Imádja, irigyli, de azért egy kicsit le is nézi őket – ilyen paradox módon viszonyul Tonio Kröger szerelmeihez, Fehér Balázs Benő rendezése pedig mintha ugyanilyen módon közelítene Thomas Mann regényéhez. Maga az előadás is ellentétes érzéseket hagyott bennem: amennyire vagánynak hat sokszor, annyira nehéz hozzá kapcsolódni.

Fotók: Juhász Éva

Kezdjük a vagánysággal: kevés olyan látványos és érzékletes színházi pillanatban volt részem mostanában, mint amikor a füsttel elborított Fészek Művészklub lépcsősorain vezettek át az alkotók. Az eredeti kisregényben Tonio Kröger ezen a ponton visszatér a szülővárosába, ahol számára minden megváltozott és egy kissé szürreálissá is vált. Az egykori elegáns családi ház népkönyvtárrá alakult, majd egy végletesen álomszerű jelenetben szökevénynek hiszik az addigra befutott írót a szálloda recepcióján. Az előadás szövegkönyvéből ez a rész szinte majdnem teljesen kimaradt, érzéki hatásra cserélték azzal, hogy a korábbi helyszínt látjuk szürke ködben úszva, elhomályosítva az előzőekben látott bútorok körvonalait.

Az alkotók és a nézők jelenetről jelenetre, székről székre sétálnak végig a Fészek Klub terein, az előadás játszik a berendezés atmoszférájával, a figuratív díszítéssel, a helyszínek újabb visszatérésével, az emeletek révén a fönt és a lent különbségével (látvány: Devich Botond). Talált díszletként is remekül működik például az elegáns lépcsősor és a tükrös táncterem, szimbolikájukban is értelmezhetőek, de ennél többről van szó: sikerül sajátos energiákat és minőségeket is kinyerni a helyből, erőteljesen bevonva ezzel a nézőt.

Az út során a főszerepet nem a belül örökké zaklatott Tonio Kröger (Fehér András) kapja, aki a korabeli felfogásnak megfelelő polgár- és művészszerepek között vacillál, helyette sokkal inkább a narrátor kerül előtérbe, Fekete Ádám, aki lényegében a regény szövegét mondja el. Ez a nem klasszikus módon dramatizáló (számomra szimpatikus) megoldás kiemeli Thomas Mann egyes szám harmadik személyben beszélő, de a főhőssel szinte teljesen azonosuló elbeszélőjét, mint önálló entitást. Fekete Ádám révén az előadás sokszor bravúrosan játszik az ebből adódó kint is – bent is helyzettel, hozzáadva a saját értelmezését a szöveghez, hol egy csöpp iróniával, hol empatikus átéléssel. Ahogyan Mann hőse az általa polgárinak lefestett, kimért és naiv, mégis a maga módján gyönyörű világot írja le, úgy közelít az előadás a szépen kimunkált, költői leírásokban bővelkedő szöveghez, illetve annak hevülten önmarcangoló hőséhez is. Nem feltétlenül az átélés és a karikatúra között vibráló színészek hibája, hogy ebből a metaperspektívából nem tűnik elő egy határozott koncepció, de erről később.

Fekete Ádámnak az előadás kontextusában hangsúlyossá válik speciális beszédformálása is. A szöveghez való „meta” viszony abban is megnyilvánul, hogy folyamatosan nehezítik az érthetőséget – Fehér András monotonon, összeszorított szájjal szaval egy ponton, máskor a szöveg hangszórókból hangzik el, ezt azonban a sétálás közben nem lehet pontosan kivenni. (Az alapanyaghoz való viszonyban nem nehéz felfedezni Fehér Balázs Benő egykori osztályfőnökének, az előadásban színészként közreműködő Zsótér Sándornak a hatását.) A zsigeri hatások és az értelem csap itt össze, amit ugyanakkor vissza lehet vezetni a szövegre (annak referenciális szintjére), gondolok például arra, hogy a mindent intellektualizáló Tonio Kröger maga is belerázkódott a tenger elemi hatásába.

A „zsigeri” hatás legerősebben azonban érdekes módon nem a természet erejét vagy az érzelmeket, hanem egy művészetet bemutató jelenetben lesz érzékletes a néző számára. Józsa Tamás és Fehér András az egyik dialógus után egy hosszabb VJ (vetítős-zenés) performanszt tartanak, amely során az absztrakt vizuális formákban néha felsejlik a főhős egyik szerelmének (Kurta Niké) arca. Ezen a ponton az addig többé-kevésbé narratívnak ható előadás megtörik, ez a performansz ugyanis jóval hosszabb lesz, mint egy puszta átvezetés, egy igaz önálló etűdöt látunk, nagyon-nagyon hosszan. A monoton, végtelenre nyúló zene minimum elgondolkodtat a művészeti forma mibenlétéről és létjogosultságáról, de még valószínűbb, hogy sokan hozzám hasonlóan – talán csak mert nem vagyunk otthon a műfajban – legszívesebben elmenekültek volna. (A videó Fehér András munkája.)

És túl minden vagányságon, ez a kényelmetlen feszengés más jelenetekben is rányomta a bélyegét az előadásra. Az elnyújtott részek, és az, hogy az alkotók, mintha maguk is belezavarodtak volna, hogy mikor akarnak empatikusak lenni és mikor ironizálni a hőseikkel, bizonytalanná tette az előadást, nem lehetett igazán kapcsolódni hozzá. Itt természetesen nem az ellentétes minőségekkel van gond vagy az eldönthetetlenséggel, sokkal inkább azzal a folyamatosan erősödő kétséggel és bizalmatlansággal, hogy az alkotóknak adott pontokon tényleg az eldönthetetlenség volt-e a céljuk, vagy csak nem fogalmaztak elég határozottan. Lehet, hogy voltak támpontok, ám azok a séta közben valahol elvesztek.

Ha már határozottság: mérlegre téve a fentieket, napokkal az előadás után is habozok, hogy ajánlanám-e az előadást. Talán azt mondanám, hogy igen, de nem ígérném, hogy tetszeni fog. Ezt a paradoxont pedig bizonyára a világok közt rekedt Tonio Kröger is szeretné.

Mi? Thomas Mann: Tonio Kröger
Hol? Fészek Művészklub
Kik? Rendező: Fehér Balázs Benő. Szereplők: Fehér András (Tonio Kröger), Fekete Ádám (Narrátor, Jimmerthaal), Bán Bálint (Hans Hansen, François Knaak, Rendőr), Kurta Niké (Ingeborg Holm, Könyvtáros), Zsótér Sándor (Lizaveta Ivanovna). Fordította: Lányi Viktor. Dramaturg: Dohy Balázs. Zeneszerző: Józsa Tamás. Látvány: Devich Botond. Rendező: Fehér Balázs Benő.