A városi színházak feladatát és helyi értékét firtató körkérdésünkkel nemcsak a színházak vezetőit, de a fenntartó önkormányzatokat is megkerestük. A helyi politika részéről jobb volt a válaszadási hajlandóság: a tizenhét megkérdezett polgármesteri hivatalból tíz válaszolt – Békéscsaba, Debrecen, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Tatabánya, Székesfehérvár, Szombathely, Szolnok, Veszprém –, sőt, egy helyről két válasz is érkezett. Álljanak itt is a kérdéseink:

1. Mi a városvezetés víziója a város színházáról, milyen szerepet, funkciót szán neki a helyi közösség életében?
2. Hogyan néz ki az Önök olvasatában egy releváns, 21. századi vidéki kőszínházi koncepció?
3. Van-e erre vonatkozó szakmai programja, részletesen kidolgozott szempontrendszere az önkormányzatnak, amely alapján méri, monitorozza az intézmény teljesítményét?

A hazai színházi struktúra nehezen mozdul, nem szívesen feszegeti a történetileg rögzült kereteket. És minden bizonnyal nem is a fenntartó dolga, hogy megpiszkálja a jól bevált színházcsinálási szokásokat – neki leginkább csak érdeke, hogy a felügyelete alatt álló kulturális intézmény, ha anyagilag nem is, lehetőleg társadalmilag kifizetődően működjön. De ne higgyük, hogy ez magyar sajátosság, azokban az országokban, ahol többnyire a társulati színjátszás uralja a színházi életet, ugyanúgy csak akkor van változás, ha annak szándéka és igénye a színház falain belül születik meg. Ehhez viszont szükséges a fenntartó elvi támogatása. Szóval valahol mégiscsak ördögi kör ez. Hosszan sorolhatnánk Európa különféle tájairól mind a pozitív, mind a negatív példákat, amelyekben leginkább az a közös és irigylésre méltó, hogy arrafelé, ha csak ideig-óráig is, de legalább történt valami. Vegyük elő megint a belgiumi NTGent, a genti nemzeti színház példáját: Milo Rau és társai 2018-ban – közhelyesen – mertek merészet álmodni, kidolgoztak egy módszertant, noha tisztában voltak azzal, hogy manifesztum formájában tálalt programjuk „túlzó követelés”, és nem is könnyen kivitelezhető.[1] De ahogy a preambulumban megfogalmazták, egyetlen szándékuk volt vele: megtörni a rutint, ténylegesen nyitni a város közössége és hagyományai felé, és vitát generálni. Vagyis nem kényelmesen beleülni a készbe, keresni néhány bejáratott színdarabot, hívni hozzájuk jó nevű rendezőket és színészeket, és megtölteni a nézőteret, hanem tevőlegesen alakítani a város életét, akár arculatát, teszem azt, körbe- és eljátszani a genti oltárt – és ebben a fenntartó láthatóan partner. Eleve hatalmas eredmény, hogy 2018 óta nemcsak Gent, és nem is csak Belgium népe, de a fél világ árgus szemmel figyeli őket. Németországban a repertoárjátszással párhuzamosan a Bürgerbühne-mozgalom hódít meg egyre nagyobb terepet, azaz egyre több színházban lépnek civilek a színpadra, vesznek részt a színház által generált és összefogott projektekben.[2] Ez egyfajta kultúrházi közösségépítő missziót jelent, de nálunk ez a kultúrházak elsorvadásával – noha a politika beszélni beszél a kongó épületek kulturális célú hasznosításáról – újra gyerekcipőben jár.

Mindezt azért érdemes előrebocsátani, hogy lássuk, számtalan megoldás létezik arra, hogyan pezsdíthető fel egy város kulturális élete, és a színházba nagyon sokféleképpen lehet bevonzani a helyi lakosokat, illetve az épület falai közül nagyon sokféleképpen lehet kilépni. A fenntartó önkormányzatoktól érkezett válaszok alapján Magyarországon a helyi politikában nem teng túl a fantázia. A színházak működtetésében fő a folytonosság, nagy újítási akarat, a szokásostól eltérő elvárás nem bukkan fel sehol. A legfőbb cél – ami egyben a teljesítmény mérésének is elsődleges szempontja –, hogy estéről estére tele legyen a nézőtér („az igazi értékmérő maga a közönség”, vallja Szolnok polgármesteri hivatala). Ezen a téren a válaszadók – már akik belementek a részletekbe – kivétel nélkül mind elégedettek, illetve Pécsett, ahol februárban volt igazgatóváltás, az önkormányzat reménykedik a javulásban (egyetemi város lévén a fiatal értelmiség visszahódításában). A szakmai színvonal fontosságát is minden városvezető kiemeli, ugyanakkor ezt szintén csupán a látogatottságban mérik – Kecskemét és Miskolc kivételével, ahol a „magyar és külföldi fesztiválokon egyaránt díjazott művészek és produkciók” (és tegyük hozzá, nyilván az állami kitüntetések), illetve a nemzetközi és országos elismerések száma szolgál a kiválóság bizonyítékául.

Ünnepélyes kulcsátadás Szombathelyen. Jordán Tamás, a búcsúzó és Szabó Tibor, az új színigazgató között dr. Nemény András polgármester.

Ami a koncepciót/víziót illeti, semelyik önkormányzat elvárásai nem hatnak az újdonság erejével, ahogyan azt a miskolci polgármesteri hivatal sajtóosztálya ki is mondja: „Az adottságainknak ez a kőszínházi koncepció megfelelő. A mai helyzetben nem találhatunk ki jobbat.” A válaszhoz csatolt pályázati kiírásban[3] a szolnoki önkormányzat is egyértelműen fogalmaz az ügyvezető feladataival kapcsolatban: „a színház művészeti arculatának formálása az előző években kialakított gyakorlat szerint”.[4] Többen, elsősorban a nemzeti minősítésű színházak fenntartói, ennek kifejtésében a törvényi előírásokra támaszkodnak. Ezért a hivatkozásért persze nem törhetünk pálcát az önkormányzatok felett, elvégre egyrészt nekik dolguk, hogy betartsák és betartassák a törvényi rendelkezéseket, másrészt az Előadó-művészeti törvény kellőképpen tágan fogalmaz ahhoz, hogy ha valaki akarja, a maga szája íze szerint csűrje-csavarja a paragrafusokat. A helyi viszonyokra szabott különszerződéseket viszont már nehezebb kijátszani, márpedig a vidéki kőszínházak többsége az 1150/2020. (IV. 10.) kormányhatározatnak[5] köszönhetően tavaly áprilistól közös önkormányzati–állami működtetésben áll (Pécs valamivel később, csupán július végén adta be a derekát). Normális esetben ez sem lehetne a változás gátja – vagyis nem lenne szabad, hogy az legyen –, hiszen a közpénzekből fenntartott kulturális intézmények viszonylag széles mezsgyén mozgó közfeladatokat látnak el, és amennyiben azt a kért mutatók alapján teljesítik, alkotói, művészi szabadságukban a törvény betűje szerint sem korlátozhatók. Ezt egyébként a válaszadók is majdnem mind kihangsúlyozták, Szombathely polgármesteri hivatala például egyenesen a színházhoz irányított minket kérdéseinkkel, mondván, annak szakmai munkájába nem kíván beleszólni, ahhoz csupán az anyagi feltételeket biztosítja. Csakhogy röpke egy év lefolyása alatt máris akadt példa arra, hogy a közös működtetési megállapodásokban magát Társfenntartóként meghatározó Emmi a színigazgató-választásnál megvétózta a szakmai bizottság ajánlását.[6] Vagyis odafentről kértek a pénzért cserébe valamit, egészen pontosan valakit. Úgyhogy elemezgethetjük a válaszokat, de jelen felállásban egy-egy vidéki színház esztétikai irányvonalát és tényleges teljesítményét az adott időszakra úgyis az igazgató személye szabja meg (hogy mennyire alkalmazkodó vagy csapatjátékos, bátor vagy szabálykövető stb.), akinek a kinevezéséhez a lokális társadalmi érdek és politikai akarat már nem elég. Ennek ellenére az együttműködés mindenütt zökkenőmentesnek tűnik, a leírtakból következtetve a munkáltatók vagy azonos értékrendet vallanak vezető beosztottjukkal, ami eleve megalapozza a bizalmat, vagy szoros együttműködésben dolgoznak vele.

Fenntartói elégedetlenségnek nincs nyoma, a városvezetők büszkén tekintenek színházukra mint a helyi kulturális élet zászlóshajójára (ez két helyen is előjött, Debrecenben és Miskolcon) vagy ékkövére (Székesfehérvár), a „csoda” helyszínére, ahol a néző lelki-szellemi táplálékhoz jut (Veszprém). A színházat fontos tényezőnek tartják a helyi kultúrpolitikában (Békéscsaba), illetve a városfejlesztési stratégiában (Debrecen, ahol épp nagy felújítás zajlik), „értékálló, értékközvetítő városmarketing eszközként” (Szolnok) számolnak vele. A magyarországi színháztörténet és a helyi színjátszás története sok helyütt referencia a társulati hagyomány jelentőségének hangsúlyozásában, ahogy a miskolci sajtóosztály fogalmaz: „A közel két évszázados alkotói/befogadói tradíció nemcsak kötelez, hanem irányt is mutat.” (Ettől persze még nyugodtan lehetne a repertoárjátszásból kilépő, nyitottabb, hogy ne mondjuk, merészebb és vagányabb projekteket is vinni.) Az alapelvárások közé tartozik, hogy a színház betöltse városi és regionális feladatkörét, ezen felül két helyen, Békéscsabán és Tatabányán került konkrétan szóba, hogy vegyen részt a helyi ünnepségek, rendezvények lebonyolításában, Miskolcon fordított előjellel: ott igyekeznek prominens helyet biztosítani a rendezvényeken a művészek számára. Sokféle kulturális tevékenységet Kecskemét és Miskolc, kimondottan új kezdeményezéseket Békéscsaba vár a színházától. Debrecen komplex, „egyszerre magas minőségű szakmai műhely és a közösség igényeit kielégítő kulturális centrum” létrejöttére számít a megújult terekben, Szolnok úgy tartja, színháza „kulturális központ, szellemi műhely, társadalmi találkozóhely”. Itt jegyezzük meg, hogy a város amatőr vagy félhivatásos művészeti együtteseinek egyedül a tatabányai Jászai Mari Színház, Népház ad helyet és szakmai segítséget (mindenesetre ott nem hagyta ki a polgármester asszony ezt az örökölt és vállalt kultúrházi alapfunkciót a felsorolásból). Az önkormányzatok szemében a helyi színház elsősorban a művelődés és a szórakozás tere, ahol a sokszínű, sok műfajú repertoár a lakosság legszélesebb rétegeit – különös tekintettel a gyermek és ifjúsági korosztályra – képes megszólítani és kiszolgálni, helyenként gondolkodásra sarkallni. Ennek alapja mindenhol egyértelműen a létező drámairodalom, azon belül a kortárs jelző egyedül Békéscsabán és Kecskeméten kerül be az általános felsorolásba, utóbbi városban a hagyományos mellett a kísérletező színrevitelek igénye is megjelenik. A (klasszikus) magyar írók előtérbe helyezése és az anyanyelv ápolása Szolnokon kívánatos színpadi misszió. A művészeket minden önkormányzat szeretné a városhoz kötni, bevonni annak köz- és szellemi életébe (Miskolc) vagy kimondottan hétköznapjaiba (Szolnok, Veszprém). Erre szolgálnak a színészlakások, amelyekből például Miskolcon mintegy negyven, Kecskeméten egy gyakorlatra érkező egész kaposvári színészosztály elszállásolására elegendő áll az önkormányzatok rendelkezésére. A fiatal művészek pályakezdésének és kibontakozásának támogatása, másképp mondva a szakmai utánpótlás-nevelés Kecskemét mellett Békéscsabán, Miskolcon és Szolnokon kiemelt cél. A lokálpatriotizmus erősítése mellett szinte mindegyik önkormányzat regionálisan és országosan is szeretné pozicionálni a város színházát, ide értve a szakmai ázsió javulását is, nemzetközi láthatóságra Debrecen hajt. Máshol a nemzetközi együttműködés többnyire a határon túli magyar együttesek vendégül látását fedi (Kecskemét, Miskolc, Pécs). A helyi köznevelésben és közművelődésben szinte mindenhol szánnak szerepet a színháznak (ezt hol jutalombérletekkel, hol osztálytermi előadásokkal érik el), a civil szervezetekkel való együttműködést a leghangsúlyosabban Kecskemét emeli ki (akadálymentesítés).

Dedikálás. Fotók: Mészáros Zsolt / Szombathelyi Weöres Sándor Színház

Ami a teljesítménymérést illeti, szigorúan vett szakmai szempontokat az önkormányzatok nem érvényesítenek, abban nem tartják magukat illetékesnek. A mutatók elsősorban kvalitatívak, a pénzügyi fenntarthatóságot tartják szem előtt, esetleg egy-két olyan adat keveredik közéjük, amely a bemutatott klasszikus és a kortárs drámák megoszlását jelzi a repertoárban. Ugyanakkor az éves beszámolókban és közhasznúsági jelentésekben fontos pont a „társulati művészeti-szakmai közösségépítő tevékenység bemutatása”. Hogy ez a tevékenység mennyire valósul meg, annak csupán a társulati tagok és a helyi lakosok a megmondhatói. Mindezeken nincs is mit csodálkozni, elvégre a színház költséges üzem, ráadásul egyrészről az örökölt és nagy közmegbecsülésnek örvendő társulati repertoárjátszás, másrészről a meglehetősen vonalas állami kultúrpolitika megköti a fenntartó önkormányzatok kezét.

Viszont egy dologról egyáltalán nem esik szó a válaszokban: a 21. századi relevanciáról. Talán azért, mert nagyon úgy fest, hogy a mai magyar kultúrpolitikában csupán a hagyománytiszteletnek és -őrzésnek, illetve az abba csomagolt bárminek van relevanciája.

[1] https://szinhaz.net/2018/12/28/a-jovo-varosi-szinhaza/
[2] Ehhez lásd idén januári tematikus blokkunkat: Színház 54, 1. sz. (2021): 16–21.
[3] https://cdn.kormany.hu/uploads/document/4/40/404/4043912f6dfe7ffb5be3a5aa51ad0536314449b7.pdf
[4] Kiemelés tőlünk. (A szerk.)
[5] Magyar Közlöny 2020. évf., 72. sz. (2020. április 10.): 1958–1959.
[6] A közelmúltbeli színigazgató-választásokkal foglalkozó összeállításunkat l. Színház 53, 10. sz. (2020): 2–24.