Három köztéri performansz a Placcc kínálatából: Thury Zita klímaváltozási és fenntarthatósági kontaktrevüje a főváros egyik legrondább terén, Horváth Brigitta szépségügyi butoh-ja egy gyomoktól felvert józsefvárosi tűzfal tövében, valamint Mészáros Máté zavart vidámsággal vonulós „tömegtornájal” a Millenáris és a Mechwart tér között.

Alighogy megszabadultunk a járványügyi korlátozásoktól, a fővárosba invitált minket a Placcc, táncot nézni, fellélegezni, kimozdulni – jó szokása szerint különleges, de legalábbis atmoszférikus terekbe. Épp ideje volt már a jelenléti táncnak, annyi youtube-vágyakozás után. A gyakorlott apokalipszis-túlélők rutinjával közelítettük meg a helyszíneket, és bár örültünk a találkozásoknak, egymás mozgását legalább annyira figyelemmel kísértük, mint a kortárs táncosokét.

Thury Zita: Deep Impact. Fotó: Balogh Attila

A szociális távolságtartásból közönségkoreográfia született a Nyugati téri óra alatt és körül: az aluljáró lejárata, a Skála Metró egykori, szögletes épülete és a körút határolta részen. Egymástól elszigetelt kis csoportok figyelték Thury Zita Deep Impact című köztéri táncelőadását. Néhányan még mindig maszkban, kicsit háttérbe húzódva, egy nagyobb, láthatóan rendszeresen itt dekkoló csapat pedig együtt mozogva a hat táncossal, bár kissé megvető nevetéssel kommentálva a furcsa, számukra ismeretlen előadói világot. Ők adták a láthatatlan kapcsolatokról és a filozofikus, a klímaváltozás egyéni és a rendszerszintű felelősségéről szóló performansz élő „díszletét”. Ki úgy, hogy bár máshová tartott, pillanatokra megállt, ki úgy, hogy célirányosan ide érkezett, ki pedig úgy, hogy egyáltalán beengedte a felségterületére az „idegeneket”. Társadalmunk különféle, színes és archetipikus figuráit, csoportjait mutatta eleve csak a nézőtér. Ezzel máris kész volt egy az előre bejelentett performansszal párhuzamos előadás is, aminek aztán az lett a dolga, hogy spontán összefonódjon, vagy ütközzön az előadóművészek szándékával.

Na, nem olyan katasztrofális ütközésre kell gondolni, mint amire a hétmérföldes, ötszáz milliárd tonnás Beiderman üstökös készült az azonos című 1998-as amerikai filmben. Mimi Leder mozija még nem az emberiségre leselkedő klímakatasztrófáról szólt, de már felfestette a filmvászonra a Földet veszélyeztető ördög képét. Azok a képek pedig többször is beugrottak nekem a Nyugati téri óra digitális kijelzőjét, a felüljáró forgalmát és a szél által időnként felkapott papírszemetet nézve.

Miközben Thury előadása a művészeti és a társadalmi problémák egymásra hatása körül vizsgálódott, azzal is kísérletezett, hogy – és most nagyon komolykodó leszek – a Henri Bergson-i idő- és tudatelméletet kortárs táncra ültesse át. A közönség érzékenyítése leginkább a szövegeken keresztül valósult meg: a tágabb értelemben vett szociális problémákat mélyebben át lehetett érezni az egészen intim, néha szellemes, személyes vallomásokból. Megtudhattuk például, hogy mit lehet tenni a Föld megmentéséért mindenféle hétköznapi tevékenységeink – a főzés, a szex, az utazás, a gyereknevelés – és kellékeinek-körülményeinek megváltoztatásával. Ezek a gondolatfüzérek és a különféle környezettudatosságra buzdító belső monológok adták váltakozva a zenével az előadás ritmikai képletét.

A táncosok – Tóth Laura, Váth Máté, Sebők Cintia és Keresztes Patrik – nyomokban kontakt elemeket is tartalmazó absztrakt tánccal reflektáltak az elhangzottakra: a tér különböző pontjain szinte önvallomásszerű, de mindenképpen öntörténeti elemekkel fűszerezett mozdulatsorokkal feltárulkozva. Inspirálódva a helyszíntől, az időjárástól, de még a járókelőktől is. Mozgásuk magában foglalta a közösségek titkos hálózatait, a rész és az egész lehetséges viszonyait, a függéseket és láncolatokat, öntudatlanul eljátszva így a szociálpszichológia, a fizika, sőt a közgazdaságtan bizonyos törvényszerűségeivel. Egészen kivételes próbálkozás volt ez az előadás a „dokumentarista” táncdráma megteremtésére is. A háttérben és az aluljáró lépcsőin ugyanis valóságos lakossági drámák zajlottak egész előadás alatt, csak úgy, habnak a tortán.

Horváth Brigitta: Left behind. Fotó: Balogh Attila

A Franciaországban élő táncos-koreográfus, Horváth Brigitta Left behind című helyspecifikus performansza ezzel szemben maga volt a nyugalom és az enyészet szépsége. Aki csak egy kicsit is vonzódik az embertől területeket visszahódító természet, a „third landscape” (nevezhetjük rusztikus környezetnek, haldokló romantikának is) esztétikájához, annak a nyolcadik kerületi grundon, az egykori Szeszgyár helyén kialakított, tűzfalakkal körülvett közösségi (gerilla) kertben egy butoh-előadás maga a mennyország. A tér egyik sarkában, a magas gaz kellős közepén nézőtér, szemben egy tűzfal, melynek a tövében eső utáni sár, növényi maradványok, deszkák, csigák és téglatörmelék. Ezekből a kültelki „habokból” kelt ki a szikár test, a szociotánc Vénusza, földszínű jelmezben, lágy mozdulatokkal. Minden rezdülése a harmónia, a szépség felé igyekezett terelni a belül tomboló káoszt, és úgy megfogalmazni az elfogadhatatlant, hogy abból pozitív gondolatok szülessenek.

Horváth ugyanúgy valami tisztát és őszintét akart alkotni, mint a butoh japán művészei, akik a női testnek is megengedték, hogy a maga rögvalóságában magáról és magáért beszéljen. Megmutatni azt, amit a modern és a szigorúan a hagyományok mentén gondolkodó ember is a tudata mélyére temet. Horváth is szépségkutató, aki tudja, hogy a természetes a szép, és itt nem feltétlenül a sáros arcra gondolok, hanem a lassan áramló mozdulatokra és a végtagok ívére. Arra, hogy a munkában megfáradt nő, a magára hagyott gyermek is szép, a nehéz léptek, az erőtlenül emelkedő kar, a görbe hát is szép. Sem a balett, sem a néptánc nem tud efféle „hanyag” szépséget nyújtani. Szürreális volt persze, nyomasztó a maga némaságában az előadás, de mégis el tudta mondani azt, hogy bizony minden test gyönyörű, a sárból, gyomból kikelő is, sőt az oda visszavágyó is.

Horváth célja abszolút PLACCC-kompatibilis: az urbánus környezetben elérzéketlenedett ember felrázása. Aki az elhagyottság állapotát és körülményeit nem csak a természet, hanem az ember alkotta valóság szemszögéből is vizsgálja, testét nem kiszakítva, hanem organikus kapcsolatba hozva a kiválasztott helyszín adottságaival, elemeivel.

Mészáros Máté: A távolság mechanikája (civil változat). Fotó: Balogh Attila

Mészáros Máté A távolság mechanikája című darabjának első, profi táncosokkal előadott verzióját már bemutatták korábban, a Nemzeti Táncszínházban. Az idei PLACCC-on a köztéri, installatív variációt élhettük meg, mint résztvevők. A Szélkapunál találkozott az előzetesen regisztrált társaság, onnan indult útjára a furcsa menet a Kis Rókus utca irányába. A mozgó emberi testekből álló vonulás, vagyis mi – furcsán nézhettünk ki kívülről. Volt, hogy megálltak bámulni a járókelők vagy a futkározó gyerekek, volt, hogy elszaladtak előlünk a nyugdíjasok, mert azt hitték, valami egzotikus turistacsoport vagyunk a Marsról, akik mindjárt megenergiázzák őket, aztán nekik annyi, elveszítik az egy életen át féltve őrzött személyiségjegyeiket. Mindannyian kaptunk egy munkafüzetet az elején, abból puskázhattunk, ha nem értettük, vagy nem vettük eléggé komolyan a koreográfus instrukcióit. Szabadon mozgó, dinamikus testek voltunk a térben, olyan utasításokat követve, hogy „sétálj valaki mögött, olyan közel, amennyire csak tudsz”, vagy „támassz meg valakit a vállánál kilencven fokos szögben, mintha egy szakadék peremén állna”. Nem kellett belekötnünk a járókelőkbe – ez nem a bevonódás ideje volt –, mindent egymással, illetve egymás között intéztünk és bonyolítottunk nagy viháncolások és utólagos okoskodások közepette, hogy milyen érdekes is volt hülyén menni például egy komplett bérház leskelődő lakóközössége előtt. A legviccesebb, a festői szépségű Mechwart liget mélyén, a búcsúkoreográfia volt, amikor hívni vagy küldeni kellett egymást, és mint egy megbolondult mágnes közeledtünk és távolodtunk egymástól érdekesnél érdekesebb alakzatokban. Joggal érezhettük magunkat előadónak, de akár dróton rángatott bábnak is, hiszen tisztában voltunk vele, hogy a nagyra becsült alkotó nem a performatív képességeinket értékeli, pusztán használ bennünket, hogy képzőművészeti perspektívába helyezze a mozgást, mint azok a kis pálcikaemberek is a vázlatfüzetünkben. Élménynek viszont legalább olyan jó volt, mint egy várostörténeti séta, csak itt nem volt történet, mi voltunk. A mi történésünk. Városi látványosság. Élményvonulás.

Mi? Thury Zita: Deep Impact
Hol? Nyugati tér
Kik? Előadók: Tóth Laura, Váth Máté, Sebők Cintia, Keresztes Patrik. Dramaturg, konzulens: Ivanyos Ambrus. Interjúk: Kránicz Dorottya, Thury György, Ivanics Barbara. Hang: Vörös Ákos, Thury Zita. Vetítés: Csiszár Mátyás. Koncepció, koreográfia: Thury Zita.

Mi? Horváth Brigitta: Left behind
Hol? a volt Szeszgyár területe
Kik? Koncepció, koreográfia, tánc: Horváth Brigitta. Zene: Pierre Martin. Jelmez: Tina Bonheure.

Mi? Mészáros Máté: A távolság mechanikája (civil változat)
Hol? Millenáris Park és környéke
Kik? Koreográfia, térkoncepció: Mészáros Máté. Grafika: Fischer Balázs. Füzetterv: Korolovszky Anna. Az eredeti előadás társalkotói és előadói: Mészáros Máté, Jenna Jalonen, Vadas Zsófia Tamara, Porteleki Áron. Producer: SÍN Művészeti Központ