A magyar és a román metszésében létező erdélyi színház a dramaturg szerepét illetően is átmenetet képvisel. Intézményi formáját Bukaresttől kapja, és mert a romániai foglalkozások besorolásában csak az irodalmi titkár szerepel, a társulatoknál nem lehet dramaturg alkalmazott. Kulturálisan viszont a magyar szisztémához igazodik, így az utóbbi két-három évtizedben az alkotócsapatokban megjelent a dramaturg. De mi a feladata? Mit jelent az említett átmenetiség az erdélyi dramaturg munkakörében, hatáskörében, ambícióiban? Rendezőket kérdeztünk erről, mert munkaszerződéses állás hiányában nem az intézményvezető dönt arról, hogy foglalkoztat dramaturgot, vagy sem, hanem produkciónként a rendező. Mondhatni, az erdélyi dramaturg létezése a rendező kezében van. A számok pedig nem túl biztatóak. A kerekasztal-beszélgetést BOCSÁRDI LÁSZLÓ, KERESZTES ATTILA és BOTOND NAGY részvételével BOROS KINGA moderálta.

– Mi a dramaturg szerepe a ti színházatokban?

Keresztes Attila: Körülbelül tizenkét éven át ugyanazzal a dramaturggal dolgoztam, Bodó A. Ottóval. Ő volt a „harmadik szem” számomra. A mi alkotói együttműködésünkben nem volt külön feladata a dramaturgnak és a rendezőnek, hanem az együttgondolkodás és az ellenpontállítás tette gyümölcsözővé a munkánk. Amikor a látásmódunk már túlságosan hasonlóvá vált, akkor abba is hagytuk. Jelenleg fiatal emberekkel termékeny számomra együtt dolgozni, akik ránéznek az én esztétikámra, és azt tudják mondani, hogy ez nem jó. Provokálják a rutinjaim, megkérdőjelezik azt a szerkezetet, amelybe én sok munkával érthető módon bekövesedtem. A dramaturg egyfajta kontroll a rendező számára.

– Olyan munkatárs tehát, aki az előadás létrehozásának teljes folyamatában részt vesz?

K. A.: Már a tervezésben is, igen. Mondjuk, én úgy szocializálódtam a színházban, hogy nem nagyon hagyok beleszólni a folyamatba, a szöveget is én magam húzom. Ezért beszélgetőpartnerre van szükségem, akivel vitahelyzetben lehetek.

– Van most ilyen partnered?

K. A.: Szabó Réka, aki az asszisztensem a színházban is, és nagyon jól gondolkodó ember, illetve Marthi Szilárd, ő frissen végzett, vele egy egyetemi munka során találkoztunk. Megkedveltem, mert határozottan képviseli az álláspontját velem szemben.

– „[A] darabválasztás számomra rendkívül nehéz. Itt jön be a képbe a rendező legjobb barátja, a dramaturg” – egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésben mondtad ezt, Laci. Azt venni ki belőle, hogy a te színházadban a dramaturg jogköre és felelőssége a szöveg.

Bocsárdi László: Ha az előadás szövege biztonságban van, az nyilván felszabadít engem, és az időmet jobban ki tudom használni a rendezésre. A darabválasztásban valójában egyedül vagyok. Nem elemzés következménye, hogy mit választok, hanem szembejönnek velem a szövegek, sokszor csak úgy feldobja magát egy darab, és olyankor van, hogy egy nap alatt döntök. Az első időszakban, 1984 és 1990 között nálunk még nem létezett dramaturg, mindannyian dramaturgok voltunk. A Figura kimondottan közösségi ügy volt, másfél évig csináltunk egy előadást. Volt egy téma a fejemben, például a bikaviadal, amiről előadást akartam csinálni. El is kezdtük az improvizációs gyakorlatokat. Mígnem a kezembe került a Vérnász Illyés Gyula fordításában, és másnap elkezdtük azt próbálni, mert tökéletesen illett a témára. Később egy olyan dramaturggal dolgoztam, Sebestyén Ritával, aki elsősorban nagyon értett engem. A rendezés az első években a benned lévő vízió felfedezése, és az nem elemzés által jut el a színpadra, hanem megtestesül. Ezért akkor a dramaturgnak számomra olyan embernek kellett lennie, aki jó színházi érzékkel rendelkezik. Akikkel eddig dolgoztam, azok közül Rita érezte leginkább a színpadot. Úgy vett részt a próbákon is, hogy nem tolakodott előtérbe, mégis folyamatosan egyeztetnem kellett vele, mert nagyon okos. Épp a napokban gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha elő tudnám őt húzni, hogy segítsen egy adaptáció elkészítésében. A dramaturg muszáj, hogy partnerem legyen. Ma már főleg fiatalokkal keresem a kapcsolatot, hogy segítsenek rálátni arra, ahogy a mai fiatalok érzékelnek dolgokat. Attilához hasonlóan nekem is van egyfajta biztonságom, ami rettenetesen idegesít, és aminek a szétbombázásában segítenek a fiatalok. A jelmeztervezőm is megváltozott egy idő után.

Bocsárdi László. Fotó: Barabás Zsolt

– „A rendező barátja és rossz lelkiismerete” – így szól Visky András klasszikus definíciója.

B. L.: Világszemléletek ütköznek ilyenkor, és ez egészséges küszködéshez vezet. Persze a vízióról az ember nem tud lemondani, mert akkor képleteket gyártana. Rita után Czegő Csongorral dolgoztam, majd Benedek Zsolttal többet, nehezebb, adaptációt igénylő munkákon küszködtünk együtt. Nemrégiben Kali Ágnessel működtem együtt, aki nagyon izgalmas lány, ilyen értelemben igazi partnere tud lenni a rendezőnek.

– Boti, neked néhány éve Kali Ágnes az állandó dramaturgod.

Botond Nagy: A kezdetekkor Tamás Istvánnal dolgoztam, akivel elsősorban nagyon jó barátok vagyunk. A gyergyószentmiklósi Anyegint kifejezetten az ő buzdítására rendeztem. Három közös munka után ő jelezte, hogy nem tud velem menni. Kali Ágnessel akkor találkoztam, amikor a Vakokra készültem a kolozsvári színházban. Ő a költészet és a spiritualitás felől közelíti meg a dramaturgi munkát. Nagyon sokat tanultam tőle a szövegről, a szerkezetről, a szavakról és a szavak szónélküliségéről. Vele tapasztaltam először az Attila és Laci által is említett konfrontációt – olyan ő nekem, mint egy konfrontációs papnő: egy második, tudatalatti én tud lenni a fejemben, aki visszafordít, ha nagyon eltávolodom a koncepciótól, vagy túlságosan szerelmes leszek egy ötletembe. Azt hiszem, ő faragott rendezőt belőlem. És én dramaturgot belőle. Néha meg is ijeszt, hogy nem tudom elképzelni, tudnék-e nélküle színházat csinálni.

– Rendkívül kényes egyensúlyi helyzetet vázoltok fel. Adott a rendező, aki önmagáért van, a saját vízióját képviseli, és adott a dramaturg, aki a produkcióért van, annak rendeli alá magát. A konfrontációban a dramaturg úgy támasztja meg a rendező vízióját, hogy meglöki, és próbára teszi a stabilitását. Ebbe a viszonyba azért bele van kódolva, hogy felszámolja önmagát. Vannak szakmai támpontjaitok ahhoz, hogy mégis jól működjön?

B. N.: Én rendezőként ugyanúgy alárendelem magam a víziónak, mint a produkciónak, és azt gondolom, hogy egy egészséges alkotói folyamatban a dramaturg is ezt az utat járja be. A konfrontáció nem abból születik, hogy a dramaturg teljesen fel kell áldozza magát, hanem abból, hogy mindannyian fel kell áldozzunk valamit az előadásért, ami persze nem azt jelenti, hogy kompromisszumokat kötünk. A stabilitás illékony állapot egy előadás létrehozása közben, és azt gondolom, hogy jó esetben a dramaturg és a rendező viszonyába az van belekódolva, hogy amikor ez a stabilitás eltűnik, akkor mankót tudnak nyújtani egymásnak. Én rendezőként ugyanúgy segíteni tudom a dramaturg munkáját, mint fordítva.

B. L.: Életkorfüggő a kérdés. Attila mesélt a rendezői pályakezdése éveiről, ami a művészi én tettenéréséről, kikristályosodásáról szól. Később, amikor az ember idősebb, már nem olyan könnyű együtt menni valakivel. Nekem rendkívül fontos, hogy alkotótársam legyen, de az lehet akár a zeneszerző vagy a díszlettervező. A színész kevésbé tud rendszerben gondolkozni, ilyen jellegű munkakapcsolatom nem is alakult ki hosszú távon. A dramaturg a rendezőhöz képest kevésbé tapad a színpadhoz. Ez a gyengéje is, de ez teszi lehetővé, hogy a háttértudásával fontos asszociációs rendszereket nyisson meg a rendezőnek. Hangsúlyozom, kell hogy legyen érzéke a színpadhoz. Akinek nincs, azzal egy ponton túl nehéz haladni, mert bizonyos dolgokat nem ért meg. Akinek van, az szinte rendező is lehetne.

K. A.: A dramaturg szerepe a munkafolyamatban nagyon kényes. A színészek elvárják azt, hogy első számú partnerei legyenek a rendezőnek, és a dramaturgra mindig orrolnak. Olyan, mintha megcsalnád a színészt, mintha a „titkot” nem rá bíznád, hanem a gondolkodótársaddal osztanád meg. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen konfliktus a dramaturg és a színészek közt. Ezért én az egész színházcsinálást nyílt helyzetként kezelem. Kigondolom, hogy mit szeretnék csinálni, ehhez a dramaturgnak elsősorban hivatkozásokat kell hoznia mindenféle területről, ami releváns. Aztán megpróbálom mégis nulláról indítani a próbafolyamatot, mintha nem tudnék az anyagról semmit. Mindent megkérdőjelezek, erre kérem a csapatot is, és első számú alkotótárssá emelem a színészeket, mert nem gondolom, hogy a kivitelezés lenne a dolguk. Ebben a nyílt helyzetben a dramaturg is szépen tud kapcsolódni a színészekhez.

Keresztes Attila. Fotó: Bereczky Sándor

– Azt mondod, Laci, hogy a jó dramaturg szinte rendező is lehetne. Létezik szerinted az önértékű dramaturg, vagy a dramaturg mint olyan wannabe rendező?

B. L.: A rendezőnek van egy olyan, veleszületett képessége, hogy az elképzelését, vízióját „le tudja fordítani” az alkotótársaknak. A dramaturg, általában azt tapasztaltam, ha beavatkozik, és beszélni kezd a színésszel, káros, mert nem jól „fordít”: elméleteket, filozófiát mond, és a színész összezavarodik. A színész nagyon konkrét úton halad, amit közösen a rendezővel köveznek ki. Ha előadás-felvételt nézünk a rendezőhallgatókkal, azt kérdezem tőlük, vajon a rendező ott mit mondott a színésznek, amivel elérte, hogy így játsszon, ezzel az égéssel, ezekkel a színekkel. Elmondani, hogy miről szól a jelenet, a dramaturg is tudja, de mit mondasz a színésznek?

– Dramaturg egyenlő rendező mínusz gyakorlati színpadi érzék. Tehát egy hiányzó kvalitás által identifikáljuk ezt a szakmát?

B. L.: Nem lehet ezt így leszögezni. A legjobb dramaturgok azok a szerzők voltak, akik egyben rendezők is voltak. A nagy elődök a deszkákon élték az életüket, abból kiindulva írták a darabjaikat. A dramaturg egy köztes állapot, egy folyamatban lévő állapot. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb rendező lesz belőle, de az is elképzelhető, hogy íróvá válik. Ha megmarad dramaturgnak, az azt jelenti, hogy rátalált egy rendezőre, akivel úgy kiegészítik egymást, hogy nem téma, hogy ki a rendező, ki a dramaturg. Az igazi munka az, amikor nem számít, hogy ki mit hozott. Ha a dramaturgnak van érzéke a színpadhoz, nagyon sok ötletet hoz. Ha nincs, akkor gondolatokkal, referenciákkal egészíti ki a munkát. Nem lehet kijelenteni, hogy a dramaturg csak egyféle. A színházban annyira meglepő módon állnak össze a dolgok, mint a szerelemben. Zseniális ötletnek tartom, hogy tőlünk nyugatra a színházi képzésben gyakorolnak, hogy több éven keresztül egy csapatban vannak mindannyian, és menet közben válik el, hogy kiből lesz rendező, kiből díszlettervező, kiből színész. A rendező szak felvételijén mindenkitől megkérdezem, hogy volt-e rá példa, hogy a barátaival összeállt valamit létrehozni. Ha ez nincs meg benne, nem lesz rendező. Ez a belső indíttatás egyszer csak kiderül. Lehet valaki évekig zseniális dramaturg, aztán már rendez.

– A romániai színházi felsőoktatásban külön képzésben tanulnak a színészek, rendezők, dramaturgok – teatrológusok, ahogy nálunk a szakot nevezik. Milyen az erdélyi dramaturgok felkészítése, mit kell nekik megtanulniuk az egyetemen, hogy eredményesen tudjanak részt venni az alkotásban?

K. A.: Maga a tény, hogy beszélnünk kell a dramaturg szerepéről, azt jelzi, hogy valami baj van. A színész vagy a rendező szerepének nem fog külön számot szentelni a Színház, mert az nagyjából tisztázott. Én nem gondolom, hogy a dramaturgnak másnak kell lennie, mint dramaturgnak. Viszont már az oktatásban meg kell találnia a helyét, meg kell tapasztalnia a színházi alkotófolyamatokat. Én úgy látom, hogy akinek van hozzá affinitása, az önjelöltként, a kötelező tantárgyak nélkül is bekerül a folyamatokba. Bejár kurzusokra színészekhez, rendezőkhöz. Magának a felsőoktatási intézménynek kellene megtalálnia a dramaturg pontos helyét a színházcsinálásban. Pusztán arról van szó, hogy az elméleti oktatást közelíteni kellene a gyakorlatihoz.

Botond Nagy. Fotó: Marius Popa

B. N.: Az lenne jó, ha a színházi felsőoktatásba nem felvételiznének, hanem „megérkeznének” az érdekelt emberek. Persze akkor nem lehetne minden évben osztályt indítani. Emlékszem, elsőévesen Laci teletömte a fejünk elmélettel, annyit olvastunk, mintha orvosin lettünk volna. Utána elkezdett magunkra hagyni, odáig, hogy harmadéven már csak félév elején találkoztunk, és aztán már csak a vizsgán. Így teret kaptunk, hogy tényleg azzal foglalkozzunk, ami érdekelt. Mint a növények, amelyeket nem vágnak vissza, hanem engedik, hogy úgy nőjenek, ahogy akarnak. Ez a szakma nagyon telített, gondoljunk csak arra, hogy hány színész végez egy év alatt. Valamiféle természetes szelekcióban bízom. Az jut még eszembe, hogy a legutóbbi pitești-i munkánkban a zeneszerző egyszer csak elkezdett koreografálni. Tényleg nem az a fontos, hogy a munkafolyamaton belül tudatosítsuk, hogy kinek mi a feladata. Checkpointok vannak, amiket közösen el kell érnünk.

– Nézzük meg a kérdést a másik oldalról, mert eddig arról beszéltünk, hogy hogyan alkalmazkodjon a dramaturg a többi alkotóhoz. Mit kell tudnia a rendezőnek, a színésznek ahhoz, hogy eredményesen dolgozzon együtt a dramaturggal?

B. L.: Amikor a sepsiszentgyörgyi színházhoz kerültem mint művészeti vezető, rendkívül türelmetlen voltam, és követeltem, hogy mondják meg, mettől meddig van az én felelősségem. Az igazgató, Nemes Levente azt mondta, akkora lesz a mozgástered, amekkorát magadnak kiharcolsz. Ha egészségesek az emberek, akkor a munka folyamatában a szerepek és a felelősségek szépen kialakulnak. Ha meggyőző vagyok, akkor hinni fognak nekem. A színház nyitott, bármi megtörténhet benne. A jó hangulatú munkában megszűnnek a szerepek. Erre kell tanítani a diákokat. Az egyetemnek azt kell biztosítania, hogy ezek a fiatalok könnyen tudjanak egymással találkozni, és akkor előbb-utóbb kialakulnak a barátságok és együttműködések, a szerepkörök is kikristályosodnak. De ezt megtanítani nem lehet.

– „2010 és 2017 közt, azaz nyolc év alatt (hivatalosan) az [erdélyi] előadások – összesen 663 bemutató – kevesebb mint felében vett részt dramaturg. A 235 »dramaturgos« előadásban 103 különböző személy dolgozott. Ennek értelmében az erdélyi magyar színházakban nyolc év alatt egy dramaturg 2,23 előadásban dolgozik, azaz négyévente egyben. A listában mindössze tíz olyan dramaturg szerepel – a színházak által közölt hivatalos adatok szerint –, aki nyolc év alatt minimum öt dramaturgi munkát végzett, a többiek kivétel nélkül nyolc év alatt ötnél kevesebbet.”[1] A magyarországi és az erdélyi dramaturgi szakma közti különbség ezekben a számokban látszik a legtisztábban. Míg Magyarországon magától értetődő, hogy az előadásoknak van dramaturgja, addig Erdélyben az esetek kicsivel több mint egyharmadában tűnik fel. Ennyire nincs érzéke az erdélyi dramaturgnak a színpadhoz? Nem történnek meg a találkozások a potenciális dramaturgok és a többi alkotó között? Vagy mi az oka annak, hogy az erdélyi színházkultúrában ez a szakma tulajdonképpen még mindig a létjogosultságáért küzd?

K. A.: Biztosan van kulturális oka is, mégpedig az, hogy az erdélyi színházcsinálási szokásrend a román rendezői iskolából származtatható, abban meg ritka esetben van szerepe a dramaturgnak. Másrészt mi itt azt állítottuk, hogy a hosszú távú együttműködésben, a rendező-dramaturg párosban hiszünk, ezzel több rendező így van, gondolom, ezek azok a dramaturgok, akik nyolc év alatt ötnél többször dolgoztak. Magyarországon minden színháznak van saját dramaturgja, aki akár minden produkcióban hivatalból stábtag. Harmadrészt, és ez reményre ad okot, azt látom, hogy a frissen végzettek eleve csapatban gondolkodnak, tehát ezek az eléggé rémisztő számok változni fognak.

B. N.: Vagyok olyan szerencsés, hogy én rátaláltam a tökéletes dramaturg munkatársamra, és nem látom értelmét annak, hogy másokkal dolgozzak együtt, hiszen Kali Ágnessel évek óta együtt alakulunk, együtt növünk fel, egy utat járunk, amit csak vele szeretnék végigjárni. A rendezőnek ugyanúgy felelőssége kijelölni a dramaturg fontosságát, de azt gondolom, hogy egy erre hivatott dramaturgnak egy idő után már nem kell a létjogosultságáért küzdenie.

– Ketten közületek intézményvezetők vagytok. Mit gondoltok, van helye a színházban az alkalmazott dramaturgnak?

K. A.: Bár mifelénk nincs ilyen státusz, mégis a művészeti igazgató első számú munkatársa dramaturg végzettségű kell legyen. Ha az az igazgató rendező, akkor azért, ha nem az, még inkább. A dramaturgnak nagyon fontos szerepe van egy színház művészi arculatának, profiljának körvonalazásában.

B. L.: Meglepődtem a számokon. A harminc év alatt, amióta színházzal foglalkozom, az előadásaim 75–80 százaléka dramaturggal készült. De az fontos, hogy konkrétan produkciós dramaturgot nem szerencsés alkalmazni, ahogy díszlettervezőt és rendezőt sem. Egy művészeti vezető kell, és azon kívül meghívott rendezők, akik hozzák magukkal a csapatuk. A beszélgetésünk során eddig elhangzottakból is kiderül, hogy butaság lenne valakinek felülről a nyakába sózni tervezőt, dramaturgot. Viszont ha volna rá pénzünk, nagyon jó lenne egy dramaturg, aki kifejezetten azzal foglalkozik, hogy a színházat közelebb vigye az oktatáshoz, a fiatalokhoz.

A beszélgetés résztvevőiről: Bocsárdi László rendező, 2005-től a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója; Keresztes Attila rendező, 2012-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója; Botond Nagy rendező, 2015-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen Bocsárdi László osztályában.

[1] Deák Katalin, „Segít vagy akadályoz? – A dramaturg és az intézmény viszonya Erdélyben”, Játéktér 8, 4. sz. (2019, tél).