A Tatabányai Árpád Gimnázumban együtt dobálták a tortát, aztán felnőttként elváltak útjaik. Tánczos Adrienn Szegeden kőszínházi színésznő, Rába Roland a budapesti független szféra színésze. Most a színházi nevelési előadások iránti elkötelezettségükben találkoztak. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Tánczos Adrienn hangfelvétel közben Szegeden. Fotó: Szabó Luca

Tánczos Adrienn: Ha jól számolom, 33 éve ismerjük egymást. És szakmáról soha nem beszélgettünk. Igaz, huszonpár éve nem annyira intenzíven tartjuk a kapcsolatot.

Rába Roland: Egyébként te mire emlékszel a gimnáziumból? Biztos van valami közünk ahhoz, ahova együtt jártunk. Van erős emléked?

TA: Kettőnkről?

RR: Aha. Meg az egész gimnáziumról.

TA: Nagyon sok emlékem van, miközben mi voltunk az az osztály, akiknek négy év alatt egymás nevét sem sikerült megtanulniuk. Nem voltunk egy közösség, csak együtt voltunk. Emlékszem például, első vagy második év végén valaki hozott egy tortát, hogy vége van az évnek. És valahogy egyszer csak a kezedben volt ez a torta, felém fordultál, megkérdezted, mehet-e, mondtam, aha, amire belenyomtad az arcomba. Én meg utána a tiedbe, aztán a következő pillanatban hatalmas tortadobálás indult az osztályban. Én azt nagyon szerettem, pedig mind a mai napig nem tudnám elképzelni, hogy bárki egy tortát nyomjon az arcomba egy civil helyzetben. Talán azért lehetett jó, mert feloldotta azt az idióta helyzetet, hogy egy nem létező osztályközösségként ünnepeljük magunkat.

RR: Fogtam a tortát, megkérdeztem, hogy mehet, és belenyomtam az arcodba?

TA: Igen. Egyébként rémlik, hogy aztán lett valami sértődés: aki hozta, annak nem esett jól.

RR: Meglehetősen távol állnak tőlem a tortadobálós, humoros izék, nem gondoltam volna, hogy én magam is egy ilyen tortás elkövető vagyok, úgy, hogy nem is emlékszem rá.

TA: Érdekes, bennem is az van, hogyha valaha bárki megpróbált volna ilyet tenni velem, az teljesen elfogadhatatlan lett volna. Akkor meg olyan filmesnek éltem meg az egészet: mintha egy fekete-fehér Chaplin-filmben lettünk volna. Még arra is emlékszem, milyen ruha volt rajtad, és milyen rajtam. Egyébként is nagyon noirok voltunk akkoriban.

RR: Milyen érdekes az agy… hiába beszélünk erről, nekem egyáltalán nem ugrik be. Arra emlékszem, hogy Jó szerencsét!-et kellett köszönni. A bányászváros miatt.

TA: De beszéljünk arról, hogy most már te tanítasz fiatalokat az SZFE-n. Nekem például annak idején nyomatékosan mondták azt, hogy olvassak sokat – nem mintha kellett volna mondani. Te is mondasz ilyesmit?

Rába Roland

RR: Aki közülünk nem olvasott különösen sok könyvet, az is sokkal többet olvasott, mint amennyi a mostani 18-20 éves emberek elé kerül. Nyilván akad néhány kivétel. Találkoztam olyan, egyébként képességes, tehetséges fiatalemberrel, aki a saját állítása szerint életében egyetlen egy könyvet sem olvasott végig. Amibe ha belegondolsz, azért  nézel egy nagyot. És mondhatod erre, hogy borzasztó. Mégis ez van. Gyanítom, hogy annak idején mi azért olvastunk annyit, mert nem volt mit nyomogatnunk. Ilyen szempontból ősemberek vagyunk – a mobiltelefonok ’95-96-ban jelentek meg. Ezek a fiatalemberek viszont akkor születtek. Vagy addigra lettek pár évesek. A könyv mint tárgy megszűnt. Magamon is érzékelem, hogy sokkal nehezebben veszem rá magam, hiába olvastam gimnáziumban rengeteget.

TA: Oké, a könyv már nem olyan fontos, hanem a kütyük lettek azok. De mi van akkor a színházzal? Annak is változnia kellene, hogy utolérje az embereket? Lehet a digitális világon kívüli alternatívát kínálni az idő értelmes eltöltésére?

RR: Sokáig nem érdekelt a néző, mert még nem jutottam el odáig, hogy tudjak vele foglalkozni. Mert ugye, azt akartam magamnak bebizonyítani, hogy van értelme annak, amit csinálok. Azt kerestem és kutattam, van-e jogom azt mondani, színész vagyok. És aztán amikor beletörődtem abba, hogy ezt csinálom és kész, akkor már egy picit jobban láttam a nézőket is. Végül is nagyon egyszerű a színház: egy helyen vagyunk együtt. Vannak, akik ülnek, figyelnek, a többiek pedig, akiket színésznek hívunk, mesélnek valamit. Idővel rájössz, hogy az emberek szeretnek együtt lenni.

TA: Persze, én sem gondolom, hogy eltűnik a színház. Viszont emlékszem arra, hogy amikor gyerekkoromban jártam színházba, akár iskolával, akár a családommal, vagy még akkor is, amikor Zalaegerszegen játszottam, a nézőtéren egy tűt nem lehetett leejteni. A színészeket még azok is ismerték, akik csak ritkábban jártak színházba. De ma? Nyilván megvannak azok a sztárszínházak, sztárcsapatok, vagy -alkotók, akiknek az előadásairól ma is sokan tudnak. Azonban egyre több színházban bizony bőven le lehet ejteni azt a tűt. Még remek előadásokon is. Nyilván sokféle oka van ennek, de egyre kevésbé nyilvánvaló az, hogy a fiatalok színházba menjenek. Mi sem azért jártunk annyit színházba, mert már akkor tudtuk, hogy felnőttként színházzal akarunk majd foglalkozni. Rengeteg barátnőm volt, akivel együtt mentünk, pedig nekik meg sem fordult a fejükben, hogy ezzel foglalkozzanak.

RR: Manapság pedig van az az érdekes helyzet, hogy a színház megy az iskolába. Voltam olyan szerencsés, hogy a Krétakörrel számtalan iskolában játszhattam. Akkor megtapasztaltam, hogy van az a fajta hozzáállás a diákok részéről, hogy jó, menjünk, nézzük meg ezt a Hamletet a menzán, hát, még mindig jobb, mint a fizika óra. Innen indultunk, aztán egyszer csak leesett az álluk az előadás végére – amihez persze egy olyan előadást kellett létrehozni. És semmi technika nem volt benne, semmi: nem volt lézerágyú, se vattacukorgép. Persze nagyon sok munka, tehetség, szerencse is kell, hogy felforrjon a levegő a játszók körül. Van egy csodálatos sztorim. Nem tudom, hol voltunk vidéken, pakoltunk az előadáshoz. A díszlet nagyon egyszerű volt, tulajdonképpen a nézők körbeülték a játékteret. Igazgattuk a székeket, Nagy Zsolt, Gyabronka József és én. És akkor bejött egy tanárnő, hogy segítsen-e valamit. Aztán megkérdezte: a színészek mikor jönnek? Ezt a mai idősebb nemzedék fájdalommal és szomorúan hallja. De én nem bánom, hogy nem mindenki ismer.

TA: Persze, az nekem sem hiányzik.

RR: Mindenkinek van egy olyan korszaka gyerekkorában, amikor színész vagy színésznő szeretne lenni. És a diákszínjátszó körökben, ugye, nemcsak színészeket nevelnek, hanem rengeteg hasznos dolgot lehet megtanulni, amit aztán bármilyen pályán kamatoztathatnak. Ez a közoktatás ügye. Hiba egyre kevesebb erőforrást fordítani rá, hiszen életbevágó, hogy mindenki megtanuljon világosan és hatékonyan kommunikálni. Úgy tűnik, mintha csak nekünk és miattunk lenne fontos a színház meg a művészet, legalábbis úgy van kezelve, hogy ez olyan felesleges buziság, férfiatlan – nem, mint a vadászat vagy a katonaság. Szerencsére a megszállottak mindezek ellenére csinálják. Tudom, hogy te is dolgozol ifjúsági programokban. Mesélj egy kicsit azokról! Ugye dolgoztál Simon Balázsékkal?

Az Utca-SzAK a Ferenczy György díj átadásán Aszódon

TA: 2015-ben csatlakoztam az Utca-SzAKhoz, a közös munka nyitotta fel a szememet, hogy sokkal több lehetőségem, több eszközöm, és terem van a társadalom megszólítására. Most civil szervezetekkel, többek közt az Aurórával együttműködve hoztunk létre egy fórumszínházi előadást, már Szegeden, egy színházi nevelési programban, amit tavaly decemberben mutattunk be. Alig ment le belőle pár, hiszen az iskolákba a karantén miatt nem lehetett bemenni. Ez a munka egyébként a szűkülő civil terekről szól, és arról, hogyan állj ki magadért. A többedik tantermi színházi munka után pedig úgy látom, nagyon-nagyon sok ilyenre lenne szükség.

RR: Ideje lenne, ha a kőszínházak is felismernék ezt, mert sokan még mindig úgy csinálnak, mintha ez egy másik szakmai lenne.

TA: Amiért én például Zalaegerszegre mentem anno, az Ruszt József független színpados beavató színháza volt. Pontosabban az a szellemiség, mert amikor én odaszerződtem, ő akkor már nem volt ott – bár vendégként vissza-visszatért. Egyszer dolgoztam volna vele, de pont előtte kértem ki magamat egy fél évre, úgyhogy végül csak pár próbán vettem részt. Értelmes volt, választékos, kegyetlen, humoros és nagyon eredeti. Minden mondatával tanított. Egy zalaegerszegi volt kollégám, amikor bejöttek az újfajta színházi nevelési programok, azt mondta, hogy a Ruszt csinálta a beavató színházat, ez meg, ami most van, a kiavató – szerinte ugyanis aki egy ilyenre eljön, az soha többet nem fog bejönni a színházba, hiszen egy négyórás előadást nagyon nehezen lehet bírni, hogyha az nem úgy van felépítve. De ez is tanulható nyilván és az utóbbi években sokat alakultak, tisztultak a módszertanok a tapasztalatok révén. Nekem az egerszegi húsz év kőszínház után üdítő volt ezekkel a módszerekkel tréningezni és dolgozni. Fontosnak tartom, hogy a fiatalok ezzel is találkozzanak, mint hogy csak kötelezően bejöjjenek egy kőszínházba, és megnézzenek egy előadást.

RR: Látsz arra esélyt Szegeden, ha elindulna normálisan az élet, hogy azzal a kőszínházi háttérrel szülessenek ilyen előadások? Persze tudom, hogy voltak korábbi próbálkozások is erre.

TA: Igen, Barnák Laci már elindította ezt néhány éve, és most Kállai Ákos drámainstruktor a színház tagjaként koordinálja, vezeti a színházi nevelési programokat. Természetesen az a cél, hogy ne szakadjon meg ez a folyamat és a színház vezetése is feladatának tartsa ezzel foglalkozni! Egyébként nemrég volt egy online-bemutató, ami az online-oktatás témakörét dolgozza fel, illetve az előbb említett fórumszínházi előadás is a Szegedi Nemzeti Színház előadása.

Rába Roland

RR: Én korábban előítéletes voltam ezzel a műfajjal, és eszembe sem volt, hogy nekem foglalkoznom kellene vele. Színész vagyok, mégis mi közöm a drámafoglalkozásokhoz? Aztán amikor rájön az ember… mert erre rá kell jönni, tapasztalat útján. Néha még látom egyes kollégáim arcán a lenézést, valami olyasmit gondolnak, ez egy ilyen gyógypedes dolog. Miközben éppen maga a színészet is egy drámapedagógiai helyzet – ha picit átgondolná az ember, rá is jönne erre. Persze én is úgy szocializálódtam, hogy látni sem kell a nézőteret, hanem ha törik, ha szakad, csak nyomnom kell – aminek szemüveges létemre még örültem is, mert levehettem a szemüveget, hiszen úgyis arcba világítottak a fények –, miközben a színház lényege pont a nézőkkel való kapcsolat. A Krétakörben pedig az első munkák során, amikor Schilling Árpád felhívta rá a figyelmemet, hogy vegyem észre, ha valami történik a nézőtéren, akkor csodálkoztam: tessék, nézzem a nézőket? Azt mondta, csak vegyél tudomást róluk, nem kell provokálni, vagy interakciót keresni, csak ha mondjuk valaki rosszul lesz a nézőtéren, vagy valamit reagál, akkor érezd meg azt – hiszen nem vagy tévé. Hatalmas felismerés volt, hogy ja? Nekem a saját dolgomon kívül mást is kell figyelnem? Picit kitágítva ez az attitűd a drámapedagógia lényege. A közönségtalálkozóktól zsigerileg irtóztam, de megértettem, hogy azok a beszélgetések sem arról szólnak, hogy milyen nehéz megtanulni ennyi szöveget. Egy ilyen kérdést meg kell hallgatni, és nem megbántva a kérdezőt lehet úgy fordítani, hogy beszéljünk egy picit arról, milyen fordulatok vannak az előadásban. Érted? Hogy mi az a mondat az előadásból, amit megjegyzett. És hirtelen mond valamit, amire nem is gondoltál volna. Pont azt? Pont azt a mondatot? És a másik azt mondja, hogy igen, de nekem az maradt meg, hogy… És egyszer csak kiderül, hogy az előadásról beszélnek, és mégis magukról.

TA: Igen, hiszen ez a célunk, nem?

RR: Pontosan. Az érdekes, milyen kérdéseket visz magával és hogyan tudja ezeket a saját életére vonatkoztatni. Mi tűnik fel neki? Az is róla szól.

TA: Azt hiszem, egyre többen ismerik föl ennek a hasznosságát és a jelentőségét. Egyre több tanár, pedagógus használ a saját szakóráin is drámás módszereket. Színházat azért jó csinálni, mert játszani jó. Simon Balázzsal vittünk egy csoportot egy drogrehabilitációs intézetben. Nagy élményeink voltak. A csoportunk egyik tagja, amikor már a terápiája vége felé tartott, hazajárhatott. Egyik alkalommal, amikor visszajött, boldogan mesélte, hogy még soha nem volt ilyen: a kisfiával fénykardoztak az utcán, és egyáltalán, csodálatos volt az a pár nap, soha előtte nem volt képes játszani a kisfiával, de akkor napokig csak játszottak. Akkor azt éreztem, hogy igen, ha az emberiség többet játszana – nyilván nem nyerő automatákon – akkor egy picit jobb lenne ez a világ. A játék jó állapotba hozza az embert. Én például meditációként élem meg az előadásokat: nem szállok ki a világból, tökéletesen érzékelek magam körül mindent, de meditatív, mert eltávolodok magamtól. A próbafolyamat pedig az erre való rákészülés, nemcsak a szereppel való foglalkozás, hanem személyiségépítő, fejlesztő munka. Újra és újra fel kell tennünk a kérdést: ki vagyok én és ki a másik? És színészként megengedhetem magamnak, hogy adott esetben azt érezzem, ez nem én vagyok. És ha nem én vagyok, bármit megtehetek.

RR: Ezt éreztük meg mi is a hamlet.ws-ben: a próbaidőszak kutatómunkája után ott volt egy előadás, amelyhez a nézők tényleg kapcsolódnak. Amikor pedig ugyanarról a jelenetről mást gondol az egyik, mint a másik néző, és mind a kettőnek igaza van, akkor még valami vitakultúrát is tanulunk, esetleg azt is, hogy érvelni és adott esetben vitatkozni nem egy borzalmas dolog.

Facebook Comments