(…) az a kezdetektől világos volt, hogy a színpadi szöveg csak akkor „dúsulhat” mai fordulatokkal, ha a sztoriban is lesznek új fordulatok, felidézve olyan jól ismert zsánereket, mint a standup, a börleszk, vagy a sitcom. Egy percig sem állítom, hogy következetes voltam abban, mely panelszituációkat szedtem ízekre kisrealista kérdéseimmel (hogy aztán még irreálisabb panelszituációval helyettesítsem őket), és melyekkel voltam, úgymond, elnéző.

A darab letölthető INNEN

Az alább olvasható komédia, ahogy a címével is jelezni igyekeztem, nem a Radnóti Színházban futó Csapodárok című előadás szövegkönyve, és nem is az a Ruzante műve nyomán általam írt változat, amelyikkel a próbafolyamat elindult. Ez egy – mondjuk így – upgrade-elt verzió. Visszakerültek bele az előadásból ritmikai, dramaturgiai stb. okokból kihúzott jelenetek, mondatok, ha nem is mindig az „eredeti” helyükre, ugyanakkor belekerültek az előadás egyes jelenetei, megoldásai, mondatai, ezek néha kilöktek másokat, stb. Hozzá is írtam, át is írtam, húztam is. Csak így tudtam rávenni magam arra, hogy „átolvassam”, az motivál, ha hozzányúlhatok.Talán picit „könyvdrámásítottam”, azaz benne hagytam olyan mellékösvényeket, utalásokat, a történet folyását megakasztó kiállásokat, amelyektől reményeim szerint gazdagabb lett a szöveg mint irodalom, ugyanakkor hosszabb, szerteágazóbb, lassabb, és talán nehezebben követhető is.

Nem próbáltam meg se a konkrét radnótis, se valamiféle elképzelt előadás egyéb hatáselemeit lekottázni, inkább igyekeztem csínján bánni a szerzői utasításokkal, megmaradni valami absztrakt általánosságban az akciókat és teret illetően, ahelyett, hogy a 2020-as előadás konkrét (részben a díszletből következő) színpadi történéseit és helyzeteit (ki mikor van benn, honnan jön, mit csinál, miközben a szöveg elhagyja a száját) valamilyen formában megpróbáltam volna visszaírni a darabba. Ennek a döntésnek számos színpadi szövegpoén is áldozatul esett.

A szöveg felkérésre született, Ruzante darabját korábban nem ismertem. Első olvasásra el kellett döntenem, hogy van-e kedvem hónapokig foglalkozni vele. Már eleve úgy nézni rá, mint lehetőségre, alapanyagra. Csoda-e, ha vázlatnak tűnt? Vagy éppenséggel teherbíró váznak, amire sok mindent lehet majd pakolni. A felkérés része volt nem csak valamiféle modernizálás, hanem egy új szereplő beleírása is a darabba, és ahogy haladtam a munkával, döntést döntés követett, megoldás megoldást, úgy távolodtam el az eredetitől és a fordítás bármiféle eszméjétől. Rosszabb napjaimon azzal viccelődtem, hogy épp megerőszakolok egy sokszáz éve halott kollégát, miközben úgy tekintek élete főművére, mint gyári munkás a gyárra: minden mozdítható. Ráadásul csoportos erőszak volt, amibe változatlan vagy torzított formában belerángattam Rakovszkytól, Petrin, Röhrigen, Shakespeare-en és Csehovon át Alekoszig és a Nemzeti Konzultációs kérdőívek fogalmazójáig sokakat. Még a létraelmélet sem az én találmányom.

Az írás során Marx József kiváló fordítását tekintettem  autentikusnak, hűnek az eredetihez  – ezt a hangot kerülgettem, mint stiláris középpontot, megszüntetve kiszolgálandó a Ruzantéra beülő néző vélt elvárásait. Ettől a szövegtől rugaszkodtam el, ehhez tértem vissza inspirációért, térképért és munícióért, ha már nagyon eltévedtem a magam növesztette bozótosban. Köszönöm.

Alkotótársaim, Szőcs Artúr rendező és Sándor Júlia dramaturg ötletei, útmutatása nélkül ez a szöveg el sem készült volna. Csak egy példa:

Artúr: Persze a csúnya beszéddel majd kezdeni kell valamit. Arra érzékenyek.

(A legelső szövegvariáns úgy kezdődött, hogy: „Ó, hogy baszná teherbe a kurva anyját a ravatalon az, aki kitalálta a szerelmet.” De hát a Marx József fordította eredetiben is szerepel a nyitómonológ közepén a mondat: „Átkozott legyen a szerelem, és aki kitalálta, kezdve apján, anyján, és utoljára a kurván, akin végződik.”) Ha nem várt problémával szembesülök, első ötletem mindig a lopás. Emlékeztem egy felolvasóesten hallott, ismereteim szerint publikálatlan Hazai Attila novellára, ami valahogy úgy kezdődött, hogy: „Pina, fasz, geci, baszás. Most, hogy így rögtön az elején kimondtuk ezeket a szavakat, nyugodtabban tudunk tovább olvasni, nem feszít a várakozás, hogy mikor lesznek kimondva, ha ki lesznek.” Hoppá! Megelőző szerelés! Rejtsük el csúnya beszéddel a csúnya beszédet!

Vagy egyszerűen csak mondjunk helyettük másik szavakat! – állt elő egy olyan kézenfekvő megoldással Artúr, ami magamtól nem jutott volna eszembe soha. – Legyenek zöldségek. – így Juli. – Az jó, a konyhához értek.

Kipróbáltuk, tetszett. És okafogyottá vált minden ellenállás.

(Az ötlet genezisének felidézésében is Julira támaszkodtam. Így volt? Nem így volt? Ha ő mondja, elhiszem.)

Az eredetiben Ruzante és Menato komák, majdhogynem napi kapcsolatban állnak, Menato maximum fél napi járóföldre lakhat, és vélhetőleg nem először próbálkozik Betiánál. Viszont a „koma” kifejezés jelentése a mai nyelvben haver, cimbora. Ha eredeti jelentésében használom, nem elég, hogy „kosztümös” marad a szöveg, de el is kellene magyaráznom a mai nézőnek, milyen (nagyon nem mai) viszonyt (a gyerekem keresztszülője) jelöl. Amiből rögtön további kérdések is adódnának: Kinek a gyereke? Menatoé? Most is várja otthon? Ezek szerint felesége is van (vagy volt)? Ha Ruzantéé, miért nem szerepel a darabban utalásszerűen sem? Meghalt? (Ez a kérdés, hogy miért nincs Ruzantééknak gyerekük, ekkor merült fel először, és a későbbiekben nagyon termékenynek bizonyult.) A koma egyfajta átmenet a barát és a rokon között, mai, kapásból érthető megfelelője talán a sógor ­ de az még több problémát vet fel, ha belegondolunk. Legyenek testvérek, az ezerszer élesebb helyzet, már-már shakespeare-i szitu! Ruzante, Menato és Betia fiatalkori falusi előtörténete ebből a választásból nőtt ki. Így viszont el kellett távolítanom Menatot térben és időben, hogy el tudjam képzelni azt a mindennél erősebb szerelmet, ami a testvére elárulására is ráveszi. És így tovább. Ha egyetlen elemet elmozdítasz, rád dől az egész piramis, megmentesz egyet, de a mozdulattal meglöksz újabb hármat, kapkodhatod el a levegőben a konzerveket hanyatt esés közben (abban botlasz el, amiért eredetileg nyúltál).

Merthogy az a kezdetektől világos volt, hogy a színpadi szöveg csak akkor „dúsulhat” mai fordulatokkal, ha a sztoriban is lesznek új fordulatok, felidézve olyan jól ismert zsánereket, mint a stand up, a börleszk, vagy a sitcom. Egy percig sem állítom, hogy következetes voltam abban, mely panelszituációkat szedtem ízekre kisrealista kérdéseimmel (hogy aztán még irreálisabb panelszituációval helyettesítsem őket), és melyekkel voltam, úgymond, elnéző. Az például nekem valamiért nem fért bele, hogy a saját feleségét álruhában, magát diáknak kiadva elcsábítani igyekvő férjet a feleség a művelet közben ne ismerje fel (miközben az is mennyi játéklehetőséget rejt, ha felismeri ugyan, de úgy tesz, mintha nem ismerné fel stb.), azt a pofátlan játékszabályt viszont gond nélkül alkalmaztam, hogy a szereplők a színpadi éjszakában az orrukig sem látnak, nem ismerik fel egymást (miközben mi persze látjuk őket), sőt hozzáadtam a hangutánzás képességét is, hogy még nagyobb legyen a kavarodás. Ez a bohózati helyzetből mindent kifacsaró, a triplacsavaron is még egyet csűrő túlfokozás mint dramaturgiai elv sok helyen köszönt rám az eredetiből, és köszön vissza az én szövegemben is. Azt hiszem, Ruzantétól sem teljesen idegen ez a nézői elvárásokat a nézőkkel cinkosan összekacsintva kigúnyoló szerzői attitűd.

Jó szórakozást!