A Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon bemutatójára éppen annak a hétnek az utolsó napján került sor, amikor diákok ezrei végre abban a reményben térhettek vissza az iskolákba, hogy most már (határozatlan időre) ott is maradhatnak. Ebben a derűlátó hangulatban érkezett meg a közönség is budapesti Három Holló kávézó-bár-színház bejárata elé. Általános felszabadultság, nevetgélés, ismerősökbe botlás, ölelés, puszi-puszi, szoros körökbe rendeződött baráti társaságok. Normalitás. Még nem gondolunk bele (nem akarunk belegondolni), hogy a következő másfél óránk arról a nemnormalitásról fog szólni, ami az elmúlt egy-másfél évben a mindennapjainkká vált, és ami még sokáig, nagyon sokáig ott lesz minden szorongó pillantásunk, álmatlan éjszakánk, remegő kezünk, vörösre duzzadt szemünk mögött.

Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon. Fotók: Győri Aliz

Félhomály, zegzugos alagsor. Vasbeton oszlopok, tartógerendák, málló vakolat. A falak mellett egymásra tornyozva állnak a leselejtezett székek, asztalok, rozoga állványzatok, a sarokban egy kopott bárpult, aktualitását vesztett árlista. Összepréselődve zúdulunk le ide, az utcaszint alá, meglátogatni ezt a furcsa Budapestet, ezeket a furcsa segyerek-sefelnőtteket. Összezáródunk egy kicsit ebben a covid-gyomorban azokkal, akiket megrágott, majd lenyelt egyben, és akiket azóta emészt (megemészt, elemész), aztán kiköp az új világrend – talán, egyszer, amikor majd végre lejár az idő a Zoomon.

A Hangosan lépek… szerzői azok a fiatalok, akik feltalálták a Messengerkompatibilis ivós játékot, akik próbáltak már online szalagavató táncot, akik megtanultak saroktól sarokig szökni este nyolc után, akik hallották már a lépteik visszhangját az Oktogonon. Olyan fiatalok, akik számára az egyetlen ismert tiltakozási forma a feliratos maszk, amiért leköpnek az aluljáróban. Akik elvesztik az édesapjukat, és videóhívásban sírnak a pszichológusnál. Akik „beugranak a metró elé vak spiritusztból”. Fiatalok, akik tehetetlenek, dühösek, pattanásig feszültek, némák, hangosak. Akik lusták. Szerelmesek. Viccesek. Okosak. Szépek.

Pass Andrea rendezésében a sok, egymástól független történet laza egységgé szerveződik, a jelenetek történetté fűződnek, a szerzők típusok, a típusok karakterek lesznek. A panelszürke realizmustól a szivárvány lázálomig minden tudatállapotot végig járunk, mialatt a lineáris történetmesélés jól ismert formái kifordulnak magukból, előbb lesz a jövő, mint a múlt, milyen nap volt tegnapelőtt, kérdezzük, hol is voltunk jövő héten? 

A szövegeken érződik a leírás, kimondás igénye, és a tét is: le kell írni, ki kell mondani, mit lopott el tőlünk ez az év. Pass Andrea érzékenyen, a megértés igényével válogatja össze a történeteket, minél teljesebb képet keresve, a Hangosan lépek… mégis szűk keresztmetszet marad: a budapesti belvárosi értelmiségi fiatalok keresztmetszete. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen a Hangosan lépek… célközönsége pont azok a fiatal fővárosiak, akik magukra ismerhetnek ezekben a szituációkban, karakterekben, dialógusokban. (Viszonylag) zárt kört alkot a játszók és nézők közössége, ami egyrészt korlátozottságot, másrészt bensőségességet, bizalmi légkört is jelent. Külső személőként (vidéki huszonévesként) egészen bizarr ismerős-ismeretlen minivilágba csöppenünk.

A Hangosan lépek… játszói fiatalok. Részben amatőrök, részben profik, játékuk eklektikus, néha suta, néha egészen mélyreható, de mindvégig – az utolsó szóig, legapróbb mozdulatig  – őszinte. A színészek, Georgita Máté Dezső, Kenéz Ágoston, Martinkovics Máté, Nagy Anna, Nagy Rebeka, Papp Mátyás, Tóth Zsófia, a tapasztalatbeli különbségek ellenére egymásra finoman reagáló, egymást segítő, egyenrangú játékpartnerként jelennek meg a színen. Magukról (is) játszanak, maguknak (is). A közös játék mögött felsejlő terápia felülírja a színházi illúzióval szemben támasztott klasszikus elvárásainkat, és szép lassan átadjuk magunkat mi is a gyógyulásnak: nevetünk egy kicsit, aztán sírunk, végül nagyot szippantunk az esti levegőbe – dejó, kint vagyunk, itt vagyunk!

A karantén monotonitása, a laptopképernyő kék fénye, a buborékból kitörni vágyó képzelet, a Messenger fontok végeláthatatlan útvesztője megelevenedik az alagsor koszosfehér falán is. Az előadást kísérő vetítés sokszor túlzónak és feleslegesnek hat(hat), éles kontrasztossága mégis hatásosan egészíti ki az üres tér, díszlettelenség és „jelmeztelenség” puritánságát. 

A Hangosan lépek… korlenyomat jelen időben, a kimondatlan-kimondhatatlan megafonja. Fontos előadás, hiszen annyi, de annyi minden veszik el a légüres szoba-térben, marad néma, visszafojtott, megéletlen, megértetlen! Itt vannak például ezek a fiatalok, akik büszkén hirdetik, hogy övék a világ, de fogalmuk sincs, merre, meddig, miért cipeljék a vállukon. Ki mondja meg nekik, merre érdemes, és ki hallgatja meg őket, merre szeretnék? Ki tudja, mi történik vele, ha leejtik? „Vajon összetörik vagy visszapattan, mint egy gumilabda?” – kérdezi egy lány valahol a sötétben. Kedves felnőttek, keressétek ti is a választ!

A SzínMűHely előadása fontos és jó, de nem tud kitörni keretei közül. Magán hordozza a közösségi színházak gyermekbetegségeit, a korlátozott játékszámot, az ismerősökkel feltöltött nézőteret, a fojtogató erőforráshiányt. Nem elég hangos.

Pedig megérdemelnék ezek a fiatalok, hogy ne csak a léptük visszhangozzon, de a szavuk is, nem csak az Oktogonon, de azon túl is. Sokkal több megafon kellene ebbe az országba. 

Mi? Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon. Írók: Kiskos Bíborka, Nagy Anna, Nyári László, Papp Mátyás, Romvári Boldizsár, Terecskei Aliz, Tóth Kata, Tóth Klarissza
Hol? Három Holló
Kik? Rendező: Pass Andrea. Írók: Kiskos Bíborka, Nagy Anna, Nyári László, Papp Mátyás, Romvári Boldizsár, Terecskei Aliz, Tóth Kata, Tóth Klarissza. Játsszák: Georgita Máté Dezső, Kenéz Ágoston, Martinkovics Máté, Nagy Anna, Nagy Rebeka, Papp Mátyás, Tóth Zsófia. Zene: Bartha Márk. Jelmez: Pető Kata. Videó: Karcis Gábor. Rendezőasszisztens: Vajdai Veronika. Művészeti konzulens, produkciós vezető: Szilágyi Mária.

Facebook Comments