Nem siker, nem bukás, csak bicegés a Budapesti Operettszínház legújabb nagyszínpadi bemutatója, a Nine, pedig teljes szívvel szurkoltam neki. Mármint nem a bukásnak, hanem a sikernek, természetesen, értékelve azt is, hogy ez a furcsa darab egyáltalán színre került. A Nine Fellini 8 és ½ című filmje alapján készült, két zseniális és formabontó alkotó, Tommy Tune rendező és Maury Yeston zeneszerző ambíciója folytán aratott sikert 1982-ben, és azóta is fejvakarást okoz a zenés színházi embereknek, hogy mit kellene kezdeni vele.

Mentőövet többnyire a sztárszereposztás jelent – Jonathan Pryce 1992-ben Londonban, Antonio Banderas 2003-ban New Yorkban alakított emlékezetesen a főszerepben –, no meg segíthet a műfaji öszvérségekre nyitott tengerentúli közönség lelkesedése. A Tony-döntnökök egyébként a mennybe vitték a darabot, öt díjat adtak neki az őspremier után. A régióban legutóbb Temesváron volt bemutató, Papp Tímea kritikája itt olvasható. Kis hazánkban eddig Békéscsabán próbálkoztak a színpadra állításával – 2005-ben, talán épp Banderas sikerének hatására –, az Operettszínházé most az első kőszínházi bemutató. És nem mellesleg valódi ritkaság az elsőmusicalező Balázs Zoltán rendezőtől.

Budapesti Operettszínház: Nine. Fotó: Juhász Éva

A 8 és ½-ből nem azért lett musical, mert olyan sikeres film volt, hogy egyenes út vezetett a Broadwayig. Inkább a „csakazértis” esetéről beszélhetünk, még akkor is, ha fogantatása idején az olasz filmrendező még élő bálvány volt. (Érdekesség, hogy Fellini örült az adaptációnak, meg is könnyítette a jogosítást azzal a kikötéssel, hogy a plakáton nem szerepel.) Yestont alighanem a Fellini-film szürreális, látomásos atmoszférája fogta meg, szédítő muzsikát komponált, benne az olasz barokktól a revün át a klasszikusan fülbemászó show-dalokig. Azon már kevesebbet gondolkodott, hogy a történet szereplőivel és a főhőssel egy pillanatig sem lehet együtt érezni, és azon sem, hogy az egyre kiterjedtebb álomtérben lehetetlen a musicalműfaj pörgését érvényesíteni.

Budapesti Operettszínház: Nine. Fotó: Juhász Éva

A szüzsé szerint a negyvenéves, kiégett filmrendező, Guido Contini egy velencei gyógyfürdőben keresi a fonalat. Ki kellene találnia, miről szóljon az új filmje, meg kellene barátkoznia az életközepi válsággal és többedik feleségével, aki egyébként engedelmesen félrefordítja a fejét, amikora filmrendező múltjából egyre csak tünedeznek felfelé a nők. Köztük Saraghina, a kétes hírű falubeli, aki kilenc évesen bevezette a szexualitás buja és sötét világába. (Míg Fellini eredeti címe arra utal, hogy ez az alkotó „nyolcésfeledik” filmje, addig a musical címe leginkább erre a kilencéves kori emlékre utal.) A monomániás Contini világa önmaga körül forog: minden nő, akivel viszonya van, egy filmjében szerepelt, ő gyúrta-formálta őket, s minden filmje önmagáról szól. A musical első jelenetében egy apró kapszulából narrálja a történéseket, a végére az az érzésünk, mintha a sűrű lépcsőkből álló díszlet valójában az ő agyát jelentené. Nem tudni, hogy hol a határ képzelgés és valóság között. Contini tudja a legkevésbé.

Szendrényi Éva díszlete mindkét felvonásban egyetlen nagy, kiterjedt lépcsősor pihenőkkel, kilenc vörös oszloppal és néhány, fel-le mozgatható elem a zsinórpadlásról. Rendkívül nehéz lehetett a díszletben mozogni, de jól érzékelteti azt az instabilitást és káoszt, amiben a történet zajlik. (A metaszintű poénoktól tűzdelt előadás egy pontján a teljes díszlet miniatűr változata ereszkedik a szereplők közé, Contini pedig kijelenti, hogy a filmje egy fürdőben játszódik majd, és így fog kinézni.) A jelmeztár annál sokszínűbb, Németh Anikó apácák, bíboros, indiánok, esküvői pár, hippik és piperkőc partizók számára tervezett ruhákat. Néha olyan érzésünk van, mintha egy időn és tereken átnyúló divatbemutatón ülnénk.

A legfontosabb buktató, hogy a Nine könnyen megmarad az üres szórakozásnak, ahogy egyébként Contini szíve és feje is üres. Közben pedig tudjuk, hogy a filmrendező zseniális és karizmatikus, még ha nem is szerethető, nem tart igényt szimpátiánkra és sajnálatunkra. Homonnay Zsolt alakításában azonban kevés nyoma volt annak a megmagyarázhatatlan vonzerőnek, ami a nőket Contini karjaiba löki. Jól énekel, de – mintha Balázs Zoltán elfelejtette volna instruálni – bábuként viselkedik egy olyan színpadon, amelynek minden egyes szeglete róla szól. Szendy Szilvi megejtő jelenség a mellőzött feleség, Luisa szerepében, dala az I. felvonásból („A férjem rendez” / „My Husband Makes Movies”) először vonja be érzelmileg is a nézőt. A producer, Lilli szerepében Szulák Andrea személyes varázsára és természetes humorára bízta magát, a rajongó bulvárújságíró, Stephanie szerepében Benedekffy Kata a karakter sutaságát domborította nagyszerűen. Kékkovács Mara a rámenős szerető, Carla szerepében delejező és erotikus jelenség, a másik hölgyeszmény, Claudia (Polyák Lilla) szintén erotikus, viszont fekete ruhájában, királynői dekoltázsával inkább olyan, mint egy jelenés.

Budapesti Operettszínház: Nine. Fotó: Art&Lens Photography

Miképp azt a cím is jelzi, az előadás magvát a főhős kilencéveskori emlékei jelentik. A gyerek Guido (Mácsik Bence) egyszerű, falusi környezetben nőtt fel, egyházi iskolában, a vallás, a hagyomány és az érzékiség eszméi között keresett utat. Szülei (anyja Kalocsai Zsuzsa) azok a szereplők a színen, akik még egy lélekkel bíró világból érkeznek. Sarraghina, a prostituált ezúttal nem az a drabális rémlény, akinek a filmben ábrázolták, Vásári Mónika alakításában inkább Maléna-szerű karakter a tekintetet vonzó táncmozdulatokkal.

Szöllősi András koreográfus mozgásterét jócskán behatárolta ugyan a meredek díszlet, de a szürreális jelenésként ható táncjelenetek hatásosnak bizonyultak. Voltak zsonglőrök és a klasszikus toposz, a mellékszereplő hölggyel, Luisával tangózó férficsapat. A Nine végül elbiceg a sikerig, de nem tud magával rántani. Nem segít az sem, hogy Szomor György magyar szövegeiben (aki egyébként a második szereposztás főszereplője) nincsenek megragadható, frappáns sorok. Még akkor sem, ha minduntalan felvillantja, milyen különleges, érzéki és kettős világ ez, ami ott van a monomániás Contini fejében.

Mi? Arthur Kopit – MauryYeston: Nine / Kilenc
Hol? Budapesti Operettszínház
Kik? Rendező: Balázs Zoltán. Szereplők: Homonnay Zsolt (Guido Contini), Szendy Szilvi (Luisa Contini), Kékkovács Mara (Carla Albanese), Polyák Lilla (Claudia Nardi), Kalocsai Zsuzsa (Guido anyja), Szulák Andrea (Liliane La Fleur), Benedekffy Katalin (Stephanie Necrophorus), Vásári Mónika (Sarraghina), Németh Attila (a fürdő tulajdonosa), Petridisz Hrisztosz (a bíboros)