A Föld el fog pusztulni, és ez ellen semmit sem tehetünk. A vörösre duzzadó napunk ugyanis előbb egy picit távolabb lök majd magától, azután pedig egy spirális pálya mentén magába szippant. Elgőzölgünk, atomokra és még kisebb részecskékre bomlunk. Ezt persze meg is kellene érni. Néhány évtizeddel korábban a tudósok még unokáink unokáinak korára datálták a korszakot, amikor az emberi ténykedés hatására a Föld elkezd élhetetlenné válni. Mára sokan már csak évtizedekről beszélnek.

Ami az Európai Uniót illeti, nem pusztán az elvi eltökéltség van meg a fenntarthatóság előmozdításához és a klímakatasztrófa megelőzéséhez, de a döntéshozók most már a fejlesztési támogatások jelentős részét is környezettudatossági szempontokhoz kötik. Emellett rendszeresen írnak ki projektpályázatokat hasonló témakörökben. A hazai állapotokat a zöldpolitika kapcsán inkább a kettős beszéd jellemzi. A jelenlegi kormány alapvető hozzáállását mutatja, hogy 2010 óta nincsen hazánkban Környezetvédelmi Minisztérium,^[1] és a kormányzati kommunikációban egészen 2020-ig rendszeresen jelentek meg a helyzetet bagatellizáló, klímaszkeptikus hangok.^[2] Miután a zöldgondolat mind Európában, mind itthon egyre inkább teret nyert, és ez a növekvő népszerűség a terület számára jelentős többletforrásokat is valószínűsített, a magyar kormány is „zöldre váltott”. Ezzel együtt egyes lapok, valamint a kormány támogatásával létrejött intézetek továbbra is kritikusak az ún. baloldali környezetvédelemmel („zöldbaloldal”) szemben,^[3] illetve más, a kormánnyal barátságban lévő médiumokban mind a mai napig főállásban gúnyolódnak különböző környezetvédelmi törekvéseken vagy a környezetvédelem felől megfogalmazott társadalomkritikán.

Béres Attila és Papp Endre sajtótájékoztatója a Miskolci Nemzeti Színházban. Fotó: Hajdufi Péter

Ami a színházi szcénát illeti, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) legutóbb váratlanul többlettámogatást írt ki előadó-művészeti szervezetek részére. Huszonkilencedikként szerepelt a kiírásban – ami azért jól jelzi a dolog komolyságát – a „Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatos örökérvényű darabok létrehozásának támogatása”, amelyben „előnyt élveznek azok a produkciók, amelyek jelmez- és díszletelemeik az újrahasznosítás jegyében jönnek létre”. Harmincadikként pedig kifejezetten „Zöld Színházi Projekttel” is lehetett pályázni. Némi szépséghibája az utóbbi történetnek, hogy amíg erre a célra 50 millió forintot különített el a szaktárca, a lovas színházak támogatására 600 milliót, a „hajón, vízi eszközön működő előadó-művészeti színtér működési többlettámogatására” (nyilván az A38-at is bekebelező Demeter Szilárd-féle kisgömböc jóllakatása végett) pedig 500 milliónyi adóforintot szántak. Korábbi tapasztalatok alapján van rá esély, hogy még ebből az 50 millió forintból is kiharaphatnak olyan pályázók, akik programok helyett például nyílászáróik cseréjével jelentkeznek, vagy olyan teátrumok, amelyek vezetése a környezetvédelmet nem, a dörgést viszont annál jobban ismeri.

Miközben a földrész egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóinak egyike, jelesül a MOL egy ideje környezetvédelemmel kampányol, más multik, illetve nagy cégek pedig szintén elképesztő ütemben szórják tele a Földet veszélyes hulladékokkal, mérgező vegyszerekkel, gázokkal és PET-palackok milliárdjaival, joggal merülhet fel a kérdés: tényleg a színházak ökológiai lábnyomáról és a fenntarthatóság irányába tett lépéseiről kell beszélni? Nem rajtuk múlik a világ sorsa, és nem is rajtunk. De tényleg nem? Magyarország első nagyobb léptékű, immár huszonegy intézményt magába foglaló zöldszínházi kezdeményezésének jártunk utána, és színházi emberekkel is beszélgettünk fenntarthatósági kérdésekről.

Piciket gondolni, piciket lépni

A környezettudatosságot, a hulladékok újrafelhasználását vagy éppen a klímaváltozás következményeit tematizáló előadások korábban is voltak Magyarországon,^[4] ahogy több hazai színész is kiállt már a környezettudatosság mellett.^[5] Markó-Valentyik Anna, a Vaskakas Bábszínház színésze még ennél is több energiát fektet az ügybe: Zölden Győrben elnevezéssel blogot és vlogot ír, előad és szerkeszt, amelyet folyamatosan frissít interjúkkal, programajánlókkal, hírekkel és beszámolókkal. Ezek mellett léteztek már intézményszintű, akár több területet is érintő kezdeményezések 2019-ben,^[6] és amint erre Papp Endre, a Jövő Nézőiért – Zöld Színház Projekt kiötlője és kidolgozója is utalt, a közgondolkodásban is ekkor került (ismét) előtérbe környezetünk megóvásának fontossága.^[7]

Rácz Anikó

A fiatal, miskolci színész kiindulópontja nem volt rendkívüli: a korosztálya sok tagjára jellemző klímaszorongás, a tehetetlenségérzet és a saját életében képviselt hétköznapi környezettudatosság, amelyekhez akkor még a téma felületes ismerete társult. „Az egyes zöldmegoldások léteztek, azt kellett kidolgozni, hogyan tudnak ezek beépülni a színházi üzemi működésbe” – és miután folyamatos tanulással és szakemberekkel való beszélgetésekből begyűjtötte a szükséges tudást, első körben a Miskolci Nemzeti Színház vezetését nyerte meg az ügynek 2019 őszén. Eleinte ő kereste meg a kollégákat, azokat, akikről tudta, hogy elhivatottak a kérdésben, majd fokozatosan terjedt, érlelődött a dolog. Egy évvel később kilenc színház csatlakozott a kezdeményezéshez, zömmel olyanok, ahol már előtte is működött a zöldszemlélet,^[8] sőt a budapesti Katona és a Rózsavölgyi Szalon már korábban meghirdette saját programját. A belépésekkel maga a projekt is újabb lendületet kapott. 2020 novemberében azután újabb hét színház^[9] csatlakozott, alig több mint másfél hónappal ezelőtt pedig már huszonegy tagja volt a kezdeményezésnek az ország legkülönbözőbb részeiről.^[10]

Az egyik közös cél: a kollégák és a közönség személetének formálása az ökotudatosság irányába, felhasználva ehhez a színház adta lehetőségeket, többek között a színészek közismertségét és népszerűségét. E téren értelemszerűen komoly potenciállal rendelkezik minden színház – úgy is, hogy a környezettudatosság kommunikációja ne menjen a színház színház voltának rovására. Szintén fontos, hogy a teátrumok ne csak a szűken vett szakmai köröket fussák, hanem kezdeményezzenek együttműködéseket a témában elméleti/gyakorlati tudással rendelkező szervezetekkel, szakértőkkel. Ezek mellett törekvésként jelenik meg a projektben a környezettudatosság az energetikai működésben, a hulladékkezelés területén, illetve az újrahasznosítás (díszlet, jelmez, kellék) az előadások létrehozása során.

Nagy Fruzsina. Fotó: Nagy Gergő

A fenntarthatóság éppen úgy szól a Föld jövőjéről, mint a pazarlások megszüntetéséről, ezen keresztül az intézményi megtakarításról. „Akiknek minden forint számít, azok számára ez egy jó eszköz lehet” – mondja Papp Endre a projektbe apportált „gondolati, strukturális és kapcsolati hálóra” utalva. A kezdeményezés többek között ötletbörzeként is tud működni: mindenki bedobja a közösbe a maga megoldásait, és szemezgethet a többiekéiből. Az elvárt célok egy része megoldható saját lendületből/önerőből (pl. szemléletformáló kampányok, részvétel ökotudatos megmozdulásokon), vagy viszonylag csekély költséget igényel (pl. szelektív hulladékgyűjtés, vízfogyasztás csökkentése perlátorokkal^[11]), a jelmezek, kellékek és díszletek újrahasznosítása pedig kifejezetten költségtakarékos megoldás.^[12] Szintén nem kerül pénzbe, amikor bizonyos kellékeket, jelmezeket egy-egy közösségimédia-kampányon keresztül a nézőktől kérnek, ahogy az sem ritka, hogy a közönség tagjai maguk ajánlják fel feleslegessé vált „kacatjaikat”. Nem túl nagy befektetéssel már most is elérhető olyan 3D-s digitális szimuláció, amelynek a segítségével virtuálisan be lehet rendezni a színpadot. Khell Zsolt díszlettervező elmondta, hogy ez a program jelen pillanatban inkább csak a maketteket helyettesíti, és arra jó, hogy a tervezők felkészülten menjenek a világításpróbára. Az Augmented Reality (kiterjesztett valóság) technológiájának egyre nagyobb térhódításával azonban megvan rá az esély, hogy egy hasonló program a közeljövőben már akár helyettesítheti is a világításpróbát, amivel komoly mennyiségű villamos energiát lehetne megspórolni.

Barda Beáta. Fotó: Nagy Gergő

A szándékként megfogalmazott változtatások (pl. a meglévő energetikai rendszerek lecserélése környezettudatosabb/takarékosabb megoldásokra) ezzel szemben általában egyszeri, jelentősebb költést igényelnek. Illetve igényelnének, ugyanis egy ilyen beruházás hiába térülne meg már középhosszú távon is,^[13] szoros költségvetésük miatt a színházak nem tudják ezt az összeget kigazdálkodni, a fenntartó pedig nem tud/akar erre költeni.^[14] A projektben részt vevő intézmények gazdasági helyzete közti lényeges különbségek ellenére az alapképlet nagyjából hasonló: amit csak lehet, házon belül, saját erőforrásból megoldani, a meglévő eszközöket/rendszereket apró lépésenként cserélni le, illetve keresni/remélni témába vágó pályázatokat. Barda Beáta, a Trafó igazgatójának megfogalmazásában: „Meg kell tanulni piciket gondolni, piciket lépni.”

Elindult egy diskurzus

A nemzetközi példák, amelyekre Barda Beáta és Rácz Anikó, a SÍN nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa hívta fel a figyelmünket, azért fontosak, hogy lássuk, hol állunk, és merre lehet továbblépnünk. (Nyugat-Európában a fenntarthatóságot eleve nem csupán a környezetvédelem oldaláról értelmezik, a fogalomkörbe gazdasági, társadalmi, emberi és művészeti szempontok is beletartoznak.) Angliában a legtöbb színháznak vannak átfogó zöld irányelvei (green policy), néhánynak még saját méhészete (!) is. Vannak országok, ahol például nagyobb támogatást kap egy művész, ha vállalja, hogy a turnéin nem repülőgéppel utazik. Franciaországban pedig eleve nem kap támogatást egy előadás, ha csupán egy helyre utazik. Angliában ahhoz, hogy az Arts Council támogasson egy vendégjátékot vagy egy külföldi szakmai látogatást, a pályázónak le kell írnia, mekkora az utazás ökológiai lábnyoma, és a szervezet milyen eredményt vár a programtól: hoz-e a fellépés vagy részvétel annyi kulturális értéket Anglia számára, hogy megérje a vele járó környezetrombolás. Szintén Angliában előbb a Royal Shakespeare Company vetett véget 2019-ben a nyolcéves együttműködésnek a BP olajtársasággal, majd nem egész egy évvel később a brit Nemzeti Színház szakított szponzorával, és mondott le a Shelltől érkező támogatásról, mivel a kooperáció elvi alapon nem volt összeegyeztethető a klímatörekvéseikkel (!). Barda Beáta azt is elmondta, hogy a Trafóba érkező külföldi fellépők részéről bizonyos zöldsztenderdek egyre gyakrabban előzetes elvárásként jelennek meg.

Pilinyi Márta. Fotó: Gálos Mihály Samu

Mindezek után elmondhatjuk, hogy idehaza még nagyon az út elején járunk, de ami a színházainkat illeti, már ráléptünk a megfelelő ösvényre. Az előrelépéshez tartozik az is, hogy Remete Kriszta látvány- és jelmeztervező legutóbb az újrahasznosított/újrahasznosítható jelmeztervezésről tartott előadást a Metropolitan Egyetemen, és a hallgatóknak a Radnóti színházzal kooperálva kell megoldaniuk a vizsgafeladatukat, amelynek eredményei így azonnal be is tudnak épülni a teátrum ökotudatossági csomagjába. Az eddigi lépések elismerése mellett Molnár Anna látványtervező rendszerszintű fenntarthatósági helyzetjelentése is érvényesnek tűnik: „Amíg egy színház a saját színészeit, kellékeseit, takarítóit nem tudja úgy megfizetni, hogy fenntartható életük legyen, addig hiába lelkesek a színházak, ilyesmire nincsen elég kapacitás.” Rácz Anikó és Barda Beáta azt is világossá tette, hogy a nemzetközi forgalmazás terén is legalább annyi a nyitott kérdés, mint a végleges megoldás. Például ökológiai szempontból bármennyire is pazarló az előadások utaztatása, a legismertebb koreográfusok és rendezők munkáin kívül nem lehet megoldani, hogy egy-egy produkciónak azonos időszakban egymástól nem túl messze több helyre szervezzenek le turnéállomásokat. A pandémia feldobta új lehetőség, az online közvetítés ökológiai lábnyoma ugyan falatnyi, viszont éppen a színház lényege: a közös térben való eleven együttlét vész el benne. Milyenek lesznek a fesztiválok, lesznek-e showcase-ek több száz külföldi szakemberrel a világ minden tájáról? „Elindult egy diskurzus, aminek nagyon az elején járunk” – fogalmaz Rácz Anikó.

Zöldhatárok

Tény, hogy ez a terület nálunk sosem kapott megfelelő forrást, mivel a különböző kormányok számára sosem ez volt a legégetőbb probléma. Ez azonban nem csak pénzkérdés. „Nagyon lassan reagálunk, mivel van bennünk egyfajta emberi nehézkedés” – mondja Barda Beáta, hozzátéve, hogy ezzel kapcsolatban „hatalmas pedagógiai munkára és rengeteg időre van még szükségünk”. Legyenek bármennyire elhivatott képviselői, akár az intézményvezető maga, ez a szemléletváltás még egy színházi közösségen belül sem megy egyik pillanatról a másikra. Mit tud például tenni bárki, ha a húsmentes nap felvetésére azt kapja válaszul, hogy „Nem vagyok én kecske!”? „Ezt nem lehet felülről kikényszeríteni” – mondja az ehhez hasonló helyzetekre Rácz Anikó, aki egyben a párbeszéd fontosságára és a közösen meghatározandó minimumra hívja fel a figyelmet.

Khell Zsolt

A színház azonban csak részben olyan, mint bármilyen más intézmény. A művészet számára mindig is fontos volt az autonómia, kérdés tehát, hogy az ökotudatosság szempontja belefér-e az alkotás szabadságába. Papp Endre világossá teszi, hogy a Zöld Színház Projekt „nem hivatott szembemenni a művészeti víziókkal”, csupán arra tesz javaslatot, hogy az adott díszletelemet és kelléket honnan szerezzék be. Nagy Fruzsina jelmeztervező, noha extravagáns, elképesztő anyagokból létrehozott jelmezeiről híres, „normális” munkáinál ő is a színházi raktárban kezdi a tervezést.^[15] Ezzel együtt, mint mondja, „nagyon megkötve érezném a kezem, ha csak újrahasznosított jelmezeket használhatnék”. Hasonlóan gondolkodik Cziegler Balázs díszlettervező is: „Már az is feszegeti a művészet szabadságának határait, amikor azt mondja egy igazgató, hogy a raktárból kell díszletet csinálni.” Molnár Anna látványtervező eltökélt a fenntarthatóság érdekében, egy időben még azzal is kacérkodott, hogy ő lehetne hazánk egyik, az újrahasznosítási törekvésért kiálló látványtervezője, ám belátta: „Ha azt akarom, hogy valami vizuálisan is jó legyen, és működjön is, van, hogy egy ponton el kell engedni a fenntarthatóságot.” Khell Zsolt szintén nem tartja szerencsésnek, ha az alkotónak az anyagi lehetőségeken túl külső szempontokra is tekintettel kell lennie, emellett az egyensúlyra hívja fel a figyelmet: „Fontos, hogy élhető legyen a Föld, de minek, ha nincsen rajta művészet.”

A színházaknak persze számos megfontolást kell szem előtt tartaniuk. „Vannak alkotók, akik kifejezetten érzékenyek a környezettudatosságra, őket igyekszünk meghívni – mondja Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója. – De számos más aspektusa is van egy évadtervezésnek, mely során a művészeti célokat egyelőre ez a törekvés nem írja felül” – teszi hozzá az intézményi autonómia jegyében. Ugyanez igaz a Manna Produkció műsortervére. „A környezettudatosság mértékének megléte egy érzékeny iránytű: addig, amíg egy alkotóközösség erre való figyelme és munkája kölcsönösen egymást segíti, addig jó úton jár. A határvonal ott húzódik, meddig erősíti a folyamatban részt vevőket, és mikortól hátráltatja” – vallja Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója. Erős Balázs, a MU Színház művészeti vezetője szerint, ha sikerülne ezt a szemléletet elültetni az alkotók fejében, az „korlátozás helyett akár inspirálóan is hathatna rájuk”. Mint az interjúkból kiderült, a színházak igyekeznek/kénytelenek ösztönözni az alkotókat a jelmezek, kellékek és díszletek újrahasznosítására, aminek a leghumánusabb eszköze a kölcsönös megértésre épülő megbeszélés, de legalább ennyire hatékony a költségkeret mint kényszerítő körülmény, amit már egyre több színháznál beleírnak a szerződésekbe.

A hulladék nem szemét

Molnár Anna. Fotó: Rapkay Teréz

Az újrahasznosítás egyáltalán nem új keletű a színházakban, és gyakorlata minden teátrumban jelen van. A Manna Produkció például tavalytól – mivel megteltek a raktáraik, és a forráslehetőségeik is szűkösek és bizonytalanok – hulladékmentes (no waste) évadot hirdetett, ami azt is jelenti, hogy a készülő előadásaikhoz semmit nem vásárolnak. Ennek hatására jöhetett létre a környezettudatosság, a gazdasági kényszer, a kreativitás, a szemléletformálás és az ökotréning sajátosan magyar, azon belül is elsősorban a független szférára jellemző elegye: „A fiatalokat már az első percben azzal fogadjuk, hogy nincs jelmez- és díszletköltségvetésünk gyártásra, próbáljunk meg másképp gondolkozni.” Hasonló helyzetbe persze akár egy kőszínházban is bele lehet futni. Pilinyi Márta jelmeztervező mesélt olyan esetről, amikor a színházigazgató azzal fogadta, hogy „egy vasam sincsen, de rendelkezésre áll a raktár, a műhely, a varroda”. Ugyanő a másik végletbe is belekóstolhatott, amikor egyszer a Nemzeti Színházban „azt csinálhatott, amit akart”, ami az ő esetében azt jelentette, hogy „a saját, amúgy is erős önkontrolljára volt bízva”. Mint kiderült, a tervezők munkája szinte mindig a raktárakban kezdődik. Ami pedig az ökotudatosságot illeti, abban mindenki egyetértett, hogy „a színház nem ekörül forog”,^[16] vagyis hogy az újrahasznosítás igénye mögött nem környezettudatosság áll, inkább a helyhiány a raktárakban, de legfőképpen a szűkös anyagi lehetőségek. Remete Kriszta látványtervező ezeken felül egy művészi okot is említett: „Próbálok olyan tárgyakat becsempészni, amelyeknek önálló történetük van.”

Az újrahasznosítás/takarékosság egyik „nagyüzemi” éllovasa a Miskolci Nemzeti Színház, ahol minden műhely rendelkezésre áll, így bármit meg tudnak csinálni házon belül. Szobonya Ferdinánd színpadmester elmondta, hogy ráadásul a lécektől a csavarokon és zárakon át a lemezekig és szövetekig mindent igyekeznek újra és újra felhasználni, ameddig csak lehet – ha máshogy nem, akkor jelződíszletbe beépítve. Ezt Cziegler Balázs is alátámasztotta: elmesélte, hogy egy általa újonnan elkészíttetett díszlet egyes darabjait átfestve, átalakítva tizenkét különböző előadásban használták fel később Miskolcon. Jelmezek terén is jól állnak: egy nagyoperettnél akár az egész énekkart fel lehet öltöztetni raktárból, de néha még egy-egy főszereplő ruhája is megoldható (ami összesen nagyjából harminc ruhát jelent), tudtuk meg Kiss Nikoletta jelmeztervező-asszisztenstől.

A Vígszínházban szintén „próbálkoznak a végletekig tárolni és újrahasznosítani, de ehhez sok csillag együttállása szükséges” – árulta el Juhász Zoltán szcenikus. A raktárkapacitás végessége mellett azzal is gyakran találkoznak, hogy a tervező nem szívesen fogad be egy-egy díszletelemet, mert teljesen eredeti látványt szeretne. Ők nem bontanak vissza nyersanyagszintre, mert nem éri meg a sok munkát: „egy régi léc úgy nézne ki, mint egy sündisznó”, ráadásul az ebből készült díszlet nem terhelhető. Viszont bútort és kelléket sosem dobnak ki, így ezekből komoly készletük gyűlt már össze. Gombár Mari, aki hosszú évtizedeken keresztül dolgozott a Vígszínházban, legutóbb jelmeztár-vezetőként, arról mesélt, hogy a jelmezeket is igyekeznek minél tovább raktározni, és lehetőség szerint minél többet újrahasznosítani. Saját varrodáik is vannak. A raktárukban szép számmal találni színháztörténeti értéket képviselő jelmezeket (ezeket kiállítani szokták), de egyszerű ruhadarabokat sem dobnak ki, mert „az ócska ruhák, mint a kincs, úgy kellenek”.

Természetesen akadnak ellenpéldák is. Van ugyanis néhány anyagilag jól eleresztett teátrum, ahol nem kell spórolni, és léteznek „esztelenül pazarló” előadások is, illetve több helyen az igazgató vagy a főrendező munkái esetén kevésbé szempont a költséghatékonyság, és ezzel a környezet kímélése. Emellett vannak „ún. önmegvalósító tervezők egyediségre törekvő aberrációs ruhái”, amelyeket csak az adott produkcióban lehet használni, majd „a színház pénze és a sok emberi munka megy a kukába”.^[17] Ezek persze nem az az eset, mint amikor egy művészi koncepció egyedi (pl. nyomtatott mintájú vagy szürreális hangulatú) jelmezeket kíván meg, amelyeket szintén le kell gyártatni, és később szintén semmire sem lehet felhasználni. A jelmezek és díszletek újrahasznosítása azonban tervezői oldalról „ingoványos talaj”.^[18] A tervezők munkája általában a színház tulajdona lesz, vagyis a teátrum azt csinál vele, amit akar, azonban a tervezők között létezik egy íratlan szabály, amely szerint csak úgy lehet felhasználni egy másik tervező munkáját, ha az annyira át van alakítva, hogy „nem lehet ráismerni”. Ennek ellenére a legtöbb általunk megkérdezett tervező már találkozott saját korábbi ruhájával/díszletével úgy, hogy azt éppen csak átfestették. Mindegyikük megértette, hogy ez is a spórolás számlájára írható, de szerintük ilyenkor elvárható lenne, hogy a színházigazgató vagy a tervező legalább megkérdezze őket.

Jelmezpróba a Miskolci Nemzeti Színházban. Fotó: Gálos Mihály Samu

Noha a takarékosság gyakran jár kisebb ökológiai lábnyommal, „ha látványos dolgokat szeretnénk, de olcsón, azt általában nem környezetbarát anyagokból tudjuk megoldani (hanem például nejlonfóliából)” – mondta Molnár Anna. Ráadásul egy ing, nadrág vagy póló esetén már maga a varrás többe kerül, mint újonnan megvenni a ruhadarabot egy fast fashion üzletben. Ezért bármennyire is megterheli a környezetet (a szállítás energiaigénye és károsanyag-kibocsátása, a munkaerő kizsákmányolása), mégis ez az általános. Ha egy tervező vagy egy színház környezettudatos akar lenni, „egyértelműen több energiát kell belefektetni a tervezésbe, beszerzésbe, átalakításba” – mondja Gáspár Anna. Molnár Anna szerint mindehhez tervezőként extra elhivatottság kell, ráadásul ha az embernek már családja is van, ezt a plusz energiát és időt különösen nehéz honnan előbányászni. Noha rendszerszinten is vannak még megoldásra váró feladatok, és a színházak legtöbbjében a spórolás adja az ökotudatossági nyomatékot, mára sikerült túllépni az egyedi kezdeményezések szintjét, és becsatornázni az ügy eltökélt képviselőit az intézmények zöldebbé tételébe. Az európai trend pedig ebben a tekintetben egyértelmű, úgy tűnik, elugrani sem nagyon lehet előle. Feltéve persze, ha az európai irányt választjuk.

A színház nem egy fenntartható dolog

A polgári színház annak idején a bőség jegyében született: bőség a látvány, a gondolatok és az érzelmek terén. Ez mindmáig nem változott, és előreláthatóan nem is fog. Sokak számára elképzelhetetlen a színház komoly díszletek és jelmezek nélkül, legyenek azok korhűek, artisztikusak, bombasztikusak vagy éppen extravagánsak. Mások (vagy ugyanazok) a progresszivitást kedvelik, ami esetenként ugyan jól megvan a hétköznapi ruhákkal és az üres térrel is, de az újdonságnak, a megszokott meghaladásának állandó igénye mégis csak egy tőről fakad a piacgazdaság folyamatos növekedéskényszerével. Ráadásul a progresszió gyakran jár azzal, hogy egy-egy produkciót csak párszor tudnak előadni. „A színház nem egy fenntartható dolog” – mondja Nagy Fruzsina, amihez azt is hozzátehetjük, hogy a kifejezetten szórakoztatásra szánt produkciókon kívül nem is gazdaságos. Mint láthattuk, a szemléletformálás terén a szcénának komoly tartalékai vannak, és az üzemeltetés területén is lehet még mit faragni, illetve hozzáadni az eddigi eredményekhez, de bármit is teszünk, a művészetnek, közte a színházművészetnek ára van. Ha nem is akkora, mint amekkorát jelenleg fizetünk érte.

^[1] Orbán Viktor hatalomra kerülésétől kezdve folyamatosan építette le az állami természetvédelmet, mivel az iparosítás akadályát látta benne.
^[2] Ezek egy része a klímatémát többek között a „Nyugat ópiumának”, az „elit cselének”, az „agymosó médiumok szemfényvesztésének” nevezte. (Így nyilatkozott például Kövér László, Bayer Zsolt és Nógrádi György.)
^[3] Kritikájuk legfontosabb eleme, hogy a „baloldali” zöldgondolatok közé rendszeresen bekerül több olyan momentum is (genderkérdések, társadalmi igazságosság, LMBTQ-jogok stb.), amelyek meglátásuk szerint csupán zöldnek álcázott, számukra elfogadhatatlan társadalompolitikai törekvések.
^[4] Például: Recycled (2005, r.: Nagy Fruzsina, Peter Sparrow), Te szemét! (2008, r.-kor.: Szabó Réka), Nibiru (2019, alkotók: Vadas Zsófia Tamara, Gryllus Ábris, Tóth Márton Emil), A jegesmedvék etetése tilos (2021, r.: Kovács Domokos).
^[5] Akik közülük az interjúk során szóba kerültek: Für Anikó, Pokorny Lia, Döbrösi Laura, Huzella Júlia, Puskás Peti.
^[6] Stúdió K Színház (újrahasznosítás, szelektív hulladékgyűjtés), Trafó (a témához kapcsolódó beszélgetések, filmvetítések, kiállítások, olvasókörök), MU Színház (szelektív hulladékgyűjtés, közösségi kert, részvétel szemétszedési akciókban), Itt és Most Társulat (közösségi tereinek környezettudatossága, a Messzelátó Egyesülettel közösen létrehozott Hogyan mentsük meg a Földet? című előadása), budapesti Katona József Színház (szelektív hulladékgyűjtés, környezettudatos színházzá válás eldöntése, környezettudatosságot népszerűsítő projektek, csatlakozás a 10 millió FA elnevezésű faültetési kezdeményezéshez), Rózsavölgyi Szalon (2019-ben elnyerte a Broadway Green Alliance hivatalos támogatását).
^[7] A Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalom ebben az évben vált világszerte ismertté, és szintén 2019-ben mutatta be David Attenborough a Climate Change – The Facts című dokumentumfilmet, amely a közelgő katasztrófára utaló tudományos tények felmutatása mellett az ember felelősségét is felveti.
^[8] A Miskolci Nemzeti Színház mellé ekkor sorakoztak fel: Rózsavölgyi Szalon, Szentendrei Teátrum, Kultkikötő, Bartók Kamaraszínház, budapesti Katona József Színház, Örkény István Színház, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház – Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület (FÜGE Produkció), Csiky Gergely Színház Kaposvár, Stúdió K Színház.
^[9] Manna Produkció, Budaörsi Latinovits Színház, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest Bábszínház, MU Színház, Centrál Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad.
^[10] A legutóbb csatlakozók: Szegedi Nemzeti Színház, Itt és Most Társulat, szombathelyi Weöres Sándor Színház, debreceni Csokonai Színház.
^[11] Ezek beszerelése a Miskolci Nemzeti Színház vízfogyasztását 25%-kal csökkentette.
^[12] A budapesti Katona pl. a tavalyi évadban három bemutatónál teljes egészében a meglévő jelmez-, díszlet- és kelléktárból dolgozott, ami összesen 12 millió forintos megtakarítást eredményezett. A Manna Produkció pedig eljutott oda, hogy már nem számolnak díszlet- és jelmezköltségekkel a pályázataikban.
^[13] A Miskolci Nemzeti Színházban a színpadi világítóeszközök cseréjével a teátrum villamosenergia-fogyasztása 70%-kal csökkenne.
^[14] A szerencsés kivételek közé tartozik a kaposvári Csiky Gergely Színház, ahol az épület felújítása során napelemeket terveztek az épületre, és egy épületfelügyeleti rendszer segítségével külön-külön vezérelhetők az egyes terek légtechnikai és klímatechnikai paraméterei. Emellett saját forrásból tudtak már elektromos meghajtású autót is vásárolni. A Trafóban a fenntartó Fővárosi Önkormányzat támogatásával energiatakarékos kazánokat szereltek be, és szakaszolhatóvá tették a fűtési rendszert. A Miskolci Nemzeti Színház pedig a villamos energiát megújuló energiaforrásból (naperőműből) nyeri.
^[15] Nagy Fruzsinához hasonlóan Pilinyi Márta és Remete Kriszta is azt vallja, hogy az újrafelhasználásra/újrafelhasználhatóságra nem az ökotudatosság, inkább a pazarlástól való ösztönös idegenkedés készteti őket. „Belém van hipózva, hogy ne pazaroljak. Akkor érzem jól magam, ha minél kevesebb pénzből minél jobban meg tudom oldani” – mondja Pilinyi Márta. „Mindez nálam arról szól, hogy ne pazaroljak. Mivel tudom, hogy nem vagyok egy környezettudatos tervező, hiszen ha van egy őrült ötletem, azt tűzön-vízen átviszem, akkor is, ha nem környezetbarát, ezt ösztönből igyekszem kompenzálni más munkáknál” – így Nagy Fruzsina.
^[16] Pilinyi Márta személyes közlése.
^[17] Pilinyi Márta személyes közlése.
^[18] Nagy Fruzsina személyes közlése.