Pista, én izgulok.

Mitől?

Szoktam, amikor feladat van. Most meg, hogy veled beszélgetek… Pedig készültem, Tanár úr.

Kezdjük el! Kérdés persze, hogy ki tudsz-e húzni belőlem bármit is. Mi érdekel?

Ebben a pillanatban az, hogy miért is kellett nekem a világ végére kivillamosoznom, amikor régen, amikor még mindketten a Déli közelében laktunk, én most is ott, bármikor felugorhattam hozzád könyvért, tanácsért.

Azért költöztünk ide, mert Bence fiunk „világgá ment”. Mármint a világ különböző egyetemein tanult, majd tanított, német felesége lett, gyerekük, gyerekeik születtek, három, és amikor hazalátogattak, akkor sehogyan sem fértünk el abban a kicsi lakásban, amit te is ismersz. Volt másik ok is: az a lakás a Déli rendező pályaudvaránál volt.

Emlékszem, kiléptem a házból, és előttem számtalan egymásba tekeredő sínpár…

És éjjelente szedték szét, rakták össze a vonatokat – abban a zajban nyaranta nemigen lehetett nyugodtan aludni.

online

Bencéék hol élnek?

Most Gentben. De éltek Amerikában, Kanadában, Angliában… ahová a munkájuk vitte őket.

Ez ma a negyvenes-ötvenes szülőknek, úgymond, természetes helyzet: a gyerekeik elhagyják az országot. Ti Marianne-nal, a feleségeddel hogyan élitek meg ezt?

Bence nagyon ragaszkodó. Mindennap felhív skype-on, este, lefekvés előtt pedig e-mailen válaszol a leveleinkre. A lányunkkal, Fannival, aki itt él, szintén folyamatos, de kissé rapszodikusabb a kapcsolatunk. Mivel bármikor találkozhatunk, miért kellene nap mint nap keresnünk egymást? A távolság is össze tudja kötni az embereket. Szóval vannak előnyei is ennek a helyzetnek. A három unoka eleve három nyelvvel startolt: angol, magyar és német. Ehhez jön még két nyelv, ami Belgiumban kötelező. De hát a gyerekek könnyen tanulnak nyelveket. Amíg a vírus engedte, gyakran találkoztunk velük, Marianne-nal mi is sokszor mentünk, szükség is volt ránk, főleg, amikor kisebbek voltak a gyerekek, és bébiszitterkedhettünk.

Bence mivel foglalkozik?

Filozófus. Kutató egyetemi tanár.

Mindennap beszéltek, tehát követitek, mivel foglalkozik mint filozófus.

Követnénk, de nemigen avat be bennünket a kutatásai rejtelmeibe. Amikor – egyre ritkábban – magyarul publikál, elküldi írásait „nyelvi lektorálásra”, és azokból sok minden kiderül a gondolkodásáról. Azt tudjuk, hogy a szakterülete a kognitív tudományok. És hogy elismert tudós. Van könyve, amit már a hetedik nyelvre fordítanak. A felesége történész, Afrika-kutató. Ilyen értelemben behatároltak a lehetőségeik: kevés egyetemen van szükség egyszerre filozófusra és Afrika-kutatóra.

Fanni nem esett ilyen messze a fától: színházi menedzser, fordít is, ír is, legalábbis régebben sokszor találkoztam a nevével különböző színházi folyóiratokban.

Rengeteg hazai és nemzetközi színházi projektben vesz részt, és sokat utazik. Vagyis utazott, amíg lehetett. Március végén éppenhogy hazajutott az utolsó géppel Egyiptomból.

Bérczes László és Nánay István (2020. december). Fotó: Blazsó Marianne

Az ő életét, sokakét, erősen befolyásolja a vírushelyzet. Befolyásolja-e a tiéteket? Ülök itt, egy szép, csendes házban, benne lakik egy idős házaspár, nyolcvan évesek elmúltatok, azt látom, békében, szeretetben éltek.

Nincs okunk panaszra. Jól megvagyunk. És mégis: minden felborult. Manapság nagyon kevés olyan dolog van, szinte semmi, ami egy nap rendjét meghatározná. Mondjuk, éjszaka az ember alszik, nappal ébren van – de még ezt sem muszáj tartani. Úszunk, lebegünk az időben. Vannak feladatok, de azok is, mint jégtáblák a folyón, ide-oda csúszkálnak, ütköznek, szétfolynak.

Tanítasz.

Igen, egy héten kétszer, kötött időben, persze online. Ezek az órák, mint mutató az óralapon, érintkeznek a nagybetűs Idővel. Tavaly ilyenkor bejártam például a Színházi Intézetbe, mert meg kellett ott nézni egy szöveget, egy fotót, közben találkoztam, beszélgettem, mentem különböző intézményekbe tanítani, minden este színházi előadás…

Este hattól nem kellett azon gondolkodni, mi történjen, legfeljebb csak azon, melyik színházban.

A színház strukturálta a napot. Igaz, most is vannak online közvetítések, de azokat nem szívesen nézem. Nekem az nem igazi színház, legalábbis abban az értelemben nem, amit évtizedeken át az nekem jelentett. Nem mondom, hogy kibírhatatlan ez a hiány, de mint az életem rendjét megtartó támasz, igen, hiányzik. Ami maradt: hetente bevásárlás, takarítás, és igyekszünk mindennap sétálni egy órát. Járjon a lábunk. A többi… szétcsúszik a megragadhatatlan időben: olvasás, zenehallgatás, tévézés, a hírek követése. És persze az írás. De az utóbbi is lassabban megy. Csinálom, félreteszem, tologatom, szöszölök, élvezem, hogy húzom az időt, mert legjobban bogarászni szeretek, utánanézni valaminek. Úgy érzem, hogy nem szorít az idő, ezért hát négyezer leütéshez is ugyanannyit keresgélek, mint negyvenezerhez.

A csinálás van, nem a teljesítés.

Olyasmi.

De hát nincs miről kritikát írni, főleg, ha nem nézed online.

Van miről: a magamfajta öregembert egyre gyakrabban különféle visszaemlékezésekre kérik fel. Személyekről, társulatokról, korszakokról, Gerold Laciról, a kritikusról, Harag Györgyről… Lassan a visszaemlékezés lesz a műfajom.

Azt különben értem, sőt megértem, hogy nem nézel online előadásokat. Csak hát az órákat is online kell tartanod.

Olyanok is. Személytelenek. Látom az arcokat, de nincs közöttünk élő kommunikáció.

De hiszen fiad családjával évek óta skype-on tartod a kapcsolatot, neked ez otthonos lehet.

Az más. Egyetlen emberrel, Bencével beszélgetni naponta negyedórát nagyon más, mint egy osztállyal tartani a kapcsolatot. Hiszen nem egyénekkel, hanem egy 15–25 emberből álló közösséggel kell-kellene kommunikálni. Lehetetlen. Hol az egyik, hol a másik arc tűnik el a képernyőről, a mikrofonjuk eleve nincs bekapcsolva, fogalmad sincs, hogy amit mondasz, eljut-e hozzájuk. Technikailag működik a dolog, de nem tudok a tekintetükbe kapaszkodni, ők sem az enyémbe, egymáséba, szóval a személyesség hiánya már-már magát a tanítás értelmét kérdőjelezi meg. Le lehet darálni egy előadást, de ha együtt vagyunk egy osztályteremben, a mondandómat befolyásolja, amit a rám figyelő tekintetekből kapok. Megtapad-e, amit mondok? És ha azt érzem, nem, akkor megpróbálok másként, pontosabban fogalmazni. Mit kezdjek az üres tekintetekkel, amik nem rám, hanem a képernyőre bámulnak?!

Melyik egyetemen vannak óráid?

Ebben a félévben a Károlin, az ELTE-n és a Pázmányon tanítottam előadás-elemzést és színháztörténetet.

A Színház szerkesztőségének és az Osiris Könyvkiadó klubjának színházi beszélgetőestje, vendég: Ács János (1996. december). Fotó: Koncz Zsuzsa

mit és hogyan

A Színművészetin?

Ott ebben a naptári évben nem volt már órám. Tavaly tanítottam a bábrendezőket és a színházi nevelést tanuló levelező hallgatókat. Ott is, mindenhol óraadó vagyok, ebben a korban ennyi kapcsolata lehet egy embernek az egyetemmel. Ugyanakkor ha megkeresnek a hallgatók, és megkeresnek, segítek nekik, amiben tudok.

Jó ideje tart a háborúskodás az SZFE körül, a két oldal között gyakorlatilag megszűnt, befagyott a kommunikáció. Sokat megéltél már az ötvenes évektől a Kádár-korig, a rendszerváltástól a mai napig. „Történelmi” tapasztalataid alapján látsz-e arra esélyt, hogy elinduljon a kommunikáció?

Nem. Amikor az egyetemfoglalás mint az ellenállás egyik lehetséges útja felmerült, engem is megkérdeztek a hallgatóim, mit gondolok róla. Csak azt tudtam mondani, hogy nagyon szép és hősies gesztus, de feltehetően vesztesként lehet majd belőle kijönni. Bizonyos szempontból tévedtem, mert sokkal tovább kitartottak, mint azt el tudtam volna képzelni, és tekinthetjük őket erkölcsi győztesnek, de a lényeget tekintve úgy látom, igazam volt: nincs az a hatalom, amelyik ezt megengedi. Mi lett a vége a ’68-as franciaországi egyetemfoglalásnak? Vereség. Pedig a diáklázadást akkor és ott megtámogatta a szervezett munkásság azzal időben egybeeső sztrájk- és tüntetéshulláma. Ennek ellenére két-három hónap múltán a diákok többsége visszaszivárgott a Sorbonne-ra, és szorgalmasan látogatta az órákat. Nincs mese: ha a színművészetisek be akarják fejezni az egyetemet, márpedig be akarják, kénytelenek lesznek letenni a fegyvert. A hatalom által irányított új vezetés majd talál új épületet, új tanári kart.

És új egyetemistákat?

Ha szükséges, azt is. Úgymond, elsimulnak a dolgok.

Ha visszamegyünk a nulla-pillanathoz: lehetett volna ennek a történetnek jófajta kifutása?

Nem hiszem. Főleg nem ebben a vírus által kizökkentett időben: a diákoknak muszáj volt elhagyniuk az épületet. Ha bent maradhattak volna, és az emberfeletti kitartásuk azt mutatta, maradtak volna, a hatalomnak erőszakot kellett volna alkalmaznia, aminek nem tudhatjuk a következményeit.

Az alapgondolatról – ami egyébként azóta sem lett kifejtve –, miszerint változtatni kell: struktúrán, módszereken stb., mit gondolsz?

Ez az egyetem értéket képvisel és értéket „termel”. Ugyanakkor az is igaz, hogy az elmúlt években történt kisebb-nagyobb változtatások és változások ellenére sok mindenben megmerevedett, beszűkült ez a rendszer, tehát a változtatás szándéka jogos. Csakhogy ez szakmai kérdés. Miként lehetne az elméleti oktatást úgy átalakítani, hogy az jobban segítse a gyakorlati munkát? Hogyan kellene a filmes és a színházi szakot ügyesebben-hasznosabban összekapcsolni? És vajon milyen módon lehetne a tervezőképzést becsatornázni az SZFE működésébe? Mondok egy konkrét példát: a Képzőművészeti Egyetemen tanuló bábtervezők és az SZFE-s bábrendezők kezdtek együtt dolgozni – de ezt kvázi „partizánban”, azaz alkalmilag, bár a tanáraik támogatásával tették, a struktúra ennek folyamatossá tételét nem segíti. Persze számtalan szakmai probléma fogalmazódott meg már az intézményen belül is – de a változtatásra vonatkozó kérdés nem szakmailag lett feltéve. A kérdés a hatalom felől hangzott el: kié ez a terület? Erődemonstráció, területfoglalás történt. Ezek után, hiába vannak „történelmi tapasztalataim”, nem tudom, hogyan fog ez folytatódni.

Lett volna, lenne mit változtatni. De a „mit” helyére a „hogyan” lépett.

Pontosan. Csató Kata bábrendező és egyetemi oktató több éven át dolgozott azon, hogy négy ország négy egyeteme elkezdjen egy gyümölcsözőnek ígérkező együttműködést. Ez a gondolat szinte egybecseng azzal, amiről Vidnyánszky is beszél – de ez a két ember pont erről nem fog egymással párbeszédet folytatni. És elvész az elnyert európai pénz, elvész a kapcsolat a másik három egyetemmel.

Feltételezem a jó szándékot mindkét oldalon.

Ez mindig is különbség volt köztünk: én nem feltételezem.

Végül is mindegy, mert nem tud kiderülni, volt-e jó szándék. Valakik rádöntötték az ajtót valakikre, becsörtettek, és azt mondták, tárgyaljunk. Véleményem szerint ehhez előbb ki kell menni, megjavítani az ajtót, kopogni, és bent azt kell mondani: „Tessék!”

Ezen rég túl vagyunk.

Tudom.

Nézd, az élet megy tovább. Azok a bábrendező hallgatók, akiket tanítottam, hat lány, jövőre végeznek. Néhányan már megkerestek, hogy nálam szakdolgoznának – és én segíteni fogok nekik, ennyit tudok tenni.

És ők jövőre valóban végeznek?

Ezt én most nem tudhatom. Talán igen, végeznek.

Tehát ahogyan én itt ülök most veled, úgy ül itt majd 2021 decemberében hol az egyik, hol a másik hallgató, és a szakdolgozatról fogtok beszélgetni.

Igen, ezt remélem. De az nagyon valószínű, hogy új osztályt már nem fogok tanítani.

Erről a kérdésről is azzal a realitásokat figyelembe vevő tárgyilagossággal beszélsz, ahogyan kritikáidban, elemzéseidben, könyveidben is fogalmazol.

Hogyan másként? Mondhatnám: nyolcvan felett vagyok, elfáradtam, az egészségi állapotom nem teszi lehetővé. De az az igazság, hogy a jelenlegi körülmények között nem lenne kedvem azt csinálni, ami az elmúlt húsz-harminc évben a legtöbb örömet adta: tanítani.

Rég találkoztunk, talán egy éve már, de azt kell mondjam, nem látszol se fáradtnak, se betegnek.

Szerencsére nem is vagyok. De egyszer mindennek vége van, a tanításnak is. Ha nem miattam, hát külső okok miatt. Tudomásul veszem.

a tanító

A Színház főszerkesztő-helyetteseként a kilencvenes években. Fotó: Koncz Zsuzsa

A tanítás mellett van egy másik, azzal szerintem összefüggő tevékenység, ami végigkísérte az életedet: a zsűrizés. Érdekes módon az a nyugodt tárgyilagosság, amiről az imént beszéltünk, ott nem jellemző rád. Egyébként így találkoztunk legelőször: szolnoki középiskolai tanárként egy produkcióval vettem részt a csurgói országos diákszínjátszó fesztiválon, ott tapasztalhattam meg először, milyen szenvedéllyel és indulattal tudsz egy-egy előadásról beszélni. Csurgó után Kazincbarcikán, Gödöllőn, Kisvárdán, Sepsiszentgyörgyön és számos helyen találkoztam ezzel. Olykor mint áldozat, olykor mint zsűriző társad. Szeretted ezt csinálni?

Igen.

Általában nem egy előadást kell egy napon megnézni, sokszor futószalagon jönnek a művek: reggel kilenckor kezd az első csoport, és este tizenegykor már a háta közepére sem kívánja az ember azokat, akik éppen meg akarják váltani a világot. Mi ebben a jó neked?

Meczner János mondta nemrég, hogy amikor még nem ismert személyesen, de már olvasta a kritikáimat, azt gondolta, azokat egy tanító írta. Merthogy az írásaimat meghatározza a tanítói, a pedagógusi szemlélet. Akkor ezen elgondolkodtam, és arra jutottam, valószínűleg igaza van. Akarva-akaratlan ez hajt engem, és ezt találtam meg a zsűrizésben is. Hogy amit tudok, azt megosztom másokkal. Ez számomra a tanítás, ez a zsűrizés, talán az írás is. De ez nem egyoldalú kommunikáció: az órákon egy-egy hallgató kérdése, megjegyzése sokszor arra késztet, hogy újragondoljak mindent. A fiatalok alapvetően más közegben mozognak, mint én. Ebből következően másként néznek a világra, és ez engem is frissen tart. Egy nyolcvan és egy húszéves ember tudása találkozik, és hat egymásra. Azzal nem jutunk előre, ha amiatt károgok, hogy ők nem olvasnak, nem érdekli őket az a fajta műveltség, amit az én generációm annak idején magába szívott – ők másfajta műveltséggel rendelkeznek. Mondok egy példát: a Pázmányon előadás-elemzést tanítok esztétika szakos hallgatóknak. Az órákon abba ütközöm, hogy a fiatalok nem járnak színházba, vagy ha mégis, akkor elsősorban zenés színházat néznek. Nekem tehát muszáj felülvizsgálnom a zenés színházhoz fűződő viszonyomat, amit világéletemben „művelt” generációm sznobizmusa határozott meg. Meg tudom tenni, mert tulajdonképpen kedvelem az operettet, még a musicalek között is vannak kedvenceim. Az elemzések során igyekszem a zenés műfajból példákat hozni, és így megtörténhet, meg is történik, hogy ők is kedvet kapnak a Radnóti vagy a Katona előadásaihoz. Ezt eredménynek tartom. Az is eredmény, ha a zsűrizéseken jut elég idő az alapos elemzésekre. Ez történik például a Deszka Fesztiválon, és ez történt annak idején Kazincbarcikán: órákig tudtunk egy-egy arra érdemes előadásról szakmai beszélgetéseket folytatni. De amikor azonnal kell tíz percben reagálni, nehéz árnyaltan fogalmazni. Hozzáteszem, fiatalabb koromban, amikor mindent jobban tudtam, mint más, és magabiztosan osztottam az észt, bizony magam sem ügyeltem mindig az árnyalatokra. Feltételezem, ez történt akkor is, amikor Csurgón először találkoztunk, biztos jól kiosztottam az általad rendezett előadást.

Látod, életben maradtam, sőt, utána hoztam létre diákszínjátszó csoportot az iskolában. De az tény, hogy a zsűrizés sokszor érzékenyebb helyzet, mint a tanítás, mert a saját előadásukra rálátni képtelen alkotók munkáját minősíted öt perccel a premier után.

Ezért sem vállalok az utóbbi időben zsűrizést. A fesztiválok többsége verseny, és ez a tét fontosabb, mint egy-egy zsűritag segítő szándékú kritikája. Vagy ha csak ketten vagyunk a zsűriben, veled és velem ez többször megesett, akkor azonnal megszületik a „jó zsaru – rossz zsaru” felállás: én ütök, te simogatsz. De amikor Kazincbarcikán négyen-öten zsűriztünk, és idő is volt rá, akkor igazi párbeszéd alakulhatott ki. Ha pedig olyan bölcs, szikrázóan szellemes személyiségek is vannak a zsűriben, mint volt például Keleti Pista vagy Ascher Tamás, akkor az igazi szellemi kaland.

És a fesztivál legizgalmasabb eseménye lesz az ilyen beszélgetés. Számomra sokszor fontosabb volt, mint maguk az előadások.

Ez történt Kazincbarcikán.

Az olvasók fiatalabbak, mint mi. Muszáj ide beszúrni egy alapinformációt: a hetvenes években a legfontosabb magyarországi színházi fesztivál ott zajlott. Nemzetközi amatőr fesztivál volt ez abban az évtizedben, amikor az úgynevezett „amatőr mozgalom” virágkorát írtuk.

1972-ben rendezték az első fesztivált. Én ott még nem zsűritagként, hanem a Színház című lap tudósítójaként voltam jelen. Már az első napon figyelmeztettek, hogy legyek óvatos a sors által mellém rakott szobatársammal, ugyanis „tégla”. A besúgók jelenléte természetes volt akkor, főleg a zsűrizéseken, hiszen ott hangozhattak el a „gyanús” mondatok. A teremben a falhoz tolt asztalokon ültek a „hegypártiak”, szóval az ellenzéki fiatalok, a velük szembeni dobogón a zsűri, amelyben eleinte többségben voltak a funkcionáriusok. Már az első évben kialakult egy cinkos viszony a zsűri a szakmát képviselő tagjai és a „kemény mag”, a hegypártiak között. Parázs viták zajlottak, amelyek aztán Keletinek és Aschernek is köszönhetően sziporkázó „show-műsorokká” változtak. De a zsűrizés nekem nem pusztán az értékelést jelentette. Legalább olyan fontos volt, hogy olyan alkotókkal, személyiségekkel, a színházi nyelv sokszínűségével találkozhattam, ami másként, kőszínházról kőszínházra vándorolva nem történhetett volna meg velem. És zsűrizésnek tekintem az előadások közti szünetekben folytatott beszélgetéseket, a hajnalig tartó vitákat is, amikor nemcsak „megmondás” van, hanem egymást inspiráló párbeszéd. Ezt szeretem igazán, és ez sokszor megtörtént később olyankor is, amikor csak másnap utaztam haza egy-egy vidéki városból. A Barcikáról és egyéb zsűrizésekből hozott vágyat, hogy „kibeszéljük” az előadásokat, magammal vittem a vidéki színházlátogatásokra is, hiszen az előadást követően a büfében, a „klubban”, ha akartam, ha nem, találkoztam a színészekkel, a rendezővel. „Na, mit láttál?” – szegezték nekem a kérdést, és én eleinte álságosnak gondoltam ezt az érdeklődést. De újra és újra kérdeztek, mire elkezdtem mondani, figyeltek, egyetértettek vagy vitatkoztak, beszélgettünk, darabokra szedtük az adott előadást. Egy idő után világossá vált, hogy ők valóban kíváncsiak. Jól vagy rosszul, de kemény munkával létrehoztak egy alkotást, és van valaki, aki ezt komolyan veszi. És amikor legközelebb mentem, megint kérdezték: „Mit láttál?” Elfogadtam, sőt, már vártam ezeket a beszélgetéseket, és igen, jólesett a kíváncsiságuk. Az ilyen esték nagyobb örömet okoztak, mint amikor hivatalos zsürorként nagy plénum előtt szerepelhettem. Ha őszinte vagyok, akkor azt kell mondanom, hogy a Keletivel és Ascherrel folytatott közös zsűrizéseken kettősség volt bennem: inspiráló és boldogító volt őket hallgatni, ugyanakkor elkeseredetten szembesültem azzal, hogy képtelen vagyok az ő szintjükön fogalmazni. Szakszerűen beszéltem, úgy gondolom, de az ő briliáns fogalmazásmódjukat csak irigyelni tudtam. Különösen azért, mert úgy tudtak trillázva földbe döngölni valakit, hogy az illető ezt akár dicséretnek élte meg, miközben én még a dicséretet is úgy csomagoltam, hogy közben sebeket ejtettem. Az utóbbiak végzetesek tudnak lenni: az Utolsó Vonal Három Sirály bácsi a kertben című előadásáról mondottak miatt például Tamási Zoli vagy Felhőfi-Kiss László azóta is neheztel, pedig ennek lassan három évtizede.

A tanító, aki néha túl szigorú… De témát váltok, miközben a kettőnk számára nem mellékes Hajónapló Műhelyről még egy szó sem esett.

Bizony ám!

Nánay István, Ascher Tamás, Keleti István zsűritagok és Ács János a kazincbarcikai fesztiválon 1994-ben. Fotó: ismeretlen szerző

szög a színpadon

A beszélgetésre készülve összegyűjtöttem otthon a polcokról a hozzád kapcsolódó köteteket. Tizenegyet találtam, pedig jó pár nincs is meg nekem. Ezek a könyvek bizonyos rendezőkhöz, egyáltalán, magához a rendezéshez kapcsolódnak. Muszáj feltételeznem, amit színikritikusoktól nem várhatunk el, hogy számos próbán vettél részt.

1965 és 1969 között az Universitas tagja voltam, itt Fodor Tamás, Ruszt József és Mezei Éva asszisztenseként dolgoztam.

A függetleneknél, vagy ahogy akkor neveztük: amatőröknél az asszisztens valójában mindenest jelent: súgót, ügyelőt, kellékest, mindent.

Abszolút! Mezei Éva elsősorban dokumentumjátékokat, irodalmi és kabaréműsorokat rendezett, nála dramaturgi munkát is végeztem, anyagot gyűjtöttem, egyénileg foglalkoztam színészekkel. Emlékezetes például, amikor Alfonzó fiával.

Markos György, tehetséges humorista.

Igen, vele Karinthy Frigyes egyik humoreszkjének betanulásakor kínlódtunk. Hol kell levegőt venni, mit kell hangsúlyossá tenni a szövegből – ezek őt nem érdekelték. Vagy amikor a Tompa László nevű előadóművészt rendezői szerepköréből leváltotta az Universitas csapata, nekem kellett végső formába öntenem az előadást. Fodor Tamásnál pedig jártam az Ecserit, hogy beszerezzem a kellékeket, bútorokat, de a ruhákat is nekem kellett összeturkálnom, és persze ott ültem minden próbán. Ez Ruszt esetében, de Fodornál is komoly iskola volt.

Tudsz konkrét példát mondani?

Legyen a Piszkos Fred, a kapitány. Az Egyetemi Színpadon játszottuk, de sokat turnéztunk is vele. Én voltam a turnévezető: a díszlet szállítása, felépítése, a lejárópróba megszervezése, a színpad ellenőrzése mind-mind az én dolgom volt. De az is, hogy összefogdossam és egyben tartsam az előadásban zenélő Soltész Rezső együttesét.

Soltész Rezső az Universitasban? Így most már jobban értem, miért akarta életre kelteni a Film Színház Muzsikát a kilencvenes évek elején. Én is ott ügyködtem a lakásán.

Még Presser is írt dalt az előadáshoz. Díszlet, jelmez, zenekar, próba, tényleg mindenes voltam, de ezáltal egy kicsit mindent megtanulhattam, aminek köze van egy előadáshoz. Eszembe jut egy akkor divatos görög költő neve: Jannisz Ritszosz. Az ő verseiből is készült egy est: többek között Latinovits Zoltán, Kohut Magda, Csernus Mariann léptek fel benne, és én voltam az asszisztens. Számtalan példát tudok mondani: ez volt az én „színművészeti főiskolám”. Amikor Kecskeméten megnéztem Ruszt Jóska valamelyik előadását, természetes volt, hogy utána odaülök mellé, ő pedig mondja, mondja, mondja. Mindegyik előadását láttam. És ha nem is mindet, de sokat követett egy-egy ilyen Ruszt-kurzus. Felért a színművészivel az is, hogy Harag György számos próbáján ott ülhettem. Hiszen ha már eljutottam Kolozsvárra, Marosvásárhelyre vagy Újvidékre, és az nem volt akkoriban egyszerű, kihasználtam a helyzetet: ha előadást nem láthattam, beültem próbára, és ezt Gyuri nem vette rossz néven. Sőt, örömmel fogadott. Szerette, ha barátok-idegenek ültek a próbáin, rajtuk tesztelte azt, ami a színpadon történt. De talán még fontosabbak voltak a próbákat követő együttlétek. A hozzá erősen kötődő csapatának tagjai, Héjja Sunciék, Barkó Gyuriék, Kakuts Ágiék és a többiek esténként valamelyikük lakásában összegyűltek, és velük tarthattam én is. Az adott előadásról, a színházról, az életről ott sokat tanulhattam.

A beszélgetés 2020. december 20-án készült.
Folytatjuk.