döntések

Érdekes, hogy eddig nem hangzott el Halász Péter neve, pedig vele is dolgoztál.

Valóban dolgoztam. Mint a Piszkos Fred egyik főszereplőjével a turnékon sok időt töltöttünk együtt, és megkedveltük egymást. 1969-ben szétesett az Universitas, Halász önálló színházat akart csinálni, két embert hívott magával, Vágó Pétert és engem. Előbbi a darabot írta, ebből lett a Testvérballada, én pedig folytattam mindenesi szerepkörömet. Ez kiegészült azzal, hogy az egymással szót nem értő Vágó és Halász között kellett – kellett volna –közvetítenem. Ezután kezdődött el Halász nagy korszaka a Kassák Klubban, és én asszisztensként folytathattam volna vele a munkát. Csakhogy nekem volt egy munkahelyem. Halásznak nem tetszett ez az „itt is vagyok, ott is vagyok, sehol sem vagyok” szituáció. Elvárta, végül is joggal, hogy a színház mellett döntsek. Nem így történt.

Pontosítsd ezt a döntési helyzetet, mert ez, úgy képzelem, fontos pillanat.

Igen, fontos. 1970-ben vagyunk, a Gamma Művekben dolgozom mérnökként, négy éve nős vagyok, és a feleségem fél évre Strasbourgba kap ösztöndíjat. Mi lesz a munkámmal, mi lesz a házasságommal? Hozzáteszem, Péterrel egy-egy munkafolyamat rettentően izgalmas, de rettentően nehéz is volt. Öntörvényű, karizmatikus személyiség volt – de nem szakmailag, hanem mint jelenség. Az alkotói folyamatban minden az utolsó pillanatig folyékony, bizonytalan, eldöntetlen volt. Ez egy létező és működő munkamódszer vagy inkább alkotói közelítés, de engem rettentően irritált. Nem találtam ebben a helyemet, nem tudtam benne részt venni. Sok minden más miatt, de emiatt sem a színházcsinálást választottam.

A részvételt hangsúlyozod. Minden, ami eddig elhangzott, szemben áll azzal a sematikus, de igenis létező képpel, amit sokan, akik téged felszínesen ismernek, kialakítottak rólad: egy szigorú, morózus, magának való, morgó medve – miközben már az online tanításnál is a jelenlétet, az együttlétet hiányolod, és az írásban megfogalmazott kritikánál is többre tartod a személyes beszélgetéseket.

Ez így van.

Az első nyilvános kritikusdíj-átadón. Fotó: ismeretlen

Ugyanakkor 1976-tól, amikor a Színház című laphoz szerződsz, a mai napig színikritikusként létezel. Pedig az elhangzottak alapján – az Universitasban betöltött szereped, Ruszt József és Harag György pályájának társként-barátként végig kísérése – minden amellett szól, hogy neked dramaturgnak kellene lenned. Harag György a róla szóló könyvedben a legendás román rendezőt, Ciuleit idézi: „A próbákon szükség van egy rosszindulatú személyre, aki kertelés nélkül megmondja, amit gondol.” Vegyük ki a jelzőt, és a mondat pontosan illik rád.

Voltam dramaturg is. Főleg Lengyel Pál, de Gágyor Péter, sőt Balogh Géza mellett is dolgoztam dramaturgként, azaz gondoztam a szöveget, végigkísértem a próbafolyamatot, állandó vitapartnerként inspiráltam a rendezőket, hogy megvédjék vagy éppenséggel módosítsák elgondolásaikat. Szerettem ezt a munkát. Csakhogy itt is folyamatos döntési helyzetbe kerültem: dramaturg vagy kritikus? Választanom kellett, hiszen egyszerre mindkettő nem lehetek. Addig is „elbújtam” mint dramaturg, ezért sem találkozol gyakran a nevemmel az előadások plakátjain. Ez két különböző oldal: csinálod, vagy írsz róla – neked magyarázzam? Talán már túlságosan beágyazódtam a kritikusi közegbe, és amellett maradtam.

A tanítás, a zsűrizés, az előadásokat követő végtelen beszélgetések azt mutatják, közösséget kereső, abban feloldódó ember vagy – és közben egy magányos műfajt, az írást, a szerkesztést műveled.

Ezek nem zárják ki egymást, talán pont így kerek. Különben is, a két említett, nagyszerű ember és rendező korántsem a fősodorban munkálkodott.

A bábosok, az amatőrök-alternatívok, a határon túliak szintén nem a fősodorban munkálkodnak, márpedig te erősen kötődsz hozzájuk.

Ez talán az indulásommal függ össze: azzal, hogy az Universitas felől érkeztem.

Megkockáztatok egy hasonló következtetést: írásaid nem kritikák abban az értelemben, hogy a kritika rendszerint minősít, osztályoz, mennybe emel vagy földbe döngöl. A te írásaid tárgyszerű, pontos, leíró elemzések…

Ezzel szívesen egyetértek, sőt megköszönöm ezt a definíciót.

Most jön a következtetés: vajon ez abból fakadhat, hogy nem személyes benyomásokat szubjektív víziókká álmodó bölcsészként, hanem a tényekbe, az adatokba kapaszkodó mérnökként kezdtél?

Lehetséges, nem tudom. Az viszont igaz, hogy amikor felvételről újranézek egy előadást, magam is elcsodálkozom, hogy a róla szóló írásomban milyen pontossággal rögzítettem, ami a színpadon látható. Pedig csak egyszer láttam, és többnyire napokkal később írtam meg a cikket.

„Borzalmasan jó memóriával vert meg az Isten” – ezt mondtad egyszer, és ezt mindig is irigyeltem tőled.

1972-ben kezdtem publikálni a Színházban. Az első időket úgy éltem meg, hogy van egy főszerkesztő-helyettes asszony, Csabainé Török Mária, aki kedvel, és van két munkatárs, Koltai Tamás és Pályi András, akik nem kedvelnek. Ez a viszony később persze jóra fordult, de ahhoz az kellett, hogy megértsek és elfogadjak egy lényegi különbséget: ők ketten nagyszerűen írtak, én nem. Kritikáik remekül érzékeltettek bizonyos hangulatokat, atmoszférákat, hatásokat, miközben az én mérnöki leírásaimhoz képest előfordultak bennük, úgymond, tévedések. Én, ha akartam, ha nem, a szerkezetet láttam, azt rajzoltam meg a lehető legpontosabban, és így próbáltam, talán nem is sikertelenül, visszaadni az előadás egészét. Miután kölcsönösen elfogadtuk egymás különbözőségét, inspiratív munkaviszony alakult ki köztünk.

Én, aki szinte csakis benyomásokra építő „írásműveket” készítettem, mérhetetlenül irigyeltem a te kopogós pontosságodat. Hozzáteszem, a rossz memóriám miatt előadás alatt még így is folyamatosan jegyzeteltem egy fecnire a sötétben.

Soha nem jegyzeteltem, eszembe sem jutott! Idézted már: jó a memóriám. Leülök, felidézem az előadást, az adott pillanatot, és látom magam előtt.

Ezt nem írja felül egy erős élmény? Amikor teljesen mindegy, bal oldalt vagy jobb oldalt volt-e a lépcső, mert nem tudom levenni a szememet a színészről?

De, felülírja. Udvaros Dorottya Mirandolinája például. „Ne felejtsétek el Mirandolinát!”, ez a címe az írásomnak: olyan iszonyatos erővel hatott rám az alakítása, hogy minden más lényegtelenné vált. És ha ez történt, hát megírtam. Sokszor történt ilyen: a személyes élmény felülírta a tárgyilagos szakszerűséget. Aztán ha nem sürgetett a leadás, másnap újraolvastam, és a túl személyesnek ítélt szálakat kicsempésztem az írásból.

Jobb lett a szöveg?

Nem tudom.

Egyet én viszont tudok: a leíró elemzés a színészi játék megragadásánál diadalmaskodik. Itt általában klisékkel csúszunk ki a feladat elől: katartikus, jellegtelen, elementáris, egysíkú, erős jelenlétű, sápatag… Soroljuk, és nem mondunk semmit. Te nem éred be ennyivel. Részletesen és pontosan leírod, mit csinál a színész. Kísérletet teszel annak megragadására…

…ami megragadhatatlan. Székely Gáborról mondták a hallgatói, hogy „kötelező olvasmánnyá” tette az általa rendezett Catullusról írt kritikámat. Nekem ő ezt nem mondta, annál szemérmesebb a viszonyunk. Nemrég előszedtem a szöveget, mert az előadást online láthatóvá tette a kolozsvári Interferenciák Fesztivál. Amikor az utolsó jelenetet elemzem, tulajdonképpen a színészi játékot írom le, viszonylag pontosan. Rég fordult elő ilyesmi velem: jó volt olvasni a saját írásomat. A „Cédulák” című sorozatomban pedig számos színészportrét írtam, na, azokat szerettem.

tanár úr

A hallgatók olvassák a Catullus-elemzésedet, a bábrendező hallgatók jönnek majd konzultálni veled a szakdolgozatukról, a nyolcvanadik születésnapodra megjelent kötetben műhelyes diákjaink – Tompa Andreától Darida Veronikáig – mondanak köszönetet a Tanár Úrnak. Számtalan színházi embernek te vagy a Tanár Úr, tulajdonképpen én is szólíthatnálak így, meglenne rá az okom. Volt-e a te életedben egy Tanár Úr?

Igen, volt. A középiskolában Tarczal Béla, kiváló magyartanár. Kirúgták az egyetemről, így került hozzánk, a József Attila Gimnáziumba. Elképesztően nagy tudású ember, aki megengedte magának azt, hogy egy féléven át csak Az ember tragédiájával foglalkozzunk. Tudtam-tudtuk kívülről az egész művet. Rányitotta a szememet a színházra. Arra a színházra, ami aztán többek között és elsősorban Ruszt és Harag által a műfaj és az ember végtelen gazdagságát mutatta fel nekem. Ők hárman az én Tanár Uraim.

Színikritikusként volt előtted hasonló példa?

Nem tudnék egyetlen nevet mondani. Tulajdonképpen véletlenül lettem kritikus. 1969-ben végeztem el a második egyetememet, az ELTE magyar–népművelés szakát. Szakdolgozatomat, melynek témája az európai egyetemi színpadok története volt, Kocsis Rózsánál írtam. Neki mellesleg van egy fontos könyve a magyar avantgárd színházról. De ami a lényeg, hogy ő évfolyamtársa és barátnője volt a már említett Csabainénak, a Színház főszerkesztő-helyettesének. Megmutatta neki a szakdolgozatomat, és ez elég volt ahhoz, hogy Csabainé feladatokkal kínáljon meg a lapnál. Eleinte ilyen-olyan szösszeneteket írtam a mozgásról, az egyetemi színjátszásról.

Kezdetben periférikus feladatokkal tesztelik a kezdőket. Engem például elküldtetek öt vidéki városba.

„Öt szovjet darab”, emlékszem!

Szegény Pista, micsoda felesleges információk terhelik a memóriád amúgy is súlyos zsákját! Igen, írhattam öt szovjet darabról, és boldog voltam.

Első kritikámat Ascher Tamás Patika-rendezéséről írtam.

Ascher, Patika, Kaposvár… Gyanítom, jobb élmény volt, mint az én szovjet darabjaim.

Jobb volt. De ezt még nem lehetett tudni. Ez az ő ’73-as vizsgarendezése volt, és noha létezett már Kaposvár, a köztudatban még nem. Pályi akkor már megírta kritikáját Zsámbéki Sirályáról, de még csak a rendezőre figyeltünk, nem a színházra.

Mi történik, amikor leadod az első írásaidat?

A szerkesztők szorgalmasan javítgatják a stilisztikai hibáimat. Akkoriban mindenki mindent elolvasott, megbeszéltük-megvitattuk a készülő újságot.

Tartalmi „hibák”? Elvégre a hetvenes években vagyunk.

Amire utalsz, olyanból az egyetlen komoly eset, amikor 1972 novemberében a borítón ugyan az Orfeo Együttes szerepelt, mert ahhoz már késő volt, hogy azt kicseréljék, de belülről ki kellett venni az írásomat. A többi tartalmi hiba inkább véleménykülönbséget jelentett: megnéztem például Az utolsó hősszerelmes című előadást Bessenyeivel a főszerepben – szörnyű volt, és ezt megírtam. Boldizsár Iván, a főszerkesztő kivette a cikket a lapból, soha nem is jelent meg. Voltak más előadások is, amelyek megítélésében komoly nézeteltérések támadtak a szerkesztőségen belül, például Szikora János Goldoni-rendezése, a Nyári kalandozások vagy Beke Sándor kecskeméti Dosztojevszkij-adaptációja, a Karamazov testvérek kapcsán, ám ezek az írásaim végül változtatás nélkül megjelenhettek. Szikorával szemben túl szigorú voltam, ami az adott pillanatban nem volt szerencsés, mert a többiek tudták már, hogy politikai okokból hamarosan menesztik őt Győrből, legalább mi ne bántsuk. Beke rendezését háromszor láttam, de ez nemhogy segítette volna, inkább akadályozta a kritika megírását: elveszítettem a rálátás képességét.

A Színház szerkesztősége: Nánay István, Kállai Katalin, Szántó Judit, Kőröspataki Kiss István, Csabainé Török Mária, Koltai Tamás, Budai Katalin, Csáki Judit és Csomor Margó. Fotó: Ikládi László

Mi volt a főszerkesztő és a helyettes szerepe?

A helyettes, Csabainé rakta össze a lapot, és ha gyanús, veszélyesnek tűnő írással találkozott, akkor azt megmutatta lapzártakor Boldizsár Ivánnak, a főszerkesztőnek. Mindezt jó szándékkal tette, hiszen védeni kellett az újságot és az adott szerzőt is. Boldizsár neve és pozíciója többnyire védettséget jelentett a lapnak. Az fel sem merült, hogy ő végigolvassa az írásokat – viszont kivételesen tudta „végiglapozni” a megjelenés küszöbén álló lapszámot. Ez volt az a lenyűgözően nagyvonalú, utolsó gyorsolvasás, amikor átfutotta a tartalomjegyzéket. „Melyik anyaggal van baj?” – kérdezte. Megmondtuk. Rápillantott a szóban forgó szövegre: „Rendben, változtassuk meg a címet, és a cikket tegyétek középre!” Indifferens cím a folyóirat közepén – ezt az olvassa el, akit tényleg csak a színház érdekel, más nem. Ha nagyobb bajt sejtettünk, akkor Boldizsár – természetesen olvasatlanul – automatikusan kihúzta az első és az utolsó bekezdést. Felesleges általános felvezetés és üzenetet rejtő „vörös farok” nem kell. Működő módszer volt. Ez nem jelenti azt, hogy mindig eltalálták-eltaláltuk, mi verheti ki a biztosítékot.

Például?

Hirtelen az ugrik be, ami az 1968-as egri karnevált követő pezsgést hozta az amatőr színjátszásban, s aminek lényege: ha a közönség egyre kevésbé megy a színházba, a színház menjen a nézőhöz, ha kell a munkahelyére, a lakótelepre, a strandra. Ennek nyomán a szakszervezeti művelődési ház égisze alatt hivatásos színészekből alakított „brigádok” is kezdtek munkásszállásokon úgynevezett pódiumműsorokat adni. Ám ezek színvonalára számos panasz érkezett a kultúrpolitika hivatalos szerveihez, így aztán azt a nemes feladatot kaptam, hogy ezekről a szedett-vedett produkciókról írjak valamit. Egy érdektelen tudósítást, hogy kipipáljuk a kötelezően kapott feladatot. De én a legjobb amatőr társulatokkal összemérve földbe döngöltem ezeket a nézhetetlen termékeket. A cikk simán megjelent, ki gondolta volna, hogy ebből botrány lesz. Szegény Csabainé írhatta az „igazoló jelentéseket”. Ilyen ügy, „vihar a biliben” több is volt akkoriban.

üzemi lap

A hetvenes és nyolcvanas évek kiemelkedő szerzői és előadásai a „sorok közé” rejtett üzenetekkel folytattak párbeszédet színpad és nézőtér között. Ebben részt vett a kritikusok egy része is: a megjelenő recenziókba belopta saját olvasatát-üzenetét. Ebben a közegben hogyan tudtál te bátor lenni, amikor a tárgyszerű, leíró elemzést képviselted?

A pontos leíráshoz is megfelelő mennyiségű „bátorság” kellett. Ha precízen leírod, mit látunk a Marat halála zárójelenetében, nemhogy bátor vagy, de önmagad és saját lapod alatt vágod a fát – miközben nem akarod megúszni a leírást. De igazi bátorságra, tegyük ezt ismételten idézőjelbe: „bátorságra”, mert nem szeretnék hősködni, nekem korábban volt szükségem, akkor, amikor hat éven át, 1970 és 1976 között a Csepel újságnál dolgoztam. Ez pártlap volt, nincs mese. Ott tanultam meg azt a dupla fenekű írásmódot, ami megfelelt a párttitkárnak, de közben azt is megfogalmazhattam, amit gondoltam. Szerencsére nagyon hamar a kulturális rovathoz kerültem, és arra kevésbé figyeltek. Mondok egy szokványos feladatot: írni kell egy 110 százalékot teljesítő brigádról. Megírtam, benne volt a szám: 110! – de közben azt is próbáltam belopni a cikkbe, hogy milyen áldozatok árán született meg ez a dicséretes teljesítmény. Ezt ott ügyesen kitanultam. A Színháznál ebből a szempontból könnyebb dolgom volt, hiszen a frontvonalban mégiscsak maga az előadás „harcolt”. Akkoriban már jó és rossz produkciók sora szólt arról, majdhogynem nyíltan, milyen langyos pocsolya az az egész, amiben élünk. Kaptam a feladatot: írjak Ács János Munkásoperettjéről, valamint Schwajda György és Szikora János darabjáról, a Táncdalfesztivál ’66-ról. Mindkettő zenés előadás volt, megúszhattam volna a műfaj boncolgatásával. De ki akarta ezt megúszni? Azt csak nem kerülhettem ki, amiért mindkét darab megszületett! És az nem a zenés szórakoztatás volt, hanem a hatvannyolcas csehszlovákiai katonai invázió, annak előzményei, és azoknak a kulturális életben megjelenő elkendőzése. De hangsúlyozom: valódi bátorságra évekkel korábban volt szükség, például akkor, amikor Ortutay Tamás szobrász, Ortutay Gyula fia készített egy József Attila-szobormakettet. Csak makettet, mert a tervet elkaszálták. Ezt a makettet kiállították a Csepel Galériában, és erről a makettről írtam hosszan az üzemi újságban. A főszerkesztőm nem köszönte meg nekem, amit ezért a közlésért kapott.

A Csepel újságról azok tudnak, és nem vagyunk kevesen, akik téged ismernek: „Nánay mérnökként kezdte a Csepel újságnál”. Ennyit tudunk. Mutasd be végre ezt a „legendás” sajtóterméket!

A Csepel Művek nyolcoldalas hetilapja havi egy kulturális melléklettel. Nyolc-tízezer dolgozó plusz a családtagok, egy kisvárosnyi olvasó.

Valószínűleg nagyobb példányszámban jelent meg, mint ma az a maradék néhány országos napilap.

Biztos, hogy igen.

Ha jól tudom, nem voltál párttag. Egy ilyen lap munkatársaként hogy lehetett ezt megúszni?

Három dolgot kellett megúszni: a pártot, a munkásőrséget és a beszervezést.

Avass be!

Mindig arra hivatkoztam, hogy méltatlan vagyok, hogy ideológiailag még nem vagyok eléggé felkészült. Nagyon furcsa helyzetben voltam én ott: az elődöm Ablonczy László volt. Neki hálás lehetek, mert ő sok vita és konfliktus árán feszegette a határokat, és kitágította a mozgásteremet.

Ablonczynak nagyon sokat köszönhetek. Általa kerültem a Film Színház Muzsikához, ő pátyolgatott ott. Látod, így derül ki, hogy kettőtök révén milyen erős kötődésem van a Csepel újsághoz, amit életemben nem láttam.

Az én esetemben sokat számított, hogy újságíróként kezdőnek számítottam, de volt néhány éves mérnöki múltam. Nem lehetett könnyen megvezetni. Ahhoz pedig elég dörzsölt lettem, hogy adott esetben, amikor nagyon muszáj volt, beépítsem a szövegbe a kötelező, semmitmondó kliséket. Elértem azt is, hogy ne kelljen reggel nyolctól délután ötig a szerkesztőségben ülnöm.

Nánay-féle home office a hetvenes években.

Lapzártakor, nyomdai napokon, tehát amikor értelme volt, természetesen bent voltam, egyébként nem. Gyorsan megtanultam a szöveg- és képszerkesztést, és ezzel bizonyos respektet szereztem. Azt se felejtsük el, hogy 1970-ben léptem be a szerkesztőségbe, a X. pártkongresszus után, amikor Kádár olyanokat is mondott, hogy „nem a haj hossza számít…”, szóval pici rések keletkeztek a rendszeren. Ettől persze be kellett mennem hajnali hat előtt a gyárba, hogy riportot készítsek arról, hogyan készültek a munkások a kongresszusra, milyen felajánlásokkal éltek, és hasonló baromságok. Megírtam, persze. Kétszer akartak beléptetni a pártba, mondtam a szokásos „méltatlan vagyok” szöveget, egyszer hívtak a munkásőrségbe, de szabadkoztam, hogy nem voltam katona, fogalmam sincs, hogy kell elsütni a puskát, és egyszer próbáltak beszervezni. Utóbbit azért, mert tudták, hogy olyan veszedelmes elemekkel állok kapcsolatban, mint Fodor Tamásék, az Orfeo Együttes. De hát mondtam, hogy ők színházi előadásokat játszanak, bárki megnézheti azokat, minek kéne azokról információkat adnom.

Úgy mondod ezt, mintha ennyi érv elég lett volna.

Elég volt. Megértették, hogy nem akarom csinálni. Amikor Fodorék a caracasi színházi fesztiválra készültek, behívtak egy Andrássy úti hivatalba. Kérdezgettek. Közben megpendítették, hogy tudomásuk szerint én a családdal jugoszláviai nyaralást tervezek, amihez nyilván útlevélre lenne szükségünk, tehát jó lenne, ha együtt tudnék működni velük. Én azt tettem, amit tudtam: elemeztem nekik a Woyzecket, amivel aztán Fodorék sikeresen szerepeltek Venezuelában. Ez nem igazán érdekelte őket, mást viszont én nem óhajtottam mondani. Nem feleltem meg a feladatnak.

Hol nyaraltatok abban az évben?

Jugoszláviában.

Caracasba is mehettél volna.

Arra megvolt az emberük. Valahogy megúsztam az egészet. Innen, 2020-ból visszanézve mókás az egész.

De nem mókás, hanem fájdalmas és kétségbeejtő, amikor az ilyesmit „mai bátrak” mai célok érdekében felemlegetik. Székely Gáborra gondolok, akin számon kérnek egy kongresszusi beszédet. A beszéd fogalmazásmódja persze borzalmas, mert borzalmas a kor, amelyben született.

Komplexitásában kellene ezt vizsgálni, már ha egyáltalán vizsgálni kell ezt most: egy fiatal színházi vezetőnek parancsba adják, hogy szólaljon fel. És ő a kötelező lózungok után arról beszél, hogyan kellene fejleszteni a vidéki színházakat.

Csizmadia Tibor, Sándor L. István és Nánay István zsűrizés közben. Fotó: ismeretlen

Kíváncsi lennék arra a gyári beszámolódra, amelyikben a melósok a kongresszusra készülnek.

Nyilván borzalmas lehet. Eszembe jutnak a hétfői lapzárták: délelőtt zajlott a pártbizottsági eligazítás, ahonnan tizenkettőkor érkeztek azok a direktívák, amiket délután kettőig be kellett építeni a már meglévő cikkekbe. Kettőkor ment a lap a nyomdába. Ha ebben a kétórás sávban hibáztál, megnézhetted magadat. Ja, és ezen direktívák alapján kellett megírni az aktuális vezércikket. Erre negyedóra maradt. Két ember tudta ezt megcsinálni, az egyik én voltam. Na, ha azokat az alá nem írt vezércikkeket most előszednénk…

Meghurcolhatnának értük.

Ha nem is hurcolnának meg, ahogyan Székellyel tették, de furcsállkodhatnának. Ám mindez aligha lenne eléggé érdekes, mert nem származna belőle felfújható politikai haszon.

Ha észreveszed, ha nem, rükvercben araszolunk visszafelé az életedben.

Araszoljunk hát.

hangmérnök

Időrendben – visszafelé – a műszaki egyetem következne, de még visszább ugrok, hogy kiderüljön, miért döntött úgy az 1956-ban érettségiző Nánay István, hogy a műszakira jelentkezik. Utaltál már arra, hogy a magyartanárod a színház felé terelt.

A színház tulajdonképpen hamarabb elkezdődik az életemben: kisgyerekként részt vehettem egy karácsonyi darabban, amit apácák szerveztek. Én voltam a Kisjézus. Tudom, ez most elképzelhetetlen, de én is voltam aranyos kisgyerek – ebből következően hatalmas sikerem volt.

Ha apácák, akkor 1945 és 1948 között lehetünk.

Így van, hét-nyolc éves lehettem. Majd 1948-ban, negyedikesként…

Várj, Pista, melyik iskolában vagyunk?

Ez a Bocskai úti általános iskola, mert a háború után a Soroksári úton lévő, porig rombolt lakásunkból a nagyanyám Ménesi, avagy Nagyboldogasszony úti lakásába kerültünk. A lényeg az, hogy 1948-ban ünnepeljük az 1848-as forradalom százéves évfordulóját. Minden erről szól. Az én esetemben arról, hogy egy színpadi játék főszereplője vagyok, egy gyerek, aki elalszik, és megálmodja 48-at. Jönnek a Petőfi-versek, Táncsics és a márciusi ifjak, ahogy kell. De ehhez az álomhoz annak kell megtörténnie, hogy engem, az alvó fiúcskát megsimogassa egy nemtő, a költészet múzsája. Ő pedig egy velem egykorú kislány a szomszéd iskolából, hiszen akkor még nincsenek koedukált osztályok. Színpadon lenni egy lánnyal – ez maga a csoda! És még innen is van tovább, mert a felső tagozaton, ami már a Bartók Béla út 27. alatti iskolában ér engem…

Ne haragudj, muszáj megint közbeszólnom, mert ezt az iskolát „jól” ismerem: egyrészt mert minden egész órakor zenél rajta egy díszes, nagy utcai óra, másrészt mert nagyon sokat jártam, járok mostanában is a mellette lévő épületbe, ahol Cseh Tamás és családja lakott-lakik.

Ott mi kultúrműsorokat raktunk össze. A lányiskola adta az énekkart, én pedig szavaltam. Nem egyetlen nemtő, hanem egy teljes lánykar volt körülöttem. Mennyei érzés!

Itt vajon Petőfi Sándort ki követte?

Devecseri Gábor: Terv.

Tegyük próbára a híres memóriádat: idézz belőle!

Várj egy kicsit… Igen: „Terv nélkül semmi sem terem, / az almamag sem tervtelen.” Ez a két legemlékezetesebb sor. Ilyen a többi is. Ezekkel a műsorokkal mentünk a gyárakba, ahol egy félórára leállt a termelés, hogy a munkások kulturálisan fejlődjenek, és még jobb teljesítményt tudjanak nyújtani.

A termelés hatékonyságát úgy segítettétek, hogy a műsor alatt senki nem dolgozott.

Pontosan. Mi meg addig sem voltunk iskolában. Ahol különben részt vettem egy másikfajta szereplésben is: az iskolarádióban. Azt egy Jósvay György nevű srác vezette, belőle később színházi rendező lett. A rádió nemcsak híreket, információkat közölt, hogy például mikor lesz csapatgyűlés, meg ilyenek, hanem verseket mondtunk, sőt, rádiójátékokat rendeztünk.

Valamit jól csináltál: te lettél a Kisjézus, te álmodtad meg a forradalmat, te szavaltál a lányokkal, és azt is tudom, hogy a gimiben Kisfaludy A kérők című művében inasként nyílt színi tapsot arattál.

Fogalmam sincs, miért alakult ez így. A kérőkben maga a helyzet hozta a sikert: a nyugati divatot majmoló kérőt egy nagyon magas, negyedikes fiú alakította, mellette én, a partnerre felnéző inas, szinte eltörpültem. Mulatságosan néztünk ki.

A középiskolában rendeztél is.

A gimnáziumban volt egy színjátszókör, mi abba elsősként belekerültünk az említett Jósvayval, a többiek, negyedikesek, a következő évben kirepültek. Mi ketten lettünk a „tapasztaltak”, főleg, hogy már nyáron, iskolakezdés előtt elkezdtük próbálni A fösvényt. Emlékszem, próbára menet ballagok nyáron a Ménesi úton, a fejemben Molière mondatai kavarognak, miközben a nyitott ablakokból, a rádióból – Sztálin halála után vagyunk – Nagy Imre amnesztiát és egyéb fontos engedményeket bejelentő beszéde hallatszik. A fösvényből aztán nem lesz semmi, de később valóban „rendezek”, tegyük idézőjelbe, egy-két előadást.

Kisjézus és egy kiváló magyartanár, szavalás és rendezés, Molière és A kérők… Mindezek után a műszaki egyetemre jelentkezel. Nem logikus. Különösképpen nem az, ha azt is tudjuk, téged idézlek: „Utáltam a mérnöki munkát.”

Ezt még akkor nem tudtam, amikor a műszakira jelentkeztem. Egyáltalán, mit tud az a tizennyolc éves gyerek a világról? Semmit. Bármerre indulhat, elvégre mindenből ötöse van. Végiggondolja, milyen egyetemek vannak: elsőnek ott van a jogi egyetem. No de ’56-ban jogra?! Az kilőve, ahogyan a közgazdasági is, mert azt se tudja, mi az. Lehet jelentkezni tanárnak, ezen elgondolkodik, aztán nem ezt választja.

Művészeti főiskolák is vannak, köztük a színművészeti.

Ezzel két probléma volt: az egyik az, hogy soha nem tartottam magamat olyan tehetségű „alkotónak”, hogy erre feltehettem volna az életemet. A másik pedig akkor adódott, amikor mégiscsak megpendítettem otthon, „mi lenne, ha esetleg…”. A család kétségbeesett, én pedig ezt látva, úgymond, be sem fejeztem a mondatot.

És ha befejezed a mondatot, és jelentkezel? Megakadályozták volna?

Nem tudhatjuk, mert nem jelentkeztem. Maradt a műszaki, már csak azért is, mert belekapaszkodtam egy szóba: hangmérnök. Ez nekem való! Mérnöki munka, de kapcsolódik a művészetekhez, ez jó lesz nekem!

Ennyit tudtál a műszakiról?

Még azt tudtam, hogy a gyengeáramú villamosmérnöki kart kell választanom, és az vezet majd engem a hangmérnökség felé. És vezetett is volna. Ha tisztességesen elvégzem az egyetemet. De hát feléje se néztem. Annyira azért igen, hogy elbukdácsoljak a diplomáig, de az az igazság, hogy a gyengeáramún én bizony nagyon gyengén teljesítettem. Az első, ’56-os tanév eleve semmit nem ért, hiszen a „sajnálatos események miatt” pár hónapra rövidítették a tanulmányi időszakot. 1957 őszén pedig megtörtént az a nyitás, aminek nyomán nyugati filmek, könyvek kerültek be hozzánk, a mozik elkezdtek egész nap játszani – én tehát napközben valamelyik moziban ültem, este pedig irány a színház. Jó időben a Rudasba, a Császár Uszodába jártam, olvastam, mindent csináltam, mindenfelé jártam, csak éppen az egyetem felé nem. Akkor mentem, amikor muszáj volt: mert katalógus van, mert zárthelyi van. Így bukdácsoltam végig az öt évet, sok utóvizsgával, sok simlisséggel, nem érdekelt az egész. Nem is tanultam meg rendesen a szakmát, a hangmérnökségre nem is gondolhattam. Pedig az utolsó két évben a tévébe kerültem gyakorlatra. Csakhogy ott sem a technika érdekelt, hanem az, hogyan rendez Zsurzs Éva és Mihályfi Imre, mit csinálnak a színészek. Magyarul: az emberek érdekeltek. Végzéskor kialakult egy tanulmányi rangsor, és akik az elején voltak, választhattak, hová mennek dolgozni, mondjuk, a tévébe vagy a rádióba. Én a rangsor végén voltam, oda mentem, ahová mondták. És azt mondták: Gamma Művek.

Utólag nincs értelme egy-egy döntésünket minősíteni, így történt, így van jól. Mégis, az talán kimondható, hogy az a tizennyolc éves fiatalember rosszul döntött.

A Gamma Művek felől nézve rosszul döntött – de mégsem. Az a gyanúm, hogy ha máshová jelentkezem, nem tudom összeszedni azt a tájékozottságot, amit az engem egyáltalán nem érdeklő műszaki mellett megszereztem. Sehol máshol nem lett volna annyi időm, hogy olvassak, színházba, moziba, operába járjak. És nem találkoztam volna egy olyan emberrel, mint Simonyi Károly, aki az elméleti villamosságtant oktatta, és aki tisztában volt azzal, hogy amit tanít, nagyon nehezen befogadható. Ezért a kilométeres képletek levezetése mellett kinyitotta nekünk a világot. Például tőle hallottam először Michelangelo-szonettet. Amikor később rendezőtanfolyamra jártam Keleti Istvánhoz, és ő Goethét idézte, az nekem otthonos volt, mert Simonyi már elvezetett engem Goethéhez.

Ez az úgynevezett B-kategóriás rendezőképzés?

Igen.

Akkor kimondhatjuk, itt most két B-kategóriás rendező ül egymással szemben.

Ez így van, jelentsen ez bármit is. Amikor Simonyinál vizsgáztam, pontosabban nyökögtem, megkérdezte: „Mondja, valójában mi szeretett volna lenni?” „Színész!” – vágtam rá. „Hát ez az, maga villamosmérnöknek mindig színész lesz, de színésznek meg villamosmérnök lenne.” Igaza volt, de van ennek jó oldala is: a mérnöki szemlélet egész életemben hatással volt a gondolkodásmódomra, mondom ezt úgy, hogy hét évig a Gamma Művekben szerencsétlenkedtem.

Mi az a Gamma Művek?

Eredetileg, a háború előtt, műszereket és optikai eszközöket készítő gyár volt, de nagyon hamar hadiüzemmé alakították át. És az maradt a háború után is. Szovjet licencek alapján gyártottunk nukleáris műszereket, amik jelezni tudták a sugárfertőzöttség mértékét. De az az igazság, hogy egy atomtámadás esetén kétséges, milyen mértékű segítséget tudtak volna nyújtani ezek a termékek. Minthogy abban az időben még elfogadhatóan beszéltem oroszul, az egyik legfontosabb feladatom az volt, hogy a szovjet átvevőket szóval tartsam, mialatt a gyártmányaink átcsúsznak az átvételnél. Ami viszont rengeteget segített, az a gyár gazdag könyvtára és az a szabadság volt, ami lehetővé tette, hogy a munka mellett elvégezzem a bölcsészkart.

Nánay István és Bérczes László a Magyar Napló című hetilap ankétján. Fotó: Koncz Zsuzsa

Az imént egy tizennyolc éves fiatalember döntését vizsgáltuk. Visszatekintve a nyolcvanhárom évedre: milyen szerepet játszottak a döntések, és milyet a véletlenek?

Ezek nem választhatók szét. De az biztos, hogy a véletlenek mindenki életét, az enyémet is meghatározták. Mondok egyet: a Gamma Műveknél egy olyan személyzetis van, leszerelt ávós, aki cserébe, hogy átvállalom tőle a gyár ünnepi műsorainak megrendezését, becsúsztatja az egyetemi jelentkezési lapomat a többi közé. Az én pozíciómból csak mérnöki vagy közgazdászi továbbképzésre lehetne jelentkezni, de a segítségével elkezdhetem a bölcsészkart. Az is véletlen, hogy kiderül, lehet jelentkezni rendező-továbbképzésre, és noha Keleti Istvánhoz kerülök, nem pedig Mezei Évához, az utóbbi megajánlja: legyek asszisztense egy munkában. Egyik véletlen hozza magával a következőt. Hogy például a Népművelési Intézetben dolgozó Gabnai Kati szerkesztői munkával bíz meg. Olyan feladattal, könyvszerkesztéssel, ami aztán szinte meghatározza a pályámat.

diplomák

Szerkesztés és mérnöki munka, tanítás és zsűrizés, írás és dramaturgoskodás… Mit válaszolsz, ha a kisablak mögötti hivatalnok felteszi a kérdést: „Foglalkozása?”

A hivatalnoknak azt mondom, újságíró. Papírom a következőkről van: magyar–népművelés szakos tanár, gyengeáramú mérnök, nukleáris szakmérnök, újságíró. Ha komolyan kell válaszolni, azt mondom: kritikus és színháztörténész.

A tizennyolc éves fiatalember a műszaki egyetem mellett döntött, de órák helyett színházba járt. Majd amikor kritikusként és színháztörténészként ez lesz a hivatása, 2020 márciusáig szinte minden napját az határozza meg, hogy este színházba megy. Láttál sok ezer produkciót. Ha tehetnéd, melyik előadásra ugranál vissza az időben? Azt a színházi pillanatot kérdezem, amikor megállítanád az időt.

Kettő ilyen van: a Bukaresti Nemzeti Színház játszotta Kolozsvárott a Médeiát, Andrei Şerban rendezését – egyszerre letaglózó és felemelő élmény volt. A másik Lev Dogyin rendezése, amit Budapesten láthattam, a címe nem ugrik be…

Gaudeamus!

Igen, az. Na, ezekre szívesen visszaülnék. Emlékszem, ahogy mindkettő után próbáltam kikerülni az embereket, akik rögtön kérdezték: „Na, milyen volt?” Nem tudtam megszólalni.

Álltunk a tapsnál a Gaudeamus után, csorogtak a könnyeim, és azon imádkoztam magamban, hogy innen soha ne kelljen kimenni. Ki, az életbe.

Természetesen számtalan nagyszerű előadást tudok még említeni, köztük sok magyart. Mindenekelőtt Székely Gábor rendezéseit, aki legjobb munkáival a szívemet, a gyomromat szorította össze. A szolnoki Athéni Timon, a Boldogtalanok, aztán a Katonában A mizantróp… Feledhetetlen Ács Jánostól és a kaposvári társulattól a Marat halála, Ascher Tamástól és a Katonától a Három nővér. Egy időben azzal szórakoztattam a hallgatóimat, hogy jeleneteket vetítettem Ascher és Peter Stein Három nővéréből, és nem kérdés, hogy az előbbi erősebb volt. És ne felejtsem el Paál Istvántól és a szegedi egyetemistáktól a Kőműves Kelement! Azt akárhányszor láttam, földbe döngölt, és a sírás kerülgetett. Pedig ha ezeket az előadásokat megvizsgáljuk, semmi hókuszpókusz nincs bennük. Egyszerű eszközökkel megragadják a mindent.

Ilyenkor érzi azt az ember, hogy felesleges belefogni a kritikába, úgysem lehet megérinteni az előadást.

Persze hogy nem. Ez a jó a színházban.

A beszélgetés 2020. december 20-án készült.
Az első rész márciusi számunkban olvasható.