„Ő foglalkozik a szöveggel.” „Külső szem.” „Okos elméleti ember.” Megannyi közhely és féligazság, amit a dramaturg munkájáról gondolni szokás, és ami egyre kevésbé fedi a valóságot. De akkor mit csinál ma egy dramaturg? Változóban van-e a dramaturgia, a dramaturgok szerepe, és ha igen, miben és mennyiben? Ezek azok a kérdések, amelyekre általánosságban aligha lehetséges válaszolni, ezért körkérdést intéztünk aktív dramaturgokhoz – legyen többféle válasz, mondják meg ők! 

ADORJÁN BEÁTA

Amikor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színháztudomány szakos hallgatójaként a gyakorlatomat végeztem harmadévesen, sajnos nem volt az előadásnak dramaturgja, akitől elleshettem volna, hogy mit csinál az adott próbafolyamat alatt – így műsorfüzetet terveztem, szerkesztettem, és legfőképp irodalmi titkári feladatokat láttam el. Már akkor azt gondoltam, hogy nem ezek elsősorban a dramaturg teendői. Erdélyben akkoriban – azóta ez valamennyire változott – többnyire irodalmi titkári pozíciókba vettek fel dramaturgokat, azaz színháztudomány szakon képzett embereket. A dramaturg státusz, mint olyan, elég kevés kőszínházban létezik arrafelé. Mondhatni, többnyire a magam számára fedeztem fel, hogy mit jelent dramaturgnak lenni. Budapesten kezdtem szabadúszóként (a Kortárs Drámafesztiválnál dolgoztam szakmai kapcsolattartóként, fordítóként, majd a fesztiváligazgató, Szilágyi Mária színházi ügynökségénél voltam irodalmi ügynök; illetve lakásszínházi és tantermi előadásokat csináltunk Tóth János Gergellyel); 5 éve dolgozom dramaturgként a debreceni Csokonai Színházban, ami elsősorban produkciós dramaturgi, fesztiválválogatói munkát takar, de két éve már a debreceni Irodalom Éjszakája is a hatáskörömbe tartozik. Kezdetben tartózkodóbb voltam, inkább megfigyelő szerepben vettem részt a próbafolyamatokban, sokat hallgattam, és csak akkor mondtam el a véleményem, ha megkérdezték. Aztán fokozatosan igényem lett arra, hogy alkotó eleme legyek a produkcióknak, így elkezdtem intenzívebben részt venni a munkafolyamatokban, és elmondani, hogy mik a javaslataim; és – tévhitemmel ellentétben – nem vették zokon, sőt, kifejezetten díjazták az aktivitásomat.

Adorján Beáta. Fotó: Benedek Zsolt

A dramaturgok szerepköre szerintem kitágult. Valószínűleg a szakma sokoldalúságából fakadóan manapság sok dramaturg rendez, vagy hoz létre közösségi színházat, de sokan írnak is darabokat. Fontosabb szerepet kap manapság a dramaturgia. Mondhatnám, méltóbb helyére került. Egyre több rendező dolgozik dramaturggal, és ismeri el, hogy a dramaturgia egy külön szakma, nem úgy van az, hogy a rendező is meg tudja húzni a szöveget. Picit a növénygondozáshoz hasonlítanám: ha rossz helyen metszed meg, elpusztulhat – így van ez a szövegek világával is. Emlékszem, a Puha pihe után, amelynek szövegét nagyon meghúztam, Upor László, a darab fordítója odajött, és azt mondta, örül, hogy nem történt szöveggyilkosság.

De akkor is szükség van dramaturgra, ha az adott szöveg éppen nem igényel húzást: maga a dráma az irodalom műfajába tartozik, míg a színpadi drámai szöveget igazítani kell az adott kontextushoz. A dramaturg azonban nemcsak a szövegért felel, hanem részben az előadás viszonyrendszerének és világának koherenciájáért is.

Vannak olyan rendezők is, akikkel például azért nagyon jó együtt dolgozni, mert összművészetként tekintenek a színházra, és partnerként az alkotótársakra, így a próbafolyamat és közben a megbeszélések műhelymunkaként zajlanak, és ezek keretében az előadás különböző alkotói, a díszlet- és a jelmeztervező, a zeneszerző, a koreográfus, a dramaturg és a rendező előzetesen együtt, majd a színészekkel közösen építik az előadás világát. Ilyen volt számomra Adélaïde Pralonnal, Éry Franciskával és Sardar Tagirovskyval együtt dolgozni.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy azok a dramaturgok, akik elkezdtek rendezni, heterarchikus színházi látásmódot és struktúrát hoznak a rendszerbe, ami jót tesz az eleddig főként rendezőközpontú színházi világunknak.

BÍRÓ BENCE

A dramaturg mint szakma és a dramaturgok szerepe – örök kérdés, definíciós káosz, egyszerre állandósult homály és folyamatos átalakulás. Hogy változóban van-e ma? Mihez képest? Avagy hogy volt ez régen?

„A dramaturg régente: a színitudomány igazgatója, a drámai kérdések elméleti fejtegetője, színikritikus, színházaknál a darabok bírálója és javítója. Esetleg maga a drámaköltő” – írja Schöpflin Aladár a Magyar Színművészeti Lexikon 1931-es kiadásában.[1] Az 1994-es szócikk szerint a dramaturg „a színház irodalmi szakértője és tanácsadója. Feladatai közé tartozik a bemutatandó színjátékszövegek lektorálása, véleményezése, átdolgozása (epikus művek dramatizálása), ill. a szerzővel való együttműködés a végső színpadi változat kialakításában a színpadi szempontok érvényesítésével. Közreműködik a színház műsorpolitikájának, műsortervének kidolgozásában is.”[2] Ezek a feladatkörök mintha ma is a dramaturgokhoz tartoznának. Schöpflin szerint a dramaturgnak ráadásul „látnia és hallania is kell, amit olvas” – legtöbbször igyekszem így tenni én is.

Nem találtam még szebb jellemzést a dramaturgokról, mint egy Bálint Lajossal készült 1938-es interjú[3] bevezetőjében: „A bár lelke: a mixer. A színházé: az a rejtelmes úr, aki sohasem jelenik meg a színpadon tapsokat aratni; akinek neve sohasem szerepel a színházi rovatban; akiről a színlap is hallgat, ő a főmindenegyéb: szűrő, kidobó, titkok tudója, álmodó fantázia, időjós, felfedező, tehetségkutató-intézet, puffer, idegköteg, vattázó, mindenért felelős, terrorfiú, mézesmadzag-gyáros, rosszember és »maga cuki«, író, költő, esztétikus, kritikus, drámaíró, ízlést diktál, stílust teremt, s ő a Père Joseph, a szürke eminenciás. Mint a leveli béka figyeli az idők járását, kitapogatni iparkodik a Holnap gusztusát, lehetőségeit, vágyait. Az Idők bárpultja mögött ő a kétórás feledésital keverője.” Nem mondom, hogy mindent értek vagy mindennel egyetértek, ám legyen. Sajnos aztán az interjúalany Bálint (akinek pedig a dramaturgok vándorgyűrűje is viseli a nevét) mindezt azonnal lerombolja: szerinte ugyanis a dramaturg szakma „utolsóbb mesterség a hóhérsegédénél”. Mentségére szóljon, állítólag évi hatszáz drámát kellett elolvasnia, és talán ezért is érezte úgy, hogy „a dramaturgnak a sikerben sosincs része, ám a bajból mindig kiveszi a részét”.

„A dramaturg az előadás lelkiismerete, a költő alapgondolatának letéteményese. Ő vigyáz arra, hogy a színészek játékában vagy a rendezésben el ne torzuljon a darab. Nélküle néha engednének a hatás kísértésének” – idézi Czímer József[4] André Steiger francia rendezőt, akinek igaza van, néha valóban nem könnyű visszafogni a rendezők szárnyaló képzeletét. Bár legtöbbször hiába próbálkozunk, hiszen Czímer szerint „a dramaturgnak a színházi munka semmilyen területén nincs döntési joga. A döntésért, az eredményért mégis minden területen felelősségre vonható. A dramaturg, aki nem tudja zokszó nélkül elviselni, hogy mindenért ő a felelős, az pályatévesztett ember.” Hasonlóan borús Arthur Kahane aranyköpése, aki évtizedeken át volt Max Reinhardt munkatársa: „Művésznek születik az ember, tudósnak tanul, rendezővé fejlődik, igazgatónak felküzdi magát, intendánsnak kinevezik, dramaturgnak kárhozik.”[5]

Mielőtt azonban nagyon elszomorodnánk, van itt néhány lélekmelengető meghatározás is: „A dramaturg a rendező legjobb barátja” – így Radnóti Zsuzsa[6] –, „de találóbb, ha azt mondjuk: a rendező vitapartnere, elképzeléseinek élő tükre” – egészíthetjük ki Nánay Istvánnal.[7] „A dramaturg a színházon belül a kérdéseket feltevő ember – vallja Visky András –, a rendező a színházból kifelé tekintő arca.”[8] „A dramaturg az, aki emlékezteti a rendezőt az evidenciákra” – fogalmaz Ascher Tamás,[9] illetve az, „aki nemcsak megoldja a problémát, de előtte még képes gyönyörködni is benne” – tanította Radnai Annamária.[10] Upor László meghatározása szerint pedig „a dramaturg az, aki már tegnap megmondta.” És végül a két kedvencem, már nem is tudom, kitől: „A dramaturg az a színész, akiből nem lett rendező”, illetve „aki az íróval házasodik, de a rendezővel baszik”. Ez így, szó szerint velem még ugyan nem történt meg, mindenesetre jó kimondani.

Mindezekhez képest, azt hiszem, semmi változás. Nincs új a nap alatt. Ma is ugyanúgy lehet a dramaturg szerepe bármi, mint korábban: lehet semmi, de lehet minden is.[11]

DÁLNOKY RÉKA

A dramaturg olyan, mint egy okostelefon. Óriási a tárhelye, és számtalan applikációt lehet rá letölteni. Segíti a munkádat a legapróbb dolgoktól egészen a komplex műveletekig. Olyan dolgokban is segít, amit talán észre sem veszel.

A dramaturg olyan, mint egy okostelefon. A technológiáját évtizedek óta fejlesztik a világ legnagyobb szakértői. Van, amelyik jobban sikerült, és van, amelyik kevésbé, de mégis minden évben megújul, fejlődik. Figyel, mindent lejegyez, és érzékenyen alakul a felhasználó igényeihez. Van, hogy többet tud rólad, mint te magadról.

A dramaturg olyan, mint egy okostelefon. Külföldön sokkal hamarabb jelent meg, mint nálunk. Van egy pár bácsi, aki csak telefonálásra használja, miközben sopánkodik, hogy bezzeg az ő idejében a tárcsás telefon is meg tudta csinálni ugyanezt.

A dramaturg olyan, mint egy okostelefon. Ha elejted, szándékosan a falhoz vágod, vagy egyszerűen csak elfelejted feltölteni, használhatatlanná válik.

A dramaturg olyan, mint egy okostelefon. Azok, aki vele nőttek fel, vagy csak egy kis időt fektettek abba, hogy megismerjék a működését, esküsznek rá, és nem tudnának nélküle élni.

Dálnoky Réka

GÁBOR SÁRA

Az egyetem vége felé szerettem volna létrehozni egy dramaturg-állatkertet. A megfogalmazás durva, de a cél barátságos: láthatóvá tenni az amúgy láthatatlan hazai dramaturgiai gyakorlatokat. A vágyat saját bizonytalanságom és kíváncsiságom szülte, és az a tapasztalat, hogy minden megismert dramaturg új anyag és forma, más és más hitvallás és módszertan képviselője volt.

Ez a sokféleség, amely izgatott és mérhetetlenül összezavart, következménye annak a homályos szerepkörnek, amelyet a dramaturgok betöltenek. Czímer József A dramaturgia regénye című, 1967-es esszégyűjteményében úgy foglalja össze a munkakör ellentmondásosságát, hogy egy dramaturg mindenben adhat tanácsot, és mindenért felelősségre vonható (főként kívülről), de semmiben nincs döntési joga, hiszen a végső szót minden esetben az igazgató és a rendező mondja ki. Ha ezt az írást veszem alapul, akkor lényegében nincs változás a dramaturgok helyzetében – akár a kő-, akár a független színházi gyakorlatot tekintve. Sok kérdéshez hozzászólhatunk, de semmiben nem dönthetünk, így a felelősségvállalás formái is felemásak és egyéniek. Ez egyszerre nyitja meg a lehetőségek és a szorongások tárházát.

Mindeközben a közelmúltban sokat alakult a színházi szakma, ami természetszerűen kihat a részterületekre is. Érzékelhetően több regény- és novellaadaptáció kerül színpadra, ami szükségszerűen tolja a dramaturg szerepét a nehezen tetten érhető elemző és irodalmi tanácsadó feladatkör felől a megfoghatóbb író, adaptáló szerepkör irányába. Újabb színházi műfajok alakulnak ki és kanonizálódnak, ami növeli az alkotók mozgásterét, lehetőséget teremt a specializációra. Egy fizikai színházi vagy színházi nevelési előadás – hogy nemrég egyetemi szakká vált területeket említsek – más típusú dramaturgiával dolgozik, más gondolkodásmódot és érdeklődést igényel. Nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is nyílik a tér – átjárhatóbb a színházi hierarchia. Dramaturgok rendeznek, írnak, színészkednek, társulatot alapítanak. Az már más kérdés, hogy ezek az önállósulások összeegyeztethetők-e a gyakorlatban a „dramaturgoskodással”, vagy inkább lecserélik azt.

A dramaturg (az általános gyakorlatban) mindenhez ért egy kicsit, hiszen mindent véleményez – hozzászólási joga a legfőbb fegyvere. Szerintem nem lehet mindenhez érteni, se kicsit, se nagyon. Az utolsó polihisztorok valamikor a reneszánszban meghaltak. Persze ha nagy a köd, akkor nem látszik, pontosan mihez is nem ért a dramaturg, de az sem, mihez igen. Minél inkább tisztul és specializálódik a szerepkörük – bábdramaturg, táncdramaturg, színházi nevelési stb. –, a dramaturgok annál könnyebben válnak láthatóvá, ami hosszú távon csökkentheti a szakma körül lebegő különös állagú ködfelhőt.

KELEMEN KRISTÓF

Az elmúlt években sokat erősödött a dramaturgok pozíciója a magyar színházi világban, és ami a legfontosabb: egyre kevésbé elméleti háttérmunkásoknak és egyre inkább művészeknek is kezel minket a szakma.

Ahhoz, hogy dramaturgiáról mint egy adott színház működtetésében részt vevő részlegről (pontosabban „tárról”) beszéljünk, szükség van legalább egy, ideális esetben több állandó dramaturgra. A személyes tapasztalatom a következő: a dramaturg szak elvégzése és egy év szabadúszás után leszerződtem a Radnóti Színházhoz, ahol idén az ötödik évadomat kezdtem meg. Az első évben együtt dolgoztunk Garai Judittal, majd pár évig egyedül vittem a dramaturgi feladatokat. Tavaly csatlakozott hozzánk Sándor Júlia, idén pedig visszatért a színházba Hárs Anna – így hirtelen hárman lettünk dramaturgok, én pedig egészen magabiztosan elkezdtem a csapatunkra mint dramaturgiára hivatkozni. Azzal, hogy hárman vagyunk, háromszor annyi tudás, ötlet és vélemény adódhat össze, egyre komplexebb tervekről és víziókról gondolkodhatunk együtt, és örömmel tapasztalom, hogy megbecsülik, fontos értékként kezelik a munkánkat a Radnótiban. Tehát nálunk határozottan felívelő pályát fut a dramaturgia mint intézmény szerepe és létjogosultsága, ehhez hasonló tendenciát a budapesti művészszínházakban észlelek, miközben vidéken kevés színházról tudok, ahol állandó dramaturg munkatárssal dolgoznának együtt.

LŐKÖS ILDIKÓ

Valamikor a múlt század vége felé felvételiztem dramaturg szakra, gondolván, hogy így lesz belőlem sokoldalú színházi ember, aki többek közt darabokat olvas, jeleneteket ír, rendez és játszik. A legfontosabb a közösen együtt. Volt ennek előzménye az életemben: Gaál Erzsi meg az ő gödöllői csoportja, ahol dolgozhattam. S ez azért is volt fontos számomra, mert még azelőtt, hogy találkoztunk, ő volt a legendás Marie a Stúdió K Woyzeckjében. Szóval lett ez a vágy a színház iránt…

Aztán az SZFE-n az elmélet felé irányítottak bennünket – a dramaturg ne a művészbejárón, hanem a főbejáraton menjen be a színházba, legyen olvasott, tájékozott… szóval afféle tudós ember. Mindemellett a korszak legizgalmasabb színházi törekvései (Stúdió K, Halász Péter, Szegedi Egyetemi Színpad Paál Istvánnal stb.) akkor szóba sem kerültek. Amikor én tanultam az SZFE-n, a dramaturg az a fura szerzet volt a színházban, aki többnyire fekete pulóverben járkál fölcetlizett könyvekkel, stencilezett, agyonjegyzetelt drámapéldányokkal a hóna alatt, be-beül próbákra, sustorog a rendezővel, órákat tölt zárt ajtók mögött az igazgatóval – de mit csinál tulajdonképpen?

Ezt most elviccelem, de valójában a 20. század végén a magyarországi színházakban a dramaturg leginkább az irodalmi munkatárs szerepét töltötte be. Ő állította össze a műsorfüzetet, ő írta a rövidebb-hosszabb ismertetőket a színház reklámanyagaiban, darabokat ajánlott, dolgozott a szövegen a rendezővel – az általános színházi munkamegosztásban ez volt a szerepe.

Mára változóban, tágulóban van ez a feladatkör. Ezzel párhuzamosan változik a színház, a színházcsinálás is. Vannak külföldi példák, ahol láthatóak erős rendező–dramaturg párosok, mint például Thomas Ostermeier és Marius von Mayenburg vagy Ariane Mnouchkine és Hélène Cixous. És változik a magyarországi helyzet is – ennek előjelét néhány évtizede látni lehetett több színházban, például Kaposváron, ahol az alkotás folyamatában már akkor meghatározóan voltak jelen a dramaturgok, többek közt Eörsi István vagy Spiró György. Vagy a Katona József Színházban Duró Győző és Fodor Géza, a kilencvenes években a Székely Gábor-féle Új Színházban szintén Duró Győző, Kárpáti Péter, Forgách András… A megkerülhetetlen dramaturgok sorába tartozik Radnóti Zsuzsa is, aki a Vígszínház Várkonyi, Horvai, majd Marton nevével fémjelzett évtizedeiben mindvégig a kortárs magyar dráma frissen tartójaként s az egyetemes drámairodalom ajánlójaként működött. A kilencvenes években született meg a Bárka Színház, szintén erős, meghatározó dramaturgcsapattal, többek közt Kárpáti Péterrel, Kiss Csabával, Bérczes Lászlóval. Ez a tendencia részben azoknak a rendezőknek is köszönhető, akiknek állandó alkotótársukká vált a dramaturg, ahogy Szikora Jánosnak Morcsányi Géza (vagy ugyanő Valló Péternek), Alföldi Róbertnek Vörös Róbert, Mácsai Pálnak Gáspár Ildikó, Schilling Árpádnak a Krétakör idején Tasnádi István, Pintér Bélának Enyedi Éva vagy Bodó Viktornak Veress Anna.

Lőkös Ildikó. Fotó: Gergely Beatrix

Ma már az SZFE-n is másképp képzik a dramaturgokat – ebben nagy érdeme van a mindezt alapjaiban megreformáló Jákfalvi Magdolna–Kárpáti Péter–Upor László triumvirátusnak –, aminek a legfőbb elve az, hogy minél előbb színházakba, valós alkotómunkába kerüljenek a hallgatók. Ennek érdekében az első félév színházi gyakornokoskodással kezdődik, hazai és nemzetközi fesztiválokra jutnak el a diákok, tanulnak színházi menedzselést, irányítást. A dramaturg mára az a színházi szakember – és ez a megújult képzés épp ezt veszi figyelembe –, aki nemcsak a színháztudományban járatos, nemcsak a színházi szövegkönyveket igazítgatja, hanem egy személyben producer, asszisztens, pályázatíró, titkár stb. Főleg, persze, a független társulatoknál jut neki ez a szerep, de észrevehetően itt van egy új dramaturggeneráció.

A változás tehát ez: a dramaturg mára meghatározó személyisége a korszerű magyarországi színházaknak, a dramaturgia pedig egy mű megközelítésének az eszközeként természetes részévé vált a próbafolyamatoknak. És ennek az sem mond ellent, hogy nem minden „kőszínháznak” van szerződtetett dramaturgja. Az igényes színházak számára vált nélkülözhetetlen munkatárssá a dramaturg, és megkerülhetetlen eszközzé, módszerré, világlátássá a dramaturgia.

ORBÁN ESZTER

A válasz egyértelmű igen. A dramaturgia maga és a dramaturgok szerepe is sok változáson ment át az utóbbi tíz-tizenöt évben.[12]

A dramaturgok sokrétű munkáját vizsgálva elsőként az intézményi dramaturgok helyzete mutat nagy változást. Az ország legnagyobb kulturális intézményeiben (Opera, Operettszínház) szüntették meg a dramaturgiát mint színházi tárat, és került a hangsúly kizárólag a produkciós feladatokra. A kevesebb támogatásból gazdálkodó színházaknál is a dramaturgi pozíció az első, amelyet pénzhiányra hivatkozva nem töltenek be, vagy meghirdetni sem áll módjukban. A helyzetet a kőszínházak felől vizsgálva elmondhatjuk, több kiemelt vagy nemzeti státuszú intézmény van ma Magyarországon, amely nem alkalmaz dramaturgot, irodalmi munkatársat. A koronavírus-helyzet miatt készült nem hivatalos felmérés szerint a magyarországi színházi dramaturgoknak csupán egy ötöde áll állandó alkalmazásban.

A Dramaturg Céh és a Magyar Színházi Társaság törekvése, hogy a nemzeti és kiemelt státusszal automatikusan együtt járó kötelezettség legyen állandó dramaturg alkalmazása, aki az igazgatóság/művészeti vezetés munkáját segíti. Ez irányú tárgyalásaink során is a pozícióhoz társított támogatási keret kérdése volt az első felmerülő pont, ugyanakkor láthatóan ebben is a vezetői hozzáállás számít, annak megítélése, milyen értéket tulajdonítanak a színház művészi arculatának alakításában a dramaturgi tudásnak – több olyan színházigazgatóról is van tudomásom, aki alig várja, hogy ki tudja gazdálkodni a dramaturgi státuszt az általa vezetett színházban.

A produkciós dramaturgi munka sokszínűsége az elmúlt évtizedben egyre jobban megmutatkozik. A dramaturg mint szoros alkotótárs bizonyos csapatokban, egyes rendezők mellett egyre erősebben van jelen, ugyanakkor a húszas-harmincas éveikben járó dramaturgok mára trendként érzékelhető gyakorisággal jelentkeznek saját darabbal vagy komoly átiratok szerzőiként, és lépnek át akár rendezői pozícióba is. Korábban is előfordult ilyen, persze, példaként hozhatom Zsótér Sándor, Telihay Péter vagy legutóbb Gáspár Ildikó pályájának alakulását, de a fiatalabb korosztálynál a határok inkább elmosódni látszanak, egy-egy „határátlépés” nem örökre szól. Hozzáállásukat és működésüket tekintve leginkább színházcsinálóként tudnám definiálni őket.

Az elmúlt években a Nyílt Fórum reneszánsza a dramaturgok és színpadi szerzők közötti kapcsolatot erősíti, az egész évados darabfejlesztési programmá alakult Fórum izgalmas darabok sorának megszületését támogatta/tette lehetővé. Ez a kortárs irodalmi és színházi élet közti kapcsolattartás és kapcsolatépítés is fontos része lehet a dramaturgi létnek. Személy szerint nekem hatalmas öröm a Nyílt Fórum szakmai elismertsége, illetve az, hogy a Fórumon keresztül az új dramaturgiák, új színházi szövegformák is megmutatkozhatnak.

RÓBERT JÚLIA

Inkább a kérdés második felére koncentrálva: persze, hogy változóban van, de ez egy örök változás, hiszen „panta rhei”. Komolyra fordítva a szót, lehet, hogy a nálam idősebb dramaturg kollégák is azt mondanák, hogy az ő idejükben változott meg valami, én mindenesetre 2008 környékét, azt az időszakot, amikor a Színművészeti Egyetemen végeztem, jelentős fordulópontnak tekintem. Diplomázásom évében és az azt követő években az új és újabb független társulatok megjelenése olyan kihívások elé állította a dramaturgokat, amelyekre az addigi képzés és dramaturg pályakép nem feltétlenül készített fel minket. A független létből adódóan kiderült, hogy tudni kell pályázatot írni, sajtóanyagot készíteni, online felületeket tartalommal megtölteni – hogy csak a „legdramaturgosabb” feladatokat említsem.

Róbert Júlia. Fotó: Éder Vera

A Színművészeti gyorsan reagált is ezekre az újfajta igényekre, új osztályfőnök párosok és triók jelentek meg, akik változtattak a képzésen belül a hangsúlyokon. Magam is társosztályfőnök lehettem az elmúlt években, így közelről néztem végig, ahogy kialakult többféle képzési modell, amelyeket én a magam számára a következőképpen összegeztem: 1. klasszikus (műveltségre és drámai művek ismeretére építő) dramaturg; 2. több lábon álló (több részterülethez értő) dramaturg; 3. a rendezővel alkotópárban (szoros együttműködésben) dolgozó dramaturg. Mindez jól mutatja a változást, amelyben benne vagyunk.

Az egyre bővülő dramaturgi feladatkörön túl a stratégiák is megváltoztak. Evidens, hogy egy dramaturgnak stabil műveltséggel, olvasottsággal kell rendelkeznie, jól kell tudnia szövegekkel, szövegeken dolgozni. Ám a színház jelen sokszínűsége azt mutatja, hogy érdemes már a képzés első éveitől kezdve az alapozás mellett speciális területekkel (báb, színházi nevelés, dokumentumszínház, film és televízió, zenés műfajok stb.) is megismertetni a fiatalokat. A lehetőség, hogy az ember nem „csak” „általános” dramaturgként gondolhat magára, vagy nem a véletlen hozza azt, hogy merre orientálódik később, abszolút változás a saját egyetemi tapasztalataimhoz képest. Ahogy az is, hogy a dramaturg és rendező hallgatók reguláris keretek között éveken át dolgozhatnak együtt, ezáltal alkotópárosok vagy csoportok alakulhatnak már a képzés alatt, vagyis nem csak a büfében köttetnek az ismeretségek.

Mást kapott tehát egy fiatal, aki az elmúlt években dramaturgnak tanult a Színművészetin (hogy a jövőben mi lesz, arra nem szeretnék kitérni), és ez a kitágult dramaturgtudat azt hozta, hogy maguk a fiatalok is másfajta dramaturgok, mint amilyenek mi voltunk annak idején. Generációs változás is ez, nem csak szakmai, de azt veszem észre, hogy a fiatalok jobban kiállnak magukért, partneribb helyzetekbe kerülnek, és ahelyett, hogy szinte munkaköri kötelességként szoronganak, a szöveg mögé bújnak, bátrabban kilépnek a háttérből, mernek szerepelni, akár nem alkalmazott, hanem önálló alkotóként gondolni magukra.

És ez mind-mind változás.

SÁNDOR JÚLIA

Sándor Júlia. Fotó: Gregorich Domonkos

Hét éve dolgozom dramaturgként, és ennek jelentős része a tanulmányaim melletti tapasztalatszerzés volt (2018-ban végeztem az SZFE-n), épp ezért nem gondolom, hogy személyes tapasztalataim alapján át tudnám látni ennek a szakmának a tendenciaszerű változását. „Sztárdramaturgokról még nemigen tudunk” – ez a címe Deák Katalin az Erdélyben dolgozó dramaturgok megbecsültségéről szóló 2019-es írásának,[13] amelyet olvasva – és azzal a saját, nagyrészt magyarországi tapasztalataimat összevetve – úgy érzem, itthon relatíve „jól állunk”: munkám során én soha nem találkoztam olyan, a dramaturg felkészültségével kapcsolatos előítéletekkel vagy a próbafolyamatot végigkísérő jelenléte iránt tanúsított ellenségességgel, bizalmatlansággal, mint amilyenekről Deák az erdélyi szcénából példákat hozva beszámol. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy összességében még nem aknázta ki a hazai intézményrendszer a dramaturgok alkalmazásában rejlő potenciált: míg például a debreceni Csokonai Színházban vagy a Miskolci Nemzeti Színházban három-három dramaturg is dolgozik, vannak állandó dramaturg nélkül működő színházaink is, amelyek között szintén található nemzeti minősítésű.[14] Miközben a színházvezetői pályázatokból kiolvasható, hogy egyre népszerűbb elképzelés egy intézmény művészeti vezetésére valamiféle művészeti tanács felállítása, nem egységes a kép abban a tekintetben, hogyan látják akár a közelmúlt pályázatírói a dramaturg szerepét egy ilyen közös művészeti vezetés kialakításában.[15] Az pedig kimondottan ritka, hogy dramaturg tölt be intézményvezetői pozíciót, bár az utóbbi években ebben is – például Barda Bea és Gyarmati Kata személyéhez kötötten – megfigyelhető egy lassú változás. A hazai dramaturgképzés – ami az utóbbi egy-másfél évtizedet illeti – a több lábon álló, szuverén alkotóként is fellépni tudó dramaturgok képzése felé orientálódott, ennek köszönhetően a fiatal generáció izgalmas hangú, független alkotói között szép számmal vannak dramaturg végzettségűek, ritka azonban, hogy ezek az alkotók intézményi keretek között dramaturgként teljesítenék ki saját művészi identitásukat. Míg a képzésbeli változásoknak is köszönhetően a legfiatalabb generáció alkotói számára a dramaturg evidensen a rendezővel, tervezőkkel együtt gondolkodó művészi alkotótárs, az intézményi struktúrán belül gyakran inkább a művészeti munkát támogató, a rendező vagy a művészeti vezetés elképzeléseinek kiteljesítésében segédkező alkalmazott. Ugyanakkor lassan növekvő láthatóság és megbecsültség mellett, talán az anyagi keretek függvényében is, még mindig csak opcionálisan része a dramaturg a struktúrának. Második évada a Radnóti Színházban dolgozó dramaturgként a tapasztalatom nagyon pozitív. Példaértékűnek tartom Kováts Adél részéről, hogy a színház művészeti koncepciójának alakításában és az évadok bemutatóinak létrehozásában együtt dolgozik egy, a pályája elején járó generációt is képviselő (most éppen három negyven év alatti dramaturgot számláló) dramaturgiával is.

TÖRÖK TAMARA

Akár a különböző színházak munkáját, akár az egyéni dramaturgsorsok alakulását vizsgáljuk, nagyon sokféle válasz adható a kérdésre. Én a kőszínházi helyzetet ismerem, méghozzá egy olyan színházból – a Katonából –, ahol másképp alakulnak a társulat szerződtetett dramaturgjának és a rendezőkkel érkező vendégdramaturgoknak a feladatai, illetve a rendezők munkamódszereitől is nagyban függ a dramaturg szerepe a különböző produkciókban. Az én szerepem szerződtetett dramaturgként alapvetően nem változik. Az egyik fő dramaturgfeladat bizonyos produkciók példányainak gondozása, a szöveg hozzáigazítása a rendezői koncepcióhoz, a másik a darabkeresés a következő évadra. Ez az európai kőszínházakban is így van általában, viszont meglehetősen eltér a dramaturgok szerepe, fontossága, mozgástere a különböző színházakban: a kőszínházi dramaturg szerepének változása, fontosabbá válása leginkább abban mérhető le, hogy mennyiben tudja befolyásolni az évadtervet, meghatározni a színház arculatát. A Katonának szerződtetett rendezői vannak, a színház profilját leginkább az ő ízlésük, érdeklődésük, darabválasztásaik határozzák meg. Nem darabokhoz keresünk rendezőket, hanem a rendezőknek darabokat. Mivel én szívesen látnék több kortárs, friss darabot a Katona repertoárján, általában az új, kortárs európai kínálatot igyekszem feltérképezni. A rendezők nyitottak a kortárs javaslatokra, de azt tapasztalom, hogy végül mégiscsak a klasszikusokhoz nyúlnak legszívesebben. Ebben az évadban Zsámbéki Gábor például a Lear királyt, Ascher Tamás Turgenyev Apák és fiúkját, Székely Kriszta az Othellót, Tarnóczi Jakab az Elektra-történetet választotta, egyedül Máté Gábor dolgozott kortárs anyagon, legnagyobb örömömre Nick Payne Hát, ha van is, én még nem találtam meg című darabját rendezte meg ősszel. Minden évben van olyan darab, nem is egy, amelynek a műsorra tűzését fontosnak tartanám, tartanánk, de ha nincs rendező a házban, aki „bevállalja”, végül nincs mit tenni, elmegyünk mellette – ezt én dramaturgként mindig sajnálom, de ez ennek a sok szempontból nagyszerű katonás rendszernek természetes velejárója. Kétségtelen, hogy vannak színházak, ahol a dramaturg látványosabban tud hatni a repertoár alakulására.

Török Tamara. Fotó: Trokán Nóra

Más kérdés, hogy a Katonába érkező fiatal rendezők példányai mindig érvényes kortárs átiratai az eredeti klasszikusoknak. Ha innen közelítem meg a kérdést, akkor a velük dolgozó dramaturgoknak óriási szerep jut az előadás létrehozásában, vagyis az ő szerepük lényegesen kitágul, megnő a hagyományoshoz képest.

Amiben én évek óta a dramaturgszerep tágításának fontos lehetőségét látom még, az az európai kitekintés, a kortárs színházi trendek követése, a nemzetközi színházi életben való részvétel. A dramaturgok közül egyre többen dolgoznak alkalmanként vagy rendszeresen külföldön. Az én munkámra, látásmódomra is mindenképpen hatással van a folyamatos kapcsolattartás az európai színházak dramaturgjaival a Mitos21 színházi szervezetnek köszönhetően, amelynek a Katona alapító tagja.

A Katonát közvetlenül kevéssé érinti, de nagyon fontosnak gondolom a Dramaturg Céh kortárs darabokat gondozó, fejlesztő Nyílt Fórumát, az ebben részt vevő dramaturgoknak nagy szerep jut a tehetséges drámaírók felfedezésében, útnak indításában. A Katonában is szerettem néhány éve azt a kezdeményezést, amikor rezidens drámaíró írt új darabot a színház számára, így született Bognár Péter Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler című darabja, amelyet Gothár Péter rendezett meg a Kamrában 2017-ben. Örülnék, ha felelevenítenénk ezt a gyakorlatot, és szorosabban dolgoznánk együtt egy-egy drámaíróval. A koronavírus miatti kényszerű leállás – Máté Gábor ötlete nyomán – már részben alkalmat is teremtett erre: a Katona meghívásos drámapályázata, amelynek legjobb anyagain épp dolgozunk, részben akár fordulatot is jelenthet a kortárs drámaírók és a Katona viszonyában. Hogy a koronavírus okozta helyzet hogyan változtatja meg a dramaturgok és általában a színház szerepét, az egyelőre talány.

[1] Magyar Színművészeti Lexikon: A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, szerk. SCHÖPFLIN Aladár, Budapest: Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, 1929–1931.
[2] Magyar Színházművészeti Lexikon, főszerk. SZÉKELY György, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994.
[3] „Négyszem közt a színház titokzatos emberével: a dramaturggal. Beszélgetés Bálint Lajossal, a Magyar Színház dramaturgjával”, Literatura, Beszámoló a szellemi életről 13, 1938. április 1., 104–106.
[4] CZÍMER József, A dramaturgia regénye (Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1976), 161.
[5] Uo., 157.
[6] Személyes közlés, az idézet eredetileg Nádasdy Kálmántól származik.
[7] NÁNAY István, A színpadi rendezésről, Budapest: Magyar Drámapedagógiai Társaság, 1999.
[8] VISKY András, Írni és (nem) rendezni (Kolozsvár: Koinónia Kiadó, 2002), 12–14.
[9] Idézi Gáspár Ildikó, in Kovács Bálint, „»Mintha két fejed lenne« – A színházi dramaturgok titokzatos világa”, Magyar Narancs 26, 8. sz. (2014).
[10] Az SZFE-n volt osztályfőnököm személyes közlése.
[11] Az írás és a szerző doktori kutatása az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
[12] A Színházi Dramaturgok Céhe szervezésében kétnapos konferencia készül foglalkozni a kérdéssel. A Radnai Annamária emlékkonferenciát „A dramaturgia és a dramaturg változó helyzete a 21. században” címmel 2020 márciusáról, majd októberéről 2021 tavaszára kellett átütemeznünk a vírushelyzet miatt.
[13] DEÁK Katalin, „Sztárdramaturgokról még nemigen tudunk”, Játéktér 8, 3. sz. (2019): 56–64.
[14] Forrásaim az említett és más magyarországi színházak hivatalos honlapjai (2020. december 27-i eléréssel). Ezeket böngészve érdekes volt látni azt is, hol tüntetik fel a színházak honlapjaikon a náluk dolgozó dramaturgokat: van, ahol külön aloldalon (pl. Nemzeti Színház), máshol a művészeti munkatársak között (ez a leggyakoribb), megint máshol a művészeti ügykezeléstől elválasztva a kreatív munkatársak között (Budaörsi Latinovits Színház).
[15] Harsányi Sulyom László 2020-as, szombathelyi pályázatában az általa elképzelt Művészeti Tanács tagjaként, a leendő igazgató, Szabó Tibor András ugyan a Művészeti Tanácson kívül, de terveikben mindketten felvetették státuszban lévő dramaturg alkalmazását az eddig állandó dramaturggal nem rendelkező Weöres Sándor Színházban. Komáromi György és társai pécsi pályázata (2020) első körben a pályázók ötös fogataként, hosszabb távon viszont dramaturgokkal is bővülő döntéselőkészítő csapatként határozta meg a Művészeti Tanácsot, ami a jelenleg szintén állandó dramaturg nélkül működő Pécsi Nemzeti Színházban is szerződtetett dramaturg alkalmazását ígérte. Bodor Johanna többedmagával szintén Pécsre benyújtott pályázatában a pályázó csapat tagjaként szerepelt az elképzeléseik szerinti színház leendő vezető dramaturgja; ők a Művészeti Tanácsot egy évadonként változó összetételű, az adott évad bemutatóihoz kapcsolódó szakmai munkát támogató testületként képzelték el. A nem tanács alapú vezetési koncepcióval pályázó Lipics Zsolt nyertes dolgozata alapján a Jelenkor folyóirat és fiatal, ambiciózus alkotók mellett elképzelhető dramaturgok bevonása is a jövőbeni pécsi kortárs repertoár kialakításába.