A Szkénében a Kartonpapát próbálja, túl van élete első színházi rendezésén a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a Nemzetiben Szabó Magda híressé vált házvezetőnőjét, Emerencet készül megformálni.

Udvaros Dorottya a Gózon Gyula Kamaraszínház Függönyt fel! című előadásának próbáján. Fotók: theater.hu – Ilovszky Béla

– A Bárkához és a Krétakörhöz kötnek a korábbi színházi munkáid Tasnádi Istvánnal: a Nexxt és a Salzburgi Ünnep Játékokon bemutatott kétnyelvű Phaidra, utóbbit egyenesen rád írta. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?­

–­­ Az első közös munkám Tasival a Titanic vízirevü volt. A Bárkában annak idején az a koncepció működött, hogy amikor éppen egy pályakezdő drámaíró darabját próbáljuk, a hagyományos kőszínházi működéstől elszakadva nem hat vagy nyolc hétig tartanak a próbák, hanem több hónapig. Tasi minden nap ott ült a próbákon, folyamatosan alakította a szöveget annak alapján, ahogy mi, színészek dolgoztunk az általa írt anyagon. Úgy gondolom, abban, hogy ilyen sikeres drámaíró, színházi ember lett, nagyon fontos szerepe volt ennek.

­– Elmondható, hogy a bárkás időszak volt a pályafutásod legkísérletezőbb korszaka?

­– Abból a szempontból is szerencsésen alakult a pályám, hogy több ilyen időszaka volt. Akkor kerültem Szolnokra, amikor Székely Gábor elment onnan. Zsámbékival megkapták a Nemzeti Színházat és ott egy teljesen újfajta színházi gondolkodást alakítottak ki. Három év múlva szerződést ajánlottak nekem. Amikor lehetőséget kaptak önálló színházra, alapító tag lehettem a Katonában. Tizenhárom év után eljöttem el a Katonából, mert az éreztem, állandósulnak a dolgok, kezdett megszokottá válni, minden testrészét ismertük már egymásnak a kollégákkal. A színházcsinálásnak nem feltétlenül tesz jót az egyre megbízhatóbb, bejáratottabb állapot. Egy évig szabadúszó voltam, utána Székely megkapta az Új Színházat és hívott engem. Székely Gábornak nem tudok nemet mondani. Majd jött a Bárka, ahol szintén alapító tag voltam.

–­ A Kartonpapa újra összehozott Bárka-alapítókkal, mint Tasnádi, Scherer, Mucsi; az utóbbi évek egyik legjobb magyar abszurdjában, ami az alternatív valóságba menekülésről szól. Évát, az özvegyet alakítod, aki „ életben tartja” kartonfigura diktátor férjét.

–­ Először is nagyon élvezem, hogy a szerző a saját darabját rendezi. Nem csak a szerep volt vonzó számomra, hanem hogy újra egy csapatban lehetek Tasival, Pepével, Kapával és Gyulay Eszterrel. A darab alapötlete zseniális, páratlan arányérzékkel van megírva. A pandémia érdekesen szövi át a történetet, amiben próbálunk menekülni egy alternatív univerzumba, de most nem kell menekülni, mert a világmindenség „adott” nekünk egy alternatív univerzumot a koronavírus járvánnyal. Olyan helyzetben vagyunk, amikor semmiről nem lehet tudni, hogy jó, vagy sem.

–­ Ismerős képletként jelenik meg a Kartonpapában egy családon belül a társadalom kettészakadása konzervatív és liberális oldalra, amiben csak egy tekintélyelvű figura tehet rendet.

–­ Nem csak a magyar mindennapokból, hanem az emberiség történetéből is visszacseng ez a képlet. Sosem felejtem el, abban az egy évben amikor „kalandozni” akartam az országban, Anatolij Vasziljevvel dolgoztunk a Művész Színházban Dosztojevszkij A nagybácsi álma című előadáson. Mindannyian, Törőcsik, Darvas, Garas kérdeztük Vasziljevet, hogy az orosz értelmiség mit csinál. Ő meg azt felelte, hogy az oroszoknak cár kell. Nem könnyű felelősen dönteni a saját életemről, a szabadságot megélni, gyakorolni nem egyszerű feladat. Eredetileg zsákmányállatok vagyunk, mielőtt még teljesen leuraltuk volna a Földet, valahol a tápláléklánc közepén tartottunk. Az evolúció arra kényszerített, hogy menekülnünk kell, különben felfalnak minket. És ezt nyájban jobban lehet csinálni. Amíg ember az ember, lesz csordaszellem. Az emberiség történelme azt példázza, hogy időről időre kellhet egy erős valaki, egy kartonpapa, aki megmondja, mit kell csinálni. Aztán amikor a személyes szabadságunk nagyon erősen csorbul, megpróbáljuk eltávolítani.

–­ A nagy színpadi pillanatokon túl, a Téli regétől a Koldusoperán át A nagybácsi álmáig, mit viszel tovább Törőcsik Mariból? Mit kaptál tőle színészileg, emberileg?

–­ Volt Marival egy ötven perces jelenetünk A nagybácsi álmában, amit azóta Vasziljev különböző európai színiiskolában tanít. Marit nagyon erős figyelem és empátia jellemezte a munkatársak iránt. Egy színész, ha nehéz feladatot kap, könnyen belecsúszik abba, hogy magába zárkózik, kizárólag arra koncentrál, hogyan lehet próbáról próbára egyre jobb a szerepében, meg a rendezővel való kapcsolatára és óhatatlanul megfeledkezik minden másról. Mari soha nem feledkezett meg a környezetéről, a munkatársairól. A személyiségét átragyogta a kedvesség, a figyelem. Nem azért mondta a rendezőnek fél háromkor, hogy két óra elmúlt, a fiúknak el kellene menni díszíteni, hogy sikeres legyen a műszak előtt. Mostanában egyre inkább gondolkodom azon, hogy mit lehetett az óriás színészektől tanulni. A leglényegibb dolog a koncentrált jelenlét, energia, amivel egy nagy művész részt vesz a próbafolyamatban, az előadásokon. Azt hiszem abban van a különbség egy átlagosan ügyes, egy igazán jó és egy rendkívülien jó színész között, hogy mennyire képes a személyiségének, az idegrendszerének, a figyelmének az energiaszintjét odaadni az ügynek. És ebben Mari páratlan volt. A másik tehetsége, a fiatal alkotók iránti tisztelete, kíváncsisága vitte Vidnyászkyhoz Beregszászra, Vasziljevhez Moszkvába. Sokszor állt bele ilyen helyzetekbe.

– Téged is jellemez az „életemet és véremet az ügyért” hozzáállás, a fiatal alkotók támogatása…

–­ Egy művésznek ez kötelező feladata. A Nemzetiben Gothár Péter a Lear királyt próbálta. A büfében fél füllel hallottam, hogy Gothár nem adja ki a Gonerilt játszó Nagy Marit egy rendezői vizsgaelőadás főszerepére. Nagy Mari mellett ott ült egy helyes lány, mint utóbb kiderült, Néder Panni, végzős rendezőhallgató. Átmentem az asztalukhoz, és csak annyit mondtam, ráérek. Pár nap múlva megkeresett Panni, hogy komolyan gondoltam -e. Ebből született a Csodálatos vadállatok az Ódry Színpadon, és egy remek kapcsolat Pannival. Egy másik ilyen munkám a kétszereplős Az utolsó tűzijáték Földes Eszterrel, a frissen végzett Csábi Anna rendezésében a Bethlen Téri Színházban, a Mannával közös produkcióban. A színházak újranyitásával megint fogjuk játszani.

–­ A Gózon Gyula Kamaraszínház felkérésére nemrég „átestél” a rendezői tűzkeresztségen. Mestereid és rendezőid Székelytől Ljubimovon át Pucaretéig visszatartó erőt jelentettek ahhoz, hogy új szerepkörben is kipróbáld magad?

–­ Igen, igazad van, óriási rendezőkkel dolgozhattam együtt. A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy rendezni merjek. A pályám során egy próbafolyamatban nem szoktam instruálni a kollégáimat. A rendező létrehoz egy produkciót, amibe bele tudja szőni a saját mondanivalóját a világról. Klasszikusok esetén nem kizsigereli a szöveget, hanem teljes gazdagságában feltárja úgy, hogy a személyes véleményét is érvényesül. Egyben kell tartani a szálakat, a különböző idegrendszerű, tempójú színészekhez mind máshogyan kell közelíteni, érezni, tudni, mikor kinek mit kell vagy nem kell mondani, mikor kell bátorítani vagy éppen odacsapni, amikor éppen megtorpan, ellustul, nem figyel eléggé. Öt színésznővel dolgoztam Peter Quilter Függönyt fel! című darabjában. Nagyon kedvelem ezt a darabot, van benne szív és humor. Úgy álltam hozzá a rendezéshez, hogy én a hatodik színésznő vagyok, aki mint régen, játékmesterként a nézőtérről segíti a produkció létrejöttét.

–­ Megtapasztaltál valami újat magadról? ­

–­ A magánéletben türelmetlenebb vagyok, míg a színházi munkában nagyon türelmes, de a rendezéshez még nagyobb türelem és empátia kell. Tanulságos volt, hogyan kell figyelni a kollégáimat, mikor, mivel tudok nekik segíteni. Egyszer véletlenül elindultam Nyíregyháza felé, mert éppen azon gondolkodtam, hogyan tudok segíteni az egyik színésznőnek.

– A Függönyt fel! a színház megmentéséről szól, amit ez az öt nő megörököl. Milyen lelkiállapottal élted meg az elmúlt hónapokat, a rendhagyó helyzetet, hogy a járvány kirúgta a lábatok alól a színházi talajt?

– Nagyon küzdelmesen éltem meg. A kreativitásom mindig csak a színház körül forgott. Nem tudnék elkezdeni mondjuk bútorokat csiszolni, átfesteni. Sokat főztem, a kutyákkal gyakran jártam az erdőt, kirándultam. Beleástam magam a vegetáriánus receptekbe, több hónapig nem ettem húst. Egy ideje már erősen foglalkoztat, hogy milyen társadalmi szerepvállalásban vehetek részt. A bolygónk szépsége és sokszínűsége lenyűgöz, a természet szerelmese vagyok. A legnagyobb kikapcsolódás, ha üldögélhetek egy vízparton, legyen az patak, folyó vagy tenger. Az utóbbi időben szorosabbra fonódik a kapcsolatom a Greenpeace-szel. Ennek kapcsán egyre jobban izgat a Zöld Színház Projekt. Nagyon nagy lehetőségeket érzek benne, egyrészt a takarékosabb működés, másrészt a színházak között egyre szorosabbá fonódó kapcsolat területén, aminek során a színházak használaton kívül díszleteket, jelmezeket, egymás rendelkezésére bocsájthatnak.

–­ Most hogy a színházak újra nyithatnak, az „ide nekem az oroszlánt is” lendületével várod, hogy megint színpadra állj, vagy azért van benned némi aggodalom?

–­ Sokat beszélünk arról, hogy egy élsportoló vagy egy táncművész számára mit jelent, ha kimarad a pályáján egy év. Ide sorolnám a színművészeket is, hiszen mi is az izmainkkal, az idegrendszerünkkel dolgozunk. Ugyanúgy tréningeznünk kell a fizikumunkat, mindenünket, mint ahogy egy táncos naponta odaáll a rúd mellé, egy élsportoló hosszú órákat tölt edzéssel. Nem tudnék most hirtelen végigjátszani egy előadást, sem fizikailag, sem idegrendszerileg nem lennék alkalmas rá. És ahogy beszélgetek a kollégákkal, úgy látom, ők is így érzik.

– A Macskajáték Orbánnéja után egy másik nem pofán ütős szerep vár a Nemzetiben, Az ajtó Emerence.

–­ Iszonyatosan boldog vagyok, hogy Örkény után Szabó Magda nőalak is megtalál.  A pályám során kevésszer játszottam magyar szerző darabjában. Szangvinikusabb, vehemens színészfajta vagyok, ezért mindig nagyon örülök, amikor visszafogott szerepeket kapok. Ennek kapcsán eszembe jut Krleza Agóniája, amit vendégként játszottam a Radnótiban. Valló Péter a próbafolyamat alatt a személyiségem érzékenyebb, finomabb, puhább részét próbálta erősíteni. Annyira jó, amikor egy szerep nem azt kívánja a színésztől, ami könnyedén, evidensen jön belőle, hanem valami mást követel. Emerenc szenvedélye elsősorban nem abban nyilvánul meg, hogy tör-zúz kiabál. A külső megjelenésében rendkívül puritán és visszafogott, de közben belül dúl a szenvedély.

–­ Furcsa helyzet állt elő a Macskajátékkal, Bánsági Ildikó elszerződött a Nemzetiből.  Mi lesz a további előadásokkal?

–– Nem tudom, mi lesz a sorsa a Macskajátéknak. Összesen hat előadás ment le. A magam részéről azt gondoltam, hogy addig fogom játszani Orbánnét, amíg még van bennem szusz és mozogni tudok. Csak remélni tudom, hogy ez így lesz.

–­ A Nemzetiben a helyeden érzed magad?

–– Játszom a Meggyeskertben, a Bánk bánban, a Rocco és fivéreiben. Dolgoztam Purcaretével, Doiasvilivel, Vidnyánszkyval, Szásszal, Zsótérral. Ha az elmúlt éveimre visszanézek, rendkívül izgalmas munkákban vettem részt. Ezt várom a Nemzetitől a továbbiakban is.

– Kiálltál az SZFE autonómiája mellett, 100 színésznő között énekeltél az SZFE demonstráción, felolvastad, élő láncban útnak indítottad a Charta Universitatist a Parlamentig. Hogyan látod a színészhallgatók lehetőségeit ebben az ideológiailag megosztott szakmai térben?

­– Amikor a szakma megszorul, jönnek a fiatalok, mindenki rájuk figyel, az alagútból megjelenik a fény, amihez lehet igazodni, mert bennük még annyi tisztaság van. Most is ez lesz, jönni fognak a fiatalok. A Katona megalakulásakor Major és Gobbi otthagyta a Nemzetit és a két Gáborral tartott. Ez a két nagyon idős színész teljes mellszélességgel, a tudásukkal, a moráljukkal, az emberségükkel odaálltak egy fiatal csapat mellé. Ez a lehetőség mindig adott. Nem azt szeretném megélni, hogy a szakmám végérvényesen kettészakadt. Innentől kezdve az lesz, hogy eldöntjük ebben az icipici szakmában, hogy vele dolgozom, vele meg nem? Nem tudjuk elkerülni egymást, egy sokszereplős filmben sem lehetne ilyen alapon kiosztani a szerepeket. A művészetnek számomra az egyik fontos alkotóeleme, hogy amikor bemegyek a színpadra, nem érdekel, hogy a partnerem egyébként melyik pártra szavaz. Az érdekel, hogy mint alkotó ember hogyan vesz részt egy produkció létrehozásában, milyen odaadással, tehetséggel dolgozik.