Az erős fény, ami szembe világít, elvakít. És mégis vonz minden embert (gyereket), hogy a napba nézzen. Talán mert a napba nézni metaforikus aktus: az igazság elvakító és elviselhetetlen fényébe emeljük tekintetünket, és amint megpillantjuk, el is sötétül minden, elveszítjük a látás képességét. A megvilágosodás pillanata azonos a megsemmisülés pillanatával. A napvilágra jövetelé a sötétségbe tűnésével, a vágy a beteljesüléssel és fordítva.

Az Oidipusz király krimi (is). De Robert Wilsont nem a nyomozás érdekli, hanem a létezés megragadható valamijei, pillanatai, aspektusai. Feltehető-e egyáltalán a kérdés: Ki vagyok én? Mégis mi tesz létezővé? Voltunk-e, ha nem látta senki? Hangfoszlányok, emlékképek, töredékek, szilánkok kollázsa az előadás. Az idő itt nem mesél: múlt, jelen és jövő egyszerre van jelen.

Robert Wilson: Oidipusz. (Pompeii, 2018). Fotók: Lucie Jansch

„Who is my mother? Who is my father?”[1]– kérdi hangfelvételről egy hang, talán épp Christopher Knowles hangja, Wilson munkatársa, alkotótársa, közös kísérleteik tanúja, évtizedekkel ezelőttről. A recsegő hangfelvétel, az újra és újra elhangzó, nyughatatlan kérdés, a folytatás nélküli töredék egyetlen pillanatba szorítja a kérdezőt: válasz ezekre az egyszerű és jogos kérdésekre éppúgy nincs, ahogy arra sem volna, hogy „Who am I?”, „Ki vagyok én?” Az ismétlődő kérdés egy női hang németül elhangzó monológját szakítja meg újra és újra, az előadás utolsó előtti, legerőteljesebb jelenetében. A hang Angela Winklerhez tartozik, de ebben a pillanatban, bár őt látjuk a színpadon, beszélni nem őt magát halljuk, hanem egy hangfelvételen rögzített Angela Winkler-hangot. A hang néhány mondattöredéket ismételget: „Suche nicht, Elender… Ich kann nicht… Kann ich nicht… Klar sehen muss ich…”[2] A színlapon „Witness 2”[3]-ként szereplő Angela Winkler a színpad jobb oldalán, az aranymetszésben, egy széken ül. Elmerengve néz a fénybe, arca, bár merev, alig láthatóan mégis érzelmeket tükröz. Minden mélyen, belül zajlik. Óhatatlanul ehhez az alakhoz kapcsolom a női hangot: az ő fejében cikáznak ezek a gondolatok, meg-megszakítva az archív felvételnek ható – tehát egy korábbi múltból származó – férfihanggal. A nő emlékezik, gondolom. Tépelődik, újra és újra felidézi a pillanatot, amelyben a párbeszéd a tudni, megismerni, (látni) vágyó és az őt ettől óva intő között lezajlott. A zenei szekvencia alapját balról jobbra, egy ritmusban haladó alakok adják. „Black shadows” – „Fekete árnyak” – mondja a színlap. A diagonálban egymástól egyenlő távolságra haladó táncosok repetitív mozgása a végtelenség, a közönyösen haladó idő, a megállíthatatlanul folyó víz érzetét kelti. Egyetlen pillanatra állnak csak meg: hogy letegyék a magukkal hozott széket. Így gyűlnek a székek a színpadon, mint kövek a folyó medrében. Egy sáv keresztezi a pontot, ahol Angela Winkler ül. Az ideérkező táncos még egy pillanatra megáll, az arca a színésznőt megvilágító fénykörbe kerül, egy gyors fejmozdulattal felé fordítja a tekintetét, majd az előző lassú tempót felvéve, továbbhalad. A színpad most már tele van üres székekkel. Az audiovizuális ismétlődéstől kitágul az idő, és ebben a felnagyított pillanatban a hiány érzete is felerősödik: az egyetlen élő test körül felhalmozódó üres székek a jelen nem lévő testek hiányát közvetítik. Az idős nő magánya kozmikus, archetipikus kép: a sírok között üldögélő öreg hölgy a temetőben, aki egyetlen pillanaton, ugyanazon a néhány mondatfoszlányon rágódik, abbahagyhatatlanul. Tanú a tanúk között. Tanúk voltak azok is, akik már nem ülnek a székeken. És tanúk maguk a székek: tárgyak, melyek ittlétünket, létezésünket (Dasein) igazolják. Mást, többet nem, csak hogy valaha volt ott valaki, aki a széken ült. Ülünk a nézőtéri székeken, nézzük az üres székeket, nézzük önmagunkat, és ugyanúgy nem találunk választ a recsegő hangú kérdésekre, ahogy a végső kérdésre sem.

Robert Wilson: Oidipusz (Vicenza, 2018)

A nyolcvanéves Wilsonról tudni lehet, hogy megszállottan gyűjti a székeket, fiatal kora óta. Saját elmondása szerint csak a lakásában hatszáz szék van.[4] A nappalija inkább raktárra, mint lakóhelyre hasonlít. Anyjára úgy emlékszik vissza, hogy senki sem tudott úgy ülni, ahogyan ő.[5] Az ülő, talán várakozó, megközelíthetetlennek tűnő, magányos női alak visszatérő kép a wilsoni oeuvre-ben. Ahogyan a szigorú, az érzelmek kifejezését és a szereplők közti fizikai kontaktust kerülő, stílussá vált forma is. Hidegség és szenvedélyek, ridegség és melankólia, fiatalság és öregség, feketeség és fehérség – és még sorolhatnám az egyszerű ellentéteket, amelyekből ez a nyelv épül. Wilson gyakran mondja, azt akarja, egy gyerek is értse azt, amit csinál. Nekem is ez jut az eszembe, annyira egyszerű és kifejező képek ezek.

Oidipuszból egyszerre többet is látunk. Egy fiatalt, Alexios Fousekis-t, aki felemel egy elvágott köldökzsinórra emlékeztető fehéren világító, girbegurba kötéldarabot. Ez Oidipusz köldökzsinórja: a kötél, amellyel összefogták a lábát, amikor csecsemő volt, a kötél, amelynek a nevét köszönheti, „Oidipusz”, a „Dagadtlábú”. Ez az ő identitása: szülei el akarták veszejteni. Ez az a „történet-elem” – a köldökzsinór –, amely őt a világhoz köti. És a kötélről eszembe jut anyja, Iokaszté halála is, aki, miután ráébred, hogy saját fiába szerelmes, és ő lett gyermekei apja, felakasztja magát. Oidipusz pedig a kötélen függő nő ruhacsatjával szúrja ki a szemeit; a görög tragédiában akkor lesz vakká, amikor végre lát. Ez a szövegrész is többször elhangzik az előadásban, ahogyan bizonyos emblematikus fordulópontok is, mint pl. Iokaszté csúfolódása a jóslaton. Tehát Oidipuszt többen is megjelenítik,azaz inkább létezésének egy-egy pillanatát, „szeletét” mutatják fel. Mindegyikük néma szereplő. Férfihangot ebben az előadásban csak felvételről hallunk: a már említett Knowles-ét és Robert Wilsonét. Látunk egy Oidipusz-alakot, aki egy üveglapot cipel, arcát nekinyomva: a lehelete nyomán az üvegen lecsapódó pára biológiai létezésének bizonyítéka. A pára megjelenik-felszívódik az üvegen, a színész légzésének ritmusában: az ismétlődéstől a látvány zenévé válik. Aztán látunk egy másik Oidipuszt, Scott Jenningst, aki négykézláb jár, bekötött szemmel, lassan, puhán lépked, talán orángután, talán párduc, végül felegyenesedik, leveszi szeméről a kötést, és mint az előadás elején, a végén is a középen hátulról világító (gégen)fény felé fordul, amely most már leplezetlenül szembe vakítja őt is, minket, szemtanúkat is, míg a kezdetekkor egy operafólia mögül világított, kíméletesen és hívogatón, mint felhők mögül a nap. A fény felé fordulás ekkor már nem a születés, és a világra jövetel reménnyel teli, tudást szomjazó pillanata, hanem a rezignált megismerésé, a megvilágosodásé és a látásé, az eddigi létforma megsemmisüléséé, az átlényegülésé egy új állapotba: állatból ember lesz, gyerekből fenőtt, vakból látó.

A nyomtatott színlap szerinti Iokasté (sic!) Casilda Madrazonéma, szoborszerű, no-figurára emlékeztető alak; hol Mirót idéző összenyomott, szoknya formájú mininő,hol sudár, fehér és mozdulatlan párja a mellette álló arctalan Oidipusznak. Ez a jelenet a boldog és termékeny házasság képe: Oidipusz fejét egy repedezett tojás alakú maszk takarja, a szürrealista kép Dalít, Magritte-ot, Chiricót juttatja eszembe. A tojásfejű ember sárgásan csillogó, fém babérágat tart a kezében. A reflektor fényét visszaverő rézlevelek elvakítják a nézőtéren ülőket. Oidipusz gazdagsága, potenciája vakít el minket. A két lábon járó tojás maga a termékenység, de a még világra nem jött félig-létező is, a meg nem született alaktalan, az éretlen, aki már uralkodik. Groteszk és horrorisztikus kép, naiv rémálom.

Robert Wilson: Oidipusz (Vicenza, 2018).

Iokaszté szövegeit nem Iokaszté, hanem más színésznők mondják. Az „Asszony” („A Woman”[6]) szerepében Laetitia Lalle Bi Benie. A színésznő franciául beszél, magas termetét kothornoszt idéző cipő emeli és nagyobbítja még irreálisabban magasabbra, hogy a nyitóképben a mini-Iokaszté hozzáillő párja legyen: egy óriássá lett ébenfekete bőrű nő, fekete-kék ruhában a fehérre festett arcú, szoknya-törpévé zsugorított Casilda Madrazo mögött. Később Laetitia Lalle Bi Benie Iokaszté csúfondáros hangjait idézi, nevetve beszél és beszélve nevet, monológja ária, és bár minden pillanata zeneileg szerkesztett és tudatosan komponált, kuncogása spontánnak, mondatai természetesnek hatnak. A figura megint nem egy konkrét szereplő, hanem inkább egy aspektus, egy lehetőség a történetben, egy energia: érthetjük úgyis, mint egy kívülállót, aki kineveti Oidipuszt, de lehet kárörvendő szemlélő, a delphoi jós(nő), akit szórakoztat Oidipusz „pechje” és természetesen, lehet maga az elbizakodott Iokaszté is. Két fehérruhás táncosnő köröz körülötte, majd megállnak elől a színpad jobb és bal oldalán, míg Laetitia Lalle Bi Benie hátul, középen marad. Háromszög alakban, három fénykörben három, a saját tengelye körül forgó alak. Mint egy óramű, mint egy végtelen szólam: a megállíthatatlan, abszurd és nevetséges végzet csúfolódó szemtanúi.

Oidipusz mögött két feketeruhás táncos jelenik meg. Egy-egy a padlóra fektetett fémlemezre állnak, szintén háromszög alakban, de most a háromszög csúcsa van hozzánk közelebb, ahol Oidipusz áll, elöl, a színpad közepén.[7]Előbb halkan, majd egyre hangosabban számomra elviselhetetlenül ostoba és giccses muzsika szól, amivel éles kontrasztban áll a fémlemezre dobbantó lábak kiváltotta, ritmikusan ismétlődő, erőszakos, mennydörgő hang. Arra gondolok, talán Laiosz (Oidipusz apja) és Oidipusz találkozása ez a keresztútnál. A hazug, pökhendi és ostoba önelégültséggel szemben fellépő erőszakos, nyers erő. Sajnos, a zene butasága akkor is butaság marad, és ez sokat ront a jelenet minőségén. (Nem ez az egyetlen jelenet az előadásban, ahol úgy érzem, valami megbicsaklik. A túlzott pirosak, zöldek és kékek is valószínűleg jobban működhettek szabadtéren, például az epidauroszi színházban[8], ahol a diszkózölddel valódi fákat világítottak meg: élő létező és művi valóság ott egymás minőségét erősítette és emelte. Itt viszont a harsány zöldek és rikító vörösek inkább valami silányságot és kellemetlen egyszerűséget éreztetnek velem, metafizikussá tágító ellenpont nélkül.)

Angela Winkler mellett, aki természetesen egy alternatív valóságban lehetne az idős Iokaszté is, még egy „Witness”, egy másik Tanú is meséli a történetet, és idézi fel a dráma egy-egy dialógusának sorsdöntő fordulatát. Lydia Koniordou mély, karcos hangon szól, ógörögül majd újgörögül, fekete parókája, no-színészek hajviseletére emlékeztető, középen kettéválasztott kontyban púposodik a feje tetején két irányban. Egyetlen, kifeszített mozdulatban mondja szövegét: mintha hangjával-arcával a tér jobb elülső-alsó sarkából a színházterem bal hátsó-felső sarkát akarná elérni. Ez a kitartó szándék húzza, emeli és feszíti ki a testét, és a testtartás, a színész energiával teli jelenléte fenntartja a feszültséget. A pózt kitartja, fáradhatatlanul, a szöveget pedig nem is mondja, énekli: no-színész és brechti énekes. A „Haltung”, a „forma”, ahogyan beszél, drámai és vaskos, erőszakos és könnyed; tökéletes ellenpontja Angela Winkler törékeny, lebegő, filigrán, magas hangú „Tanújának”.

Meg Harper, aki a nyolcvanas évek eleje óta szerepel Wilson előadásaiban, játssza a színlap szerint a Pásztort és Tiresiast (sic!). Clochard vagy bohóc, haszid bölcs vagy álszakállt ragasztott nő. Pásztorként botra, vak jósként egy fiatal fiúra támaszkodik, de a figura és a testtartása ugyanaz. Papírból kivágott, kétdimenziós, szinte áttetsző alaknak tűnik. Mintha egy reliefen mozogna jobbról balra, majd később balról jobbra. Ő az Öreg, aki elindítja, majd lezárja a történetet. De ő a szfinx találós kérdésének háromlábon járó lénye is.[9] És ő az önmagát megvakított öreg Oidipusz is, akit egy fiatal fiú vezet ki a városból, kifelé, ki a saját történetéből.

Robert Wilson: Oidipusz (Pompeii, 2018).

Dickie Landry, az előadás zeneszerzője, a nyolcvan felett járó zenész-előadó Wilson munkatársa szinte a kezdetektől, a hetvenes évek elejétől. Dickie Landry a „Férfi szaxofonnal”. Egy pici, fekete emelvényen jelenik meg az előadás elején és élőben kíséri a lassan felépülő képet, amelyben, mint egy nyitányban (és majd az előadás végén, a fináléban is), minden szereplő megjelenik. A „Férfi szaxofonnal” idézet lehetne egy Hopper-képről, mely a mirói groteszk alakokkal és a no-figurákkal, a festett arcú fekete-fehér balett-táncosokkal, Meg Harper Öregjének papírfigurájával egyetlen látomássá egészül ki, és ez a játékos-szuverén, a világ sokféle energiáját harmóniában egyesítő, gyermeki fantázia szülte, a képzelet szabadságát hirdető, a formákat pofátlanul bátran vegyítő, önfeledten boldog keverék a létezés sokféleségét ünnepli, tanulja és tanúsítja, és főként, gyönyörködik benne – amíg lehet.

[1] Ki az apám? Ki az anyám?

[2] Ne kutasd, nyomorult… Nem tehetem… Nem tudok… Tisztán kell látnom…

[3] A színlapon magyarul „Hírnök 2”. A „witness” szónak, amely tanút, szemtanút (is) jelent, egy lehetséges fordítása a hírnök, mégis, a (Szem)tanú itt talán tartalmilag-értelmileg pontosabb volna.

[4] „Bob Wilson: La lumière est la chose la plus importante au théâtre”. 2021. 09. 17.

[5] In: Katharina Otto Bernstein: Absolute Wilson. The Biography. 18. o.

[6] Szó szerint: Egy Nő
[7] A két háromszög a női és a férfi princípiumot is jelenti.

[8] Az előadás bemutatója a 2018. július 5-én volt Pompei-ben, majd játszották a vicenzai Teatro Olimpicó-ban, a nápolyi Teatro Mercadanté-ban, az epidauroszi színházban és Szentpéterváron.

[9]A szfinx találós kérdése, amelyet Oidipusz kitalált, a következő volt:
Mi az, ami reggel négy, délben kettő, este három lábon jár, és akkor a leggyengébb, mikor a legtöbb a lába? A válasz: az ember, aki csecsemőként négykézláb mászik, majd két lábon kezd járni, időskorában pedig botra támaszkodik. https://hu.wikipedia.org/wiki/Thébai_mondakör

Mi? Oidipusz
Hol? Nemzeti Színház, MITEM
Kik? Rendező: Robert Wilson. Társ-rendező: Ann Christin Rommen. Szereplők: Lydia Koniordou (Tanú 1), Angela Winkler (Tanú 2), Scott Jennings (Oidipusz), Casilda Madrazo (Iocaszté), Laetitia Lalle Bi Benie (Asszony), Alexios Fousekis (Egy fiú), Meg Harper (Teiresziasz/Pásztor), Alessandro Anglani, Marcello di Giacomo, Gaetano Migliaccio, Francesco Roccasecca (Férfiak), Laila Gozzi, Casilda Madrazo, Annabella Marotta (Táncoló nők), Dickie Landry (Férfi szakszofonnal), Meg Harper, Alexis Fousekis, Laila Gozzi, Alessandro Anglani, Marcello di Giacomo, Francesca Gabucci, Annabella Marotta, Gaetano Migliaccio, Francesco Roccasecca (Fekete árnyékok/Esküvői táncosok), Robert Wilson és Christopher Knowles hangja