Kétségkívül jelen van az újcirkusz műfaja a hazai előadó-művészeti palettán, ám megszólalóink szerint messze még a Kánaán: a megújuláshoz elengedhetetlennek tartják az oktatás átalakulását. Határtalan műfajokról, külföldi hatásokról és önmenedzselésről is beszélgettünk TÉRI GÁSPÁRral, a Grotesque Gymnastics alapítójával, VÁGI BENCÉvel, a Recirquel alapítójával és művészeti vezetőjével, és ZOLETNIK SOPHIE-val, a Tűzmadarak és a Freak Fusion Cabaret tagjával. Aki kérdezett: JÁSZAY TAMÁS.

Recirquel: Solus Amor. Fotó: Réthey-Prikkel Tamás

– Hogyan és miért kerültetek a cirkusz közelébe? Ha jól tudom, egyikőtöknél sem ez volt a legelső impulzus.

Zoletnik Sophie: Kamaszként hobbiból, sportként akrobatikáztam, aztán elmentem a MACIVA-ba edzésekre. Ott ajánlották a tabáni zsonglőrklubot, ami akkor sok érdekes ember gyűjtőhelye volt, és itt találkoztam azzal a társasággal, akikkel a mai napig együtt dolgozom. Közben a Műegyetemen szereztem egy építészmérnöki diplomát, de egy percig sem dolgoztam építészként, maradtam a cirkusznál. Persze van átjárás: érdekel a technika, a díszletek, látok is összefüggést a két szakma között.

Téri Gáspár: 2003 körül kezdődött a pályám, két-három évvel később pedig bejött a cirkusz is. Deák Varga Ritával a csillaghegyi Banán Klubban tréningeztem, előadásokat csináltunk. Megkeresték, hogy a cirkuszképzőben tartson színésztréningeket, ő pedig elvitt magával tanítani. Az óraadásért cserébe lehetett figyelni, tanulni, ott találkoztam először a rekvizitekkel és a zsánerekkel. A silk érdekelt, a technikája, a fizikalitása miatt. Megismerkedtem Benjamin Glass handstandossal és silkessel, elkezdtünk dolgozni. 2007 körül az Aranymacska volt az első előadásunk egy Váci úti gyárépületben: furcsa, izgalmas műsor lett. Onnan datálódik az életemben a cirkusz vendégként és saját előadásokban. Igaz, nem szeretem a szigorú műfaji elhatárolásokat: az Artus Bábel című előadásának például nincs köze a cirkuszhoz, de amikor egy órán át fentről lefelé kellett építeni Bábel tornyát, ráéreztem, hogy milyen különös, meghatározhatatlan, mégis érdekes világ ez.

Vági Bence: Az én életembe egészen kiskoromtól kezdve a színház volt kódolva, amihez korán csatlakozott a tánc. Sokáig az vitt előre, és csak harmincéves korom körül jött a nagy találkozás a cirkusszal. Meghatározó, milyen élmények érnek egy gyereket: édesapám élsportoló, édesanyám óvónő volt, és miután disszidáltunk Németországba, érthető módon nem a színházba járás volt a legfontosabb. Az is igaz, hogy mielőtt kiköltöztünk, sokat jártam a nagyszüleimmel cirkuszba, ez is velem maradt. Az újcirkusszal Edinburgh-ban találkoztam táncos-koreográfusként: azt éreztem, hogy abban az előadásban minden benne van, amit a színpadon szeretek. Amikor láttam, hogy létezik ez a műfaj, megnyugodtam.

– Ma az életetek jelentős részét az tölti ki, amit általánosságban újcirkusznak nevezünk. Nem biztos, hogy definíciót akarok belőletek kicsikarni, de egy kicsit talán mégis.

Téri Gáspár. Fotó: Hamarits Zsolt

Z. S.: A Trafóban találkoztam először az újcirkusszal, ott döbbentem rá, hogy minden egyesül a műfajban, ami számomra vonzó. Színház, mozgás, akrobatika, trükkök egyben, emellett van mondanivalója, minden területről lehet társművészeket bevonni. Az tetszik benne igazán, hogy nincsenek határai: gyönyörű átjárások születnek.

V. B.: Nagyon nehéz kérdés. A csapattal minél mélyebbre megyünk a munkában, a cirkusz ősi energiája annál erősebben tör fel. Mondok példákat: a My Landben a faforgáccsal borított színpad tulajdonképpen a manézs, a Non Solus 360 fokos látképe olyan, mintha a porond körül ülnénk. A cirkusz bekúszik, ha akarjuk, ha nem: mintha üzenetet kapnánk a klasszikus műfajtól. A „régi” cirkusz ott lélegzik az újban: ha képesek vagyunk a nézőt érzelmileg is bevonni, akkor lép előre a dolog, amitől már színházzá válik. Mert képes kommunikálni, mesélni, te pedig bele tudod élni magadat.

T. G.: Nem tudom, hogy mi új, mi régi, de munka közben megérzem, amikor elkezdünk afelé menni, amit mások cirkusznak neveznek. Mintha kicsit mind háborodottak lennénk: megfigyeltem, hogy van egy gondolatunk, csinálunk akciókat, de egyiket sem úgy, ahogy normálisan lehetne. Nem maradunk a földön, hanem felmászunk a magasba, mindent sokkal bonyolultabban hajtunk végre, mégis könnyedén. Elfurcsul a valóság ebben a dimenzióban, a vízszintes és a függőleges megváltozik, és ebben egyszer csak megjelennek az emberek is.

– És mi, kritikusok hogyan beszélünk a műfajról? Kényelmes az a doboz, ahová bepakoljuk az előadásaitokat?

T. G.: Amikor tavaly ősszel egy többször elmaradt bemutatónkat végre megtartottuk realtime dokumentumreality-kísérletként (A kudarc anatómiája a Trafó e-Néző sorozatában volt látható – a szerző megj.), feltűnt, hogy akik reflektáltak rá, ráéreztek, mi ennek a lényege. Talán épp az online tér miatt, de találtak megfelelő kapcsolódási pontokat. Korábban sem volt gondom a kritikával, csak nehezen fordulunk rá a dologra: hiányzik az intenzív diskurzus.

Z. S.: A szakmán belül is, teszem hozzá gyorsan. Az Inspirál Cirkuszközpontban sok beszélgetést szervezünk arról, ki hogyan dolgozik, mit szeretne csinálni, mégis kevés a kommunikáció a művészek között és a közönséggel is. Kicsit megfoghatatlan az egész.

V. B.: Amikor Edinburgh-ban felléptünk a My Landdel, harminc-negyven kritika született, amelyek körülírták a cirque danse műfaját: hangsúlyos volt bennük a tánc, a balett, a cirkusz és ezek ötvözése. Rádöbbentünk, hogy mi sem tudtuk volna pontosabban megfogalmazni azt, ahogyan ők hét év munkáját összegezték. Mert valóban törekedtünk rá, hogy a mozgás és a tánc erőteljesen legyen jelen, és ezt végre észrevették. A műfaj gyors tempóban fejlődik, nem könnyű vele lépést tartani, ugyanakkor mi magunk is még keressük az identitásunkat.

T. G.: Igaz, egymást fejlesztik csapatok és alkotók, és a szakírás is közeledik: ha beszélgetünk egymással, jönnek új szempontok. Magyarországon ráadásul nincs a műfajnak kontinuitása, nem úgy, mint máshol: ha a hagyományos cirkuszhoz próbálnak minket kapcsolni, akkor minden borul. Nemcsak az írásról beszélek, a közgondolkodásról is: az ismert cirkuszi hagyományhoz képest nehezen helyezhető el, amit csinálunk.

– Beszéljünk a ti hagyományaitokról: milyen irányba van a legszélesebbre tárva a kapu, honnan merítetek szívesen?

V. B.: A társulat kétharmadát az artistaképzőben végzettek alkotják, és hat éve tréningezünk táncosokat artistaművészetre. A Solus Amorban jutottunk el oda, hogy hibrid művészeink vannak, akik bár eredetileg nem cirkuszművészek, de elképesztő energiával vetik bele magukat ebbe a közös munkába. A fő kérdés, hogy mit bír a szervezetük, mik a félelmeik, milyen rekvizitre szabad őket engedni, miben érzik jól magukat. A hibridek a mi igazi sajátosságunk.

Z. S.: Akik régóta a csapattal vannak, magukat képezték, vagy más szakmákból érkeztek. Az újabban érkezők főleg külföldön végeztek cirkusziskolát, többen kutatásalapú újcirkuszt művelő artisták, akik idekerültek Pestre: beleszerettek a városba, barátságokat kötöttek, és úgy döntöttek, hogy maradnak. Van együttműködésünk kortárs táncosokkal is: én a Duda Éva Társulattal dolgoztam, Csuzi Marci a Restlesslegsben volt alkotótársam. Mi mindig karaktereket keresünk: sokféle ember különböző kvalitásokkal, akiknek a személyére íródnak a darabok.

T. G.: A színházból sokat merítek. Különösen fontos Kárpáti Péter improvizációs metodikája, a valósághoz való viszonya, ami óriási lökést ad akkor is, ha én hozok létre valamit. Az, ahogyan az előadáscsinálásról gondolkodik, alapvető élmény, ami persze a műfajváltás miatt átalakul, de mégis ennek a természete izgat a legjobban, ez segít át a nehézségeken.

– Sok külföldivel dolgoztok. Hogyan hat mindez a munkátokra?

Z. S.: Ritka, hogy valakit meghívok külföldről egy projektre, sokszor a véletlenen múlik, hogy kivel működünk együtt. Baráti társaság vagyunk, és aki hasonlóan gondolkodik, idetalál, és aztán velünk marad. Vonzó lehet, hogy sokféle munkát csinálunk: a színházi előadások mellett a Tűzmadarak révén nagy rendezvénycég is vagyunk, produkciókat ajánlunk ki. Érdekes bulik, őrült kihívások, változatos munka. Csak művészeti projektekhez nem tudnánk a külföldieket itt tartani, de mivel eleve bevonódnak mindenbe, ez izgalmas számukra.

V. B.: Annak idején tizenegy fiatal magyar artistával kezdtem foglalkozni, akik komoly képzést kaptak tőlünk, majd az évek során további artisták, táncosok csatlakoztak a társulathoz. Jelenleg a Non Solus és a Solus Amor a magyar csapattal megy, a My Landben pedig hét ukrán artista lép színpadra. Célom, hogy az újcirkusznak is legyenek ikonikus művészei, mint például a klasszikus balettban Rudolf Nureyev vagy Margot Fonteyn: a régi cirkuszban ez létezett, de az újcirkuszt a magas művészet még mindig lenézi. Avignon, Edinburgh a fő programba nem enged cirkuszt, csak az off, a Fringe vállalja. Németországban szórakoztatásnak minősítik, nem művészetnek, ezért nem támogatja az állam. El kellene végre felejteni, hogy a cirkusz csak szemfényvesztés, és semmi más.

T. G.: Fontos, hogy kinek mi a drive-ja. Nekem beakadt a közelség, az intimitás: legfeljebb ötven ember üljön tőlünk karnyújtásnyi távolságra, én így tudok érzeteket átadni. A monumentalitás zavarba ejt, elveszek benne. Sokféle legitimitás létezik, nekem erről is szól az újcirkusz.

Z. S.: Nálam ez projektfüggő: imádok húsz embernek játszani egy nagyon intim előadást, de azt is, ha több ezer főt nyűgözünk le. Mindkettőnek megvannak a maga szépségei. A nagy és kis vállalásaink általában váltják egymást: ha a nagy projektben elfáradok, jólesik egy nyugodtabb, kisebb kreáció.

– Bence, nálatok a külföld más miatt is fontos, hiszen rengeteget turnéztok. Lehet ezt tudatosan építeni?

Vági Bence. Fotó: Szalai Szabolcs

V. B.: Nagyon is, sőt fontos lenne ennek az átadása, mert sokan nem tudják, hogyan működik. Kell némi szerencse is: a Cirkusz az Éjszakában bemutatójára rengeteg meghívót küldtünk ki a nagyvilágba, és az akkor épp Budapesten dolgozó Philippe Genty menedzsere eljött megnézni. Mondta, hogy vigyük el Franciaországba, de fogalmunk sem volt, hogyan. Egy-másfél évvel később megvalósult az első francia turnénk, és bevallom, vérszemet kaptam: amikor láttuk, hogy külföldön is érdekeljük az embereket, elkezdtük felkutatni a lehetőségeket. Ez hosszú, kemény munka, részét képezik a nagy fesztiválok, de az olyan előadó-művészeti vásárok is, ahol kibérelsz egy standot, és szórólappal a kezedben várod, hogy valaki odajöjjön. Ez mentálisan is nehéz feladat, mert mindenki azokat keresi, akiket ismer, így neked kell leszólítani embereket. Neked kell a fesztiváligazgatóval vacsorázni akkor is, ha látod rajta, hogy gyűlölte az előadást, és így tovább. Nagyképűen hangozhat, de ismerem a receptet, amivel egy garantáltan sikeres előadást össze lehet rakni. Ellene megyünk a trendnek, például amikor a Solus Amornál kétnapos a beépítés: provokálok, de úgy gondolom, hogy a befogadóhelynek a műfajt kell megtisztelnie ezzel a figyelemmel.

– Amiről Bence beszél, nektek vágyálom vagy rémálom?

T. G.: Kivontam magam az eladásból, mert béna vagyok benne. Sok dolgot csinálok párhuzamosan, és erre nincs már kapacitásom. Megteremteni, játszani szeretem az előadást, de nem tudom, hogyan kell segíteni, hogy megtörténjen. Rácz Anikóék (SÍN Művészeti Központ) adják a produkciós hátterünket, nekik viszont főleg kortárs táncos hálózatuk van, így kissé vákuumba kerültünk. Nem mintha ez nem lenne rendjén való, csak az, hogy a kortárs, független cirkusznak nem alakultak ki olyan fejlett networkjei és produkciós háttérszervezetei, amilyenek a kortárs táncnak igen, nem feltétlenül pozitív eredmény.

Z. S.: A Tűzmadaraknak komoly nemzetközi kapcsolati hálója van, ami szabadtéri, utcaszínházi rendezvényekre, tüzes meg látványshow-kra épül. Ezekkel végig lehet turnézni a nyarat, én is csináltam évekig, kicsit el is fáradtam benne. A menedzselést más vitte a csapatban, és én sem vagyok túl jó az önmarketingben, mindig keresem azt, aki tud segíteni a színházas produkciók értékesítésében. A művészi projektjeinket kevésszer játsszuk, kevés helyre tudjuk elvinni, de valahogy én is azt érzem, mint Gazsi, hogy nem akarom ezzel tölteni az időmet.

V. B.: Pedig ezt kezdetben muszáj bevállalni. A müncheni Circus Krone vezetői mondták, hogy a cirkusz két életből és két műszakból áll: reggel öttől délután négyig az állatok és az artisták, majd öttől nyolcig jön a „büro”. Amíg nem volt önálló menedzsmentünk, belegebedtünk az e-mailezésbe, a kapcsolattartásba, és ezt egy művésznek nagyon nehéz koordinálni. Bárcsak úgy tudna mindenki elindulni, hogy valaki mellette áll az első pillanattól, hogy segítse!

– Amikor az újcirkuszos kerekasztalról kezdtünk gondolkodni, szinte azonnal a hármótok neve került elő. Miért vagytok ti ilyen kevesen? Jön utánatok valaki?

V. B.: Sok mindennek kell alakulnia, változnia, és ez nem egy gyors folyamat. A legfontosabb megtanulni csapatban dolgozni, fejleszteni a kreativitást, az önkifejezést, megtanulni azt, hogyan tudja az előadóművész mindezt a testével megmutatni. Azonban ezt akarnia kell annak a fiatalnak is, aki elindul az újcirkusz útján, vágynia kell az önkifejezésre, belső lénye megmutatására.

T. G.: Egyetértek azzal, hogy nincs új generáció: kevés olyan ember jön, aki többre vágyik annál, mint hogy egy zsánert nyomjon egész életében. Persze, fontos a skillek fejlesztése, de attól még lehet olvasni is. Nem árt, ha az ember nyitott, érdeklik a társművészetek.

Z. S.: Az artistaképzőből érkező fiataloknak megvan az a tévképzete, hogy befejeződött az oktatás, tehát ők készen vannak, amit én egészen elképesztőnek tartok. Megtanulták a zsánert, felépítenek egy számot, amit valaki megkoreografál, felveszik a flitteres ruhát, és irány a nagyvilág. Mindez nagyon távol áll az önálló alkotói minőségtől, pláne az újcirkuszi szemlélettől.

V. B.: Sophie-val mi jól tudjuk, micsoda energia és mennyi idő felszabadítani valakit, aki kiváló technikával rendelkezik, de a színházról mit sem tud. Aki az artistaképzőn kívülről érkezik, sokkal hamarabb elhelyezkedik a mi világunkban. Fontos szakmai eredmény a monte-carlói cirkuszfesztiválon sikerrel szerepelni, ugyanakkor más dolog arra törekedni, hogy megérintsük az emberek lelkét.

– Azt hittem, azt mondjátok majd, hogy leginkább a pénz hiányzik.

Z. S.: Mi jó tíz éve felállítottunk egy belső pénzügyi rendszert, ahol a szórakoztatóipari fellépéseinkből támogatjuk a művészeti projektjeinket. Pályázunk is, ahová lehet, de azok nagyon kis pénzek. Én személy szerint egyre inkább kihúzom magam a szórakoztató részből, csak a menedzselésben vagy a látványvilág kitalálásában veszek részt. Jó lenne két évet eltölteni egyetlen kreációval anélkül, hogy közben több száz fellépést leszervezünk.

T. G.: Nálunk is van törekvés a párhuzamos működtetésre, de én ezt feladtam: túl nehéz váltani a show és az alkotás között. Segítene, ha nem csak produkció létrehozására lehetne pályázni: évek alatt rakok össze különböző forrásokból annyi pénzt, hogy aztán el tudjak kezdeni dolgozni. Így viszont a produkcióra összeszedett pénz megy el a kutatásra, mert a döntéshozók nem értik, hogy a tréning és a háttérmunka teljesen elkülönül az alkotástól. Most a tanítás segít az anyagi feltételek megteremtésében, de ez is abszurd helyzet: folyamatosan dolgozom azért, hogy utána azon tudjak dolgozni, amin valójában szeretnék.

Zoletnik Sophie. Fotó: Huisz István

– A Recirquel ehhez képest ideális helyzetben van.

V. B.: Most már igen, de nagyon is ismerem a konstrukciót, amiről Sophie beszél. Az első három évben semmilyen támogatást nem kaptunk, a Müpa Budapest biztosított játszási lehetőséget, ezen kívül pedig orrvérzésig vállaltunk rendezvényeket. A Recirquel három év után tudott taót visszafogadni, és a sok uniós turné segített is balanszban tartani a működést. Aztán a tao megszűnésekor elegem lett az egészből, elvégre külföldön a legtöbbet szereplő magyar kulturális produkció vagyunk, rengeteg helyen képviseljük a magyar kultúrát. 2018 óta kiemelt előadó-művészeti szervezet vagyunk, évi fix támogatással.

– Beszéljünk a jövőről kicsit: optimisták vagytok?

T. G.: Nem látok esélyt komoly változásra, hiába készül cirkuszművész alap- meg mesterszakos képzés, idő kell ahhoz, hogy ez éreztesse a hatását. Van persze néhány fiatal, aki emberként és művészként is nagyon izgalmas, de komoly intézményi, infrastrukturális támaszt nem látok egyelőre.

Z. S.: Eddig sem a pénzért cirkuszoltam, de akármi van, én ezt fogom csinálni. Ha jön is az utánpótlás, lassú folyamat lesz.

V. B.: Igen, ez egészen biztos. Ősztől ezért is indítjuk el a saját oktatási programunkat: a Recirquel nem saját magának szervez képzést, hanem az egész szakmát akarjuk segíteni. A felvételizőkön látom, hogy nagyon színes a paletta. Viszonylag sok artistaképzős is jön, akik még akarnak tanulni. És ez mindannyiunknak jó hír.