Ezek az előadások nem csak a kollektív alkotófolyamattal, de nyilvánosságot kereső, arra reflektáló attitűddel és olyan formákkal kísérleteznek, amelyek akár a hazai intézményeket, illetve közönséget is az ökológiai tudatosság felé terelhetik.

Nyár végén Budapest köztereit újra közösen foglalhatták el az aktivista-művészek és az arra járó vagy tudatosan résztvevő közönség. A tavaly online sétákat szervező hazai előadók mellé visszatértek a nemzetközi kooperációk és a Wa(l)king the city program Sensing the city-re keresztelődött át. Az Artopolis Egyesület (Nánay Fanni, Trifonov Dóra, Magasi Dalma) 2008 óta szervez kiszabadulást a hagyományos színházi black-boxból. A PLACCC Nemzetközi Művészeti Fesztiválon az előadások, események rendhagyó helyszíneken történnek, s nem csak helyspecifikusan reagálnak a város(i)létre, de egy szélesebb, spontán befogadói réteggel kiegészülve kísérleteznek az aktivizmus-performansz művészet-színház műfaji határainak elmosásával, átlépésével. Az idei fő téma a művészet és ökológia, a környezettudatosság, illetve az egyén és természet viszonyának vizsgálata volt.

Collectief Walden: Szélcsendélet (Windstilleven). Fotó: Balogh Attila

A holland Collectief Walden Szélcsendélet című előadása a relativitáselméletre alapozva vezet minket az idő fogalma körül. Saját magamon tapasztaltam az előadás előtt és után is, hogy a vonatok ugyan a mért időhöz viszonyulva közlekednek, – a MÁV okoz meglepetéseket, az idő relatív – szerencsére sikerült odaérnem a Népszigetre. A kezdőhelyszín gyártelepek rengetegében, mondanám, hogy monumentális építményei között volt, de abban lenne szépség, míg én csak a rám nehezedő rozsdás vasakat, a mechanikus zajokat és a kihaltságot éreztem. Nemhogy színházban nem, de a mindennapjaink során sem vagyunk ilyen környezetben, ezért egy erősen izolált, a szokványos ingerektől mentes állapotba kerültünk rögtön. Ezt tovább erősítette, hogy a telefonok és egyéb időmérő eszközök leadására szólítottak fel minket, hogy még jobban kiszakadjunk abból a rohanó világból, ahonnan jöttünk, és amiből egy pittyegő, rezgő, értesítés-váró telefonnal soha esélyünk sincs. 4503, 4502, 4501… Start! Indították el vezetőink közösen a stopperüket, azzal a kísérleti céllal, hogy rávilágítsanak a mért és megélt idő közötti különbségre, hogy a mostnak, a pillanatnak élés valójában mennyire mérhetetlen is. Harmonikaszóra, a zenét követve sétára indultunk. Kaptunk szúnyogriasztót, hangtompítós fülhallgatót és maszkot szükség esetére. Addig is ki a telepről, vissza a természetbe! A turnusomban tízen voltunk, ez pedig egy nagyon bensőséges hangulatot teremtett az erdőben, kicsit hangkulissza szerűen a természet és harmonika hangjaival, instrukciók nélkül egy szabadabb, sajátosabb asszociatív vonalra lettünk engedve. Mire elértünk a következő állomásra, kiengedtünk, átszellemültünk és tényleg megérkeztünk lelkileg is. Ekkor, egy prezentáció keretében bevezetést kaptunk a relativitáselmélet alapjaiba, a fizika és filozófia különböző idő-felfogásaiba: egy Albert Einstein és Henri Bergson közötti vitával szemléltették a mért és megélt idő szembenállását. 1921-ben vagyunk, filozófiai idő nincsen, mégis, ahogy intuitíve érzékeljük azt, nem magyarázható képletekkel. Viszont élményekkel igen; például ha bent vagyunk egy fénytelen– a BME hallgatóival közösen épített– szobában, nem érzékeljük az időt, vagy az állapotot. Most repülünk vagy egyhelyben állunk? És a harmonika szó? Álom ez vagy valóság? „Semmi nem marad úgy, ahogy van” látjuk a külvilágban felállított táblákon, ahogy egy szűrőn beengedett fény vetíti elénk a falra. Bertolt Brecht A dialektika dícsérete című művéből származik az idézet, ami nem csak egy politikai réteggel gazdagítja a performanszt, de olyan kritikus magatartásra késztet, mint amilyet a színházában ő képviselt. Az időhurokból tovább lépve újra 2021-ben vagyunk, figyelmünket a Dunára, annak mérhetetlen múltjára irányítják; felhívják figyelmünket, hogy már őseink is mennyire függtek a vízállástól. A vízpartok beépítése, a folyó manuális szabályozása manapság természetesnek hat, pedig azért a víz az úr. S ha hagyjuk magunkat egyre jobban elszakítani a vízközelségétől, akkor hasonló szélcsendéletvár ránk, mint amilyet egy hangtompítós fejhallgatóval tapasztalhatunk most meg. Nagyjából tíz percig sétálunk vele, egészen a vízig, ami életöltőnyi idő alatt szorult vissza addig, ahol most van: 1-től 100-ig kirakott táblákat követünk és meg kell állnunk a korunkat jelölőnél. Síri csend és varjúkárogás. A fejhallgató levételekor, a természet közelsége, a vízcsobogás és szél hangja hirtelen az élet elhanyagolhatatlan elemeivé válnak – megérezzük a súlyát az emberi kéz általi beavatkozásoknak. Megérezzük annak a mostnak a pillanatát, amellyel elődeink találkoztak ugyanitt és amellyel még mi is akarunk a jövőben. Ahogy Herczeg Ferenc Bizánc című drámájában írja: minden nemzet akkor hal meg, ha megásta a maga sírját…Nem hittem, hogy 4500 másodperc alatt ástunk ilyen mélyre, sokkal több volt ez. Mégis, az előadás után a telefonomra pillantva látom, hogy még pont elérem a következő vonatomat is.

Míg a Collectief Walden és magyar alkotótársai a felgyorsult világunkban elveszett természethez és lokális környezetünkhöz fűződő kapcsolatainkat igyekeznek megerősíteni, közben társadalomkritikai megközelítésből finoman, asszociatív módon hívják fel a figyelmet a korlátlan növekedésre berendezkedett neoliberális gazdaság okozta problémákra. Eszközeikkel igyekeznek a hagyományos színházi formákat elhagyva, a szcenikusan általában háttérbe szorított természetet a maga fizikai létében közel hozni. Fő fókuszukban a most élményének megélése áll, amely azonban az ember és természet interdepenciájának felismerése után nem kínál további válaszokat. A fentiek mindenesetre olyan élő élményben részesítenek, ami segíthet az ökológiai válság további színházi feldolgozásaiban.[1]

Sara Leghissa: Will You Marry Me?. Fotó: Balogh Attila

A Madách téren Sara Leghissa olasz művész performansza, a Will you marry me? során a hatalom és ellenállás mechanizmusáról, a legalitás és illegalitás között lavírozó stratégiák működéséről és gyakorlásáról gondolkodhattunk közösen. Érkezésemkor nem tudtam mire számítsak, a helyszínen kívül nem volt más információ megadva, úgyhogy csak ültem és izgatott feszültséggel vártam mikor fog történni valami. Aztán megjelent egy narancssárga fényvisszaverős egyenruhában lévő alak plakátokkal és ragasztóval. Egy táblára kezdte el feltenni az üzeneteit, egyszerre három plakát egymás mellé, címszavak, félmondatok: Ez itt egy nyilvános előadás / Üdv / Örülök, hogy eljöttek. Noha kevesen voltunk, akik várták, idővel egyre több ember állt meg és kezdett figyelni. Persze annak volt teljes a kép, aki az elejétől a végéig követte a történéseket, hiszen a három plakátonként egymásra húzott szövegek apró figyelmességgel építkeztek egymásra és mondatrészeket játékosan kicserélve alakultak jóhiszeműségből éles kritikává vagy éppen polgárpukkasztó megnyilvánulássá. Az előadó először performanszának létjogosultságából indult ki, hogy egyáltalán legális-e, érdekel-e ez egyáltalán valakit? Mennyivel etikusabb ablakból leskelődnünk? Aztán szép lassan a törvénybe nem foglalt vagy a törvény határán lévő szabálysértéseket kezdte pedzegetni. Hogyan alakítja a törvény mi jó és rossz, s közben hogyan törvényesítünk törvénytelenségeket. Ha mindenkire jut egy térfigyelő kamera Pesten, szabad-e maszkot húznunk? Egyenruhába bújni, hogy láthatóak legyünk – na de milyen egyenruhába? Ha rendőregyenruhában plakátolt volna, mennyivel többen állnának meg, mint így? Persze nem is a láthatóság a célja, hanem hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy a mai világban a láthatatlanság a kiváltság, mind digitálisan, mind fizikailag. Lehet, hogy elég egy munkásruha vagy egy útlevelet érő házasság, talán egy maszk. Milyen reflexekkel élünk együtt, amik a hatalom törvényei alapján születtek és milyen törvénytelenségekhez asszisztálunk még csupán annyival, hogy végignézzük?

A plakátkampány miatt a forma bővített tartalommal él nálunk. Hány réteg plakátot bír még el az ország? Minden réteg révén egyre komolyabb makro-jelentések születnek. De meddig lehet ezt csinálni, meddig követi a közvélemény? Egyetlen dolog biztos: Sara Leghissát aznap nem látták a téren, láthatatlanná vált. Ki a következő?

Shaymaa Shoukry: The Resilience of the Body. Fotó: Balogh Attila

Az egyiptomi Shaymaa Shoukry és Mahmoud El Hadad, The Resilience of the Body című mozgáselőadásukban nem eltűntek, inkább feloldódtak. A Hunyadi téri sportpálya reflektorokkal kivilágított „ketrecébe” zárva indították el kísérletüket az ember fizikai és lelki állóképességének, illetve az ismétlődés transzformáló erejének tanulmányozására. Nem egy megszokott értelemben vett mozgáskoreográfia volt ez, hiszen „csak” körbe-körbe futottak. Az alkotók interjúban is beszéltek róla, hogy az agresszív, feszültséggel telített táncuk helyett inkább egy olyan gesztust szerettek volna, ami kifejezi a folytonosságot és közben felemészti a feszültségüket tápláló energiákat. A szóló cselekvéseik szép lassan összeolvadtak és a mozgást kísérő szöveg alatt elkezdték ugyanazokat a köröket futni. A szövegekben reflektáltak a meneküléstől kezdve, a politikai körök végeláthatatlanságán át, a személyes ördöglakatba zártságunkra. A futás ismétlődéséből adódóan elvesztette elsődleges jelentését és mélyebb tartalommal telítődött. Felismertük saját magunk hasonló mód lefutott köreit, azonosulni tudtuk a véget nem érő rohanással és belső monológokkal, amikkel (ha még) nyugtatgatjuk magunkat ebben a sok szinten politikailag inkorrekt és egyenlőtlen világban. 50 perc alatt nem csak a lelkünk fáradt el az ő megpróbáltatásaikban és hogy helyettünk is futnak, de a szolidaritásunk mellett még mi is le akartuk futni a saját köreinket. Csatlakoztunk és adaptálódtunk az erőteljes, meg-megújuló, néhol sokkszerű külső hatásokhoz. Ez a reziliencia.

Ha valamit nagyon, akkor ezt képviseli maga a Placcc Fesztivál is. Köszönjük, jövőre ’22!

Mi? Collectief Walden (NL): Szélcsendélet (Windstilleven)
Hol? Placcc Fesztivál 2021
Kik? MILOVITS Hanna, BORSOS Luca, NYÁRY Pál, MÓSER Ádám, René van BAKEL, Thomas LAMERS, Jente HOOGEVEEN

Mi? Sara Leghissa (IT): Will You Marry Me?
Hol? Placcc Fesztivál 2021
Kik? Sara Leghissa

Mi? Shaymaa Shoukry (EG): The Resilience of the Body
Hol? Placcc Fesztivál 2021
Kik? Shaymaa Shoukry, Mahmoud El Hadad

[1] vö.  VARGA Anikó, „Szeméthegyek, műanyagtengerek”, Színház 54, 6. sz. (2021): 18–20.