjas zenész vendégeskedik. Viszont a járványban nem igazán van hová menni. Kikapcsolódnál házon kívül, de ha nem vagy az a túrázós típus, akkor otthon fogsz aszalódni.

Ehhez képest Székelyudvarhelyen néhány hete úgy indulsz útnak csütörtök-péntek délután, hogy legyen pár percnyi időd az érkezésig, hátha belefutsz egy előadásba. Néhány hete a városközpontban az élet is olyan, mint a Facebook, nem lehet már teljesen elválasztani a virtuális, végtelenített tértől, a meghatározatlan időtől. Mész-mész az utcán, görgetsz-görgetsz lefele, köszönés-mosoly, nyomod a lájkot, kattintasz a linkre, azaz megállsz egy kirakat előtt, és értelmezed azt, amit olvasol, amit a képedbe nyomnak. 

Amit látsz:

Kisebb tömeg gyűlt össze, harsog a főtér a mészáros kiáltásaitól egy januári péntek este, amikor ráfagy a kezed a mobilodra, mert természetesen ezt le kell videóznod, hogy az online térben élhessen tovább. A hentes pedig késsel vágja a szavakat a képedbe egy könyvesbolt kirakatában. Hétköznapi jelenet, bementél egy boltba, és sorbanállás közben a boltos okoskodik egy jót a mai világról, arról, hogy az ételbe hús kell, s hogy régen minden jobb volt.

Rohansz, mint az őrült, egyik kirakattól a másikig, és a nyomodban lohol még vagy száz ember. A következő képen a Harmónia cukrászda előtt állsz már, nem férsz az első sorba, sokan állnak előtted. Az egyik színésznő írogat szavakat a párás kirakatüvegre, miközben hangosan mondja is őket.

Elgondolkodsz pár másodpercig a kortárs színház értelmetlenségén s azon, hogy te vagy-e értetlen vagy az előadás érthetetlen, de nincs sok időd, mert kezdődik a következő. Visszafele rohantodban jössz rá, mert egy színházi bennfentes elárulja, hogy valójában ott, a kirakat előtt, az előtted állók lábának takarásában hevert egy hajléktalan emberre hajazó életnagyságú báb. Innentől már tiszta, hogy a világ és a hajléktalan kapcsolatáról szólnak ezek a szavak: hogy mit gondolsz, miközben elhaladsz a buszállomás, vagy a templom előtt és látod a földön heverni az embert, aki nem lakik sehol. Látod-e az embert benne? És ő benned? Hétköznapi jelenet ez is.

Aztán már a fitnesz következő része következik: egy hölgy teker a szobabiciklin, miközben arról sápítozik, hogy milyen a hajad, és mi különbözteti meg egyik kisváros állomását egy másik kisváros állomásától? Kicsit érzed benne azt, hogy a szerzők nem idevalósiak, és értelmezik azt a helyzetet, hogy néhány tíz kilométerrel odébb egy az övékhez hasonló kisvárosban mennyire nehéz a megtelepedés, az elfogadás és elfogadtatás. Zavarba ejtően hasonlít, és zavarba ejt, hogy mégsem ugyanolyan. Mint amikor levágatja valaki a haját. Edzés közbeni gondolatok egy teljesen hétköznap.

Egy hétköznapi nő, aki nem nagy táncos, csak magának énekel, tud főzni, de nem konyhatündér, és nem magányos, de szereti a társaságot. Cukor és tej nélkül issza a kávét, sima, íztelen keksszel. Szeretne szeretni, de nem szenvedélyesen, csak olyan lágyan, kedvesen.

Egy színésznő, aki belegabalyodik az influenszerkedésbe, és nem tudod, direkt akad-e meg a szövegben, mert már nem is szeret annyira színészkedni, mint influenszerkedni, vagy nem direkt, és akkor helyette is rosszul érzed magad.

Meghatározatlan időre címmel tizenhárom egyszemélyes előadást láthatunk Székelyudvarhely különböző pontjain – mondjuk, leginkább ugyanazokban a kirakatokban –, váratlan időpontokban – mondjuk, többnyire csütörtök-pénteken délután hattól. Többnyire hétköznapi jelenetek, mai témák mind. Egy óvodás szerelem kibontakozása, egy turkálós cipő drámája, kertészeti műsor és meccsnézés vasalás közben, egy hétköznapi asszony hétköznapi vágyai. És végül, mintegy az összes megkoronázásaképpen, szinte giccsbe hajló gesztussal, a rangidős színésztől a színház alakulásáról és a színészet lényegéről kapunk interaktív kávéházi kóstolót. 

Egy kirakatban korlátozottak a díszlettervező lehetőségei is. Nem áll rendelkezésre nagy színpad, rosszabb esetben egy nagyobbacska ablak, jobb esetben több ablak, amelynek öt-tíz percre színházi térré kell átminősülnie. Nagy Fanny és Oláh Réka egyetemi hallgatók azonban kiválóan megoldották a helyzetet. A díszlet se nem sok, se nem kevés, pont annyi, amennyitől érzékeled, hogy ez már nem egy bolt kirakata, hanem átlényegült edzőteremmé, sminkasztallá, mészárszékké, hálószobává, óvodává.

A színész sem lehet túl harsány, de nem árt, ha a hátsó sorban is látszik a mimikája, gesztusai, és hallatszik a hangja. És saját magának adja a végszót. 

Egy kirakatban kényelmesen egy személy fér csak el, egy színész, és ez az egyszemélyesség jót tesz nekik és nekünk, a közönségnek, mert az udvarhelyi színháznak mindig is gyengéje volt, amióta ismered, az összjáték. Néha az az érzésed, hogy van egy-két erősebb hangú színész, akik elviszik a show-t, akiktől leesik a közönség álla, a többiek pedig valahogy kibírják a végéig. Olyan is van, hogy ülsz a sötétben, és elképzeled, hogy külön előadásokra ülsz be, minden színésznek a külön monológjára, és az csak véletlen, hogy egymás után következnek. Valahogy nem tudod kikapcsolni azt az érzést, amit viszont sok más színház előadása esetében igen, tehát lehetséges, hogy egy történetet nézel, amely most történik éppen előtted, hanem mindig tisztán tudod, hogy ez egy színházi előadás, és bár most más a nevük, a díszlet és a smink alatt ott van Fredi, Zenkő, az meg Orsi, Árpi, Xénia, Tamás, Andi, Attila, Kata, Csóka, Potter, Márti, Gellért. (Akiknek amúgy a város színészeiként kirakat az élete). Nem arról van szó, hogy nem tudják másként, csak néha így sikerül, mert láttál már olyan előadást is, ahol meglepően jól ment az együttműködés, és úgy jöttél ki a nézőtérről, hogy azta. Nem tudod, mitől függ ez, de többnyire a színésznőké volt ilyenkor a főszerep, és többnyire vendégrendezők előadása volt.  

Éppen ezért ér váratlanul és kellemes meglepetésként az, amikor Szűcs-Olcsváry Gellért a Dávid Fotó kirakatában hever, betakarózva egy paplannal, és simán elhiszed neki azt, hogy ő most fekszik az ágyban, karanténban, és a közösségi oldalak kommentjeit kommentálja. Már pár napja bent lehet, mert eléggé pihentagyúnak tűnik. Életszerű történet, életszerűen előadva. A filmbetét se zavar meg ebben, a hátam mögött gyorshajtó és fékező sem, a játszadozó gyerekek sem, mert az élet is pont ilyen, hogy így fekszel az ágyban, nézed az oldalad, lájkolsz, káromkodsz, elképedsz, sóhajtozol, miközben csak úgy befékez az ablakod előtt egy alak.

Ez a kedvenced az összes közül, itt ér az, amit úgy neveznek, hogy katarzis, amit várva vársz minden egyes színházba menéskor, de olyan, mint a lutri, hogy csak minden sokadik alkalommal jön össze, és sokszor be kell fizetned a jegypénztárnál, hátha most sikerül. Pont ettől ilyen kellemes ez az eset, hogy csak úgy mész felfele a Kossuth utcán, megállsz egy kirakat előtt pár percre, s már meg is van.

A jelenetek spontaneitása levesz a lábadról, szinte mindegy, mikor kapcsolódsz be az előadásba. Explicit társadalomkritika átlag hét percben, iróniával, öniróniával. Kibírod a hóviharban is. 

Mi? Meghatározatlan időre. Kirakatszínház

Hol? Székelyudvarhelyi boltok kirakatában

Kik? Rendező: Vladimir Anton m.v. Játszók: Albert Orsolya-Zsuzsanna, Barabás Árpád, Bekő-Fóri Zenkő, Dunkler Róbert, Jakab Tamás, László Kata, Esti Norbert, Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila, Pál-Varga Márta, Fincziski Andrea, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád. Látvány: Nagy Fanny m.v., Oláh Réka m.v. Dramaturg: Dálnoky Réka, Győrfi Kata