BALÁZS ÁRON tizenöt évig élt úgyszólván szimbiózisban az Újvidéki Színházzal. A társulat vezető színészének számított szerződtetésének pillanatától egészen 2015-ig. Az intézmény elhagyásáról, egy kivételes generációhoz tartozásról, a művész morális dilemmáiról beszélgetett vele a Mefisztó című előadás után PRESSBURGER CSABA.

– Mi vonzott erre a pályára? Volt-e „színjátszó múltad” az akadémia megkezdése előtt?

– Középiskolásként csatlakoztam az amatőr színjátszó csoporthoz a falumban, Bajmokon. Ahogy ez lenni szokott: néhány barátom már járt, mesélték, hogy jó buli, és rábeszéltek. A megboldogult Barácius Zoli bácsi vezette a színkört, ő a közeli Szabadkáról ingázott. Akkoriban a színjátszásra úgy tekintettem, mint kellemes időtöltésre jó társaságban, semmi több nem volt ez számomra, eszembe se jutott, hogy a színkörben töltött évek a későbbiek szempontjából hasznosak lehetnek. Aztán 1995 nyarán meghívtak a Tanyaszínházba, ahol találkoztam a későbbi évfolyamtársaimmal; a többségük már júniusban felvételizett az újvidéki színiakadémiára. Én korábban egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy a műszaki szakközépiskola elvégzése után továbbtanuljak. A Tanyaszínház tájolása idején döntöttem el, hogy szeptemberben megpróbálom a pótfelvételit. Az induló tízfős osztályban még négy szabad hely volt – engem is felvettek.

– Hogyan működött ez a Hernyák György és László Sándor vezette évfolyam, amely egészen kivételes színészegyéniségeket „termelt ki” magából, olyan művészeket, akikről bizton kijelenthető, hogy nagyban hozzájárultak a vajdasági magyar színjátszás megújulásához? Érdemes felsorolni az évfolyamtársaidat: Figura Terézia, Kalmár Zsuzsa, Krizsán Szilvia, Mess Attila, Mezei Kinga, Nagypál Gábor, Puskás Zoltán, Szloboda Tibor, Szorcsik Kriszta.

– Az évfolyamról többen, akik javarészt Zentáról érkeztek, már korábbról ismerték egymást, és már az akadémia megkezdése előtt komolyan foglalkoztak színházzal, volt egy saját kis társulatuk is. Én kezdetben kívülállónak éreztem magam. Furcsa volt megélni az olyan helyzeteket, amikor előadásokról vagy irodalomról beszélgettek, és én nem láttam az adott előadást vagy nem olvastam azt a könyvet. Nem követtem a színházi élet lüktetését, mint ők. Én a mai napig érzem, hogy rengeteget kéne pótolnom, rengeteg hiányosságom van a színház terén, mert nem az volt gyerekkoromtól az álmom, hogy színész legyek.

– Voltak emiatt konfliktusaitok?

– Természetesen voltak konfliktusok, kisebb-nagyobb összetűzések, aztán békülések. De hát egy kis közösségen belül, amelyben négy évig gyakorlatilag össze vagytok zárva, és már mindenki ismeri a másik gesztusait, hanglejtését, mimikáját, ez elkerülhetetlen. Visszatekintve mégis úgy látom, hogy összetartó csapat voltunk.

– 1999-ben, amikor végeztetek az akadémián, azonnal mindannyiótokat leszerződtettek az Újvidéki Színházhoz, illetve a szabadkai Népszínház Magyar Társulatához. Vitathatatlan tehetségetek mellett ez nem utolsósorban annak is volt köszönhető, hogy a háborús kilencvenes évek elvándorlási hulláma a színházak emberállományát is alaposan megtizedelte. Pályakezdőkként hogyan viseltétek, hogy rögvest a legnagyobb szerepeket osztották rátok?

– Igen, valóban a mélyvízben találtuk magunkat, de sokat segített rajtunk, hogy össze voltunk kovácsolódva. Másfelől az akadémián belénk nevelt munkamódszer is éreztette pozitív hatását. Ugyanakkor általánosságban elmondható, hogy minden előadásnál nagyon meghatározó maga a munkafolyamat, hogy milyen hangulatban jön létre a produkció. Persze itt sincs szabály, mert volt már olyan próbafolyamatban is részem, hogy iszonyatosan rossz volt a légkör, rossz vibrációk közepette készült az előadás, mégis jó lett, és volt az ellenkezőjére is példa, hogy minden „zen” volt, az eredmény mégse lett valami fényes. Mindenesetre a kezdeti években én teljes mértékben belevetettem magam a színházi munkába, éppen ezért a színházon kívüli életem nem is úgy alakult, ahogy szerettem volna, de akkor ezzel nem igazán törődtem.

– 2004-ben aztán nagy érvágás érte az Újvidéki Színházat: távozott Szorcsik, Nagypál, Mezei és a dramaturgként meghatározó szerepet játszó Gyarmati Kata. Ők a budapesti Bárka Színházban folytatták pályafutásukat. Hogyan élted meg ezt?

– Nem éreztem haragot vagy dühöt, bár emlékeim szerint nagyon hirtelen és váratlanul történt. Meglepődtem. Fölmerült bennem a kérdés persze, hogy engem miért nem hívtak, de nem voltam biztos benne, hogy ha hívnak is, mentem volna-e. Ez nálam talán személyiségfüggő dolog. Elég sok helyre invitáltak a későbbiekben, mégsem éreztem úgy, hogy mennem kellene, mert nem tudtam magam Magyarországon elképzelni.

– Téged egyáltalán nem foglalkoztatott a kivándorlás kérdése? Mrożek Emigránsokja volt a diplomaelőadásod…

– Nem vagyok benne biztos, hogy föltaláltam volna magam például Budapesten, ami máig nem a kedvenc városom, nekem ott túl nagy a nyüzsgés. Úgy gondolom, Magyarországon egy színésznek sokkal többet kell – ha nem is könyökölnie, de – kopogtatnia, itt-ott megjelennie, és nekem ez nem megy, én sokkal visszahúzódóbb vagyok a magánéletben. Ráadásul nem dolgoztunk mi rossz rendezőkkel Újvidéken sem, csupán a közönségszám nem az, ami egy magyarországi nagyvárosban megszokott.

Fotó: Szerda Zsófia

– 2004-től indult be igazán a nagyüzem számodra. Volt olyan évad, amikor hat bemutatód is volt, csupa fő- vagy főbb szereppel. Hogyan befolyásolta a további munkád, karriered, hogy gyakorlatilag az egyetlen vezető férfiszínész maradtál a társulatnál?

– Ráadásul 2005-től még az akadémián is dolgozni kezdtem részmunkaidőben. A napjaim tehát úgy néztek ki, hogy 10-től 14 óráig próba, 14-től 18-ig óra, 18-tól 22-ig ismét próba vagy előadás. Csak aludni jártam haza, a reggeli kávét pedig már a klubban ittam meg. Jó darabig azt éreztem, hogy bírom én ezt, mert fontos nekem, de pár év után kezdtem betelni. Jeleztem is a vezetőség felé, hogy szeretnék egy kicsit visszavenni a tempóból, legyen a hat bemutató helyett esetleg csak három évente. Nem egyik pillanatról a másikra jutottam el a felismerésig, hogy a magánéletnek fontosabbnak kellene lennie számomra, és picit háttérbe kellene szorítanom a színházat. 2015-ben érett meg bennem a döntés, amikor azt mondtam: ez így nem tud tovább funkcionálni – és végleg átigazoltam a színiakadémiára.

– Ebben a tízéves periódusban, 2005 és 2015 között bontakoztál ki színészként igazán, a közönség és a szakma is elhalmozott díjakkal, elismerésekkel. Mi volt a legmeghatározóbb alakításod ebből az időszakból?

– Nem tudom megmondani. Születnek díjnyertes előadások, amelyekben mégsem érzi igazán jól magát az ember, mert kimerítőek a próbák, örökös a bizonytalanság. Vannak rendezők, akik még az utolsó pillanatban is osztanak ki szöveget, mert folyamatában alakul a „projekt”, nincs előre megírt szövegkönyv. És lehet, hogy végül egy nagyon jó előadás születik, mégis a színészben mindig ott a félsz, hogy mi van, ha eljutok ahhoz a ponthoz, ami megváltozott, és „behúznak egy fehér lapot”. Ugyanakkor voltak olyan előadások is, amelyeket imádtam vagy zseniálisnak tartottam, esetleg a szakma is értékelte, de a közönség nem szerette. Nem tudok különbséget tenni a közönség és a kritikusok elismerése között. Mert kinek van igaza? Kinek a pártját fogja a színész?

– Legutóbbi szerepeid (Újvidéken a Mefisztó, Szegeden a Molière főszerepe) is a művész dilemmáit tematizálják, konkrétan a hatalom és a művész viszonyát állítják fókuszba. Össze lehet-e békíteni a művészetet a mindenkori hatalommal? Mit válasszon egy színész, ha a hatalom durván beavatkozik a kultúrába, a morált vagy a művészi karriert? Kerültél-e a pályád során ilyen válaszút elé?

– Ilyen durván nem, mint a Mefisztóban vagy a Molière-ben. De én egyébként sem szeretek politikai ügyekbe keveredni.

– 2013-ban mégis belekeveredtél. Ez volt az az év, amikor az Újvidéki Színház igazgatói posztjára ketten jelentkeztek: a 2008-ban az intézménybe visszaigazolt Gyarmati Kata és az egri Gárdonyi Géza Színház vajdasági származású színésze, Venczel Valentin. Komoly felhördülést okozott a szerbiai, de a magyarországi színházi szakmában is, hogy Gyarmati pályázatát a politikai döntéshozók formai okokra hivatkozva diszkvalifikálták, és Venczel kinevezését támogatták. Te akkor a színház Igazgatóbizottságának tagjaként nemmel szavaztál Venczel kinevezésére, a hatalom mégis érvényesítette az akaratát. Mi motiválta a kiállásodat?

– A szakma védelme motivált. Nem értettem, miért kell valamit, ami jól működik, feladni. Gusztustalan, ha a színháznak politikai célokat kell szolgálnia, hiszen ennek fordítva kell lennie! A színházat nem a politikának kell irányítania, viszont a színháznak véleményt kell alkotnia a politikai helyzetről – bár szerintem ez is csak akkor jó, ha nem direkt módon teszi.

– Beigazolódtak a Venczel kinevezésével kapcsolatos félelmeid?

– Úgy gondolom, hogy nagy minőségbeli változásokat hozott ez a váltás mind az előadások, mind a meghívott rendezők tekintetében. Valahogy nem működtek az előadások. Beszélhetünk persze arról, hogy később is ért el a színház sikereket, de nem ez a lényeg. A színházon belül nagy harcok dúltak.

– Sokan viszont kompromisszumos megoldásként élték meg, hogy bár Venczel lett az igazgató, de Gyarmati maradhatott a színház dramaturgja, művészeti vezetője.

– Igen, ő élvezte a társulat bizalmát, de egy idő után neki is elege lett, nem bírta ezt a helyzetet tovább, és (ismét) távozott. Annyira jó, hogy ezt az egészet már én is magam mögött tudhatom!

– Ezek szerint a 2015-ös távozásodban szerepet játszott az is, hogy új igazgatója lett a színháznak.

– Igen, elég nagy szerepet. Nem értettük egymást. Miközben igyekeztem a társulat tagjaként ellátni a feladataimat, már formálódott bennem a távozás gondolata. Bizonyára közrejátszott a döntésemben az is, hogy volt egy biztos hely, ahova mehettem. Ha nem lett volna az akadémiai munkahely, nem tudom száz százalékosan megmondani, hogy megléptem volna-e ezt.

– A váltást, a színháztól az akadémiára való teljes átigazolást a karriered szempontjából előrelépésként vagy visszalépésként értékeled? Mennyire tudta felváltani a tanárszerep a színészi szerepet?

– Nem váltotta fel teljesen, hiszen színész is maradtam, de immár szabadúszóként. Az oktatómunka mindenképp egy más karakterű dolog. A tanítás örökös bizonytalanság: ha meg volnék győződve róla, hogy mindent jól tudok átadni a diákoknak, az szerintem baj lenne. Nem azt mondom, hogy minden egyes óra, találkozás a színinövendékekkel félelemmel tölt el, de van egyfajta bizonytalanság bennem. Hiszen a szakmát kéne eltanulniuk tőlem valahogy. Én pedig csak azt tudom elmondani, megmutatni nekik, hogy én hogyan oldanék meg egyes dolgokat, hogy én mit kezdenék egy adott szituációban, miközben mindnyájan más-más felfogással, élettapasztalattal rendelkeznek. Tehát azt kellene elérnem, hogy a segítségemmel XY diák túl tudjon lépni egy bizonyos problémán, és hitelesen tudjon létezni a színpadon. Nekem az a legnagyobb félelmem, hogy ebben kudarcot vallok.

– És a színészi kvalitásaiddal kapcsolatban soha nem voltak hasonló félelmeid? A Mefisztó főhőse, Hendrik Höfgen egyik önostorozó pillanatában azt mondja: „Sohasem leszek elsőrangú. Provinciális vagyok.”

– Vannak pillanatok, amikor az emberben kételyek merülnek fel a saját tehetségét illetően, de ezen túl lehet lépni, ha tisztában vagyunk a képességeinkkel.

– És megfordítva: hogy azt érezted, „ezt a figurát én jobban meg tudtam volna csinálni, mint a kolléga”?

– Szerep miatt soha nem voltam féltékeny, de azt éreztem már előadásnézés közben, hogy én ezt a karakterformálást másként oldottam volna meg. Viszont ilyenkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy már egy kész szerepről beszélünk, nem tudhatom, hogy milyen volt a próbafolyamat, a rendezés, a koncepció, vagyis a körülmények, amelyek hozzájárultak a látott karakter formálódásához. Amikor megkapok egy szerepet, abban a pillanatban én leszek a figura testvére, barátja, pszichológusa, gyóntatópapja, meg kell értenem az igazát, el kell fogadnom, hogy őt is szereti valaki, neki is volt édesanyja, ő is csak egy ember, még ha negatív karakternek számít is.

– Volt-e olyan szereped, amellyel nem sikerült megküzdened, olyan figura, akit nem sikerült „meggyóntatnod”, akinek nem tudtad feltárni a lelkét?

– Biztos voltak ilyenek, de nem emlékszem konkrét esetre. Egy idő után el kell engedni minden figurát, nem szabad sokáig azzal foglalkozni, hogy „de ez most valahogy nem olyan”, mert az csak olaj a tűzre, negatív nyomot hagy az alakításon.

– Nagyon sokféle műfajban megfordultál már, az ún. angazsált színházi produkcióktól kezdve az operettig. De mi a te színházi anyanyelved, amit igazán a magadénak érzel?

– A képességeim szerintem nem teszik lehetővé, hogy mozgásszínházzal foglalkozzam, de ettől még nézőként egy mozgásszínházi produkció is tud számomra hatalmas élményt nyújtani. Ezt leszámítva azonban minden színpadi műfajban jól érzem magam, az utóbbi időben például egy nagyon jó komédia a kedvencem. Én alapvetően vicces embernek tartom magam, de a komoly vagy negatív szerepeket is kedvelem.

– Nem sok filmben szerepeltél. Nem érdekel a film mint műfaj, vagy nem találtak meg ezek a felkérések?

– Valóban, inkább kisebb szerepeim voltak, többnyire szerb nyelvű filmekben. Nem mondom, hogy egyáltalán nem is tettem erőfeszítéseket ez irányba, de lehet, hogy még nem talált meg a film úgy igazán.

– Mennyire akadályozza a színészi szabadúszást a tanítás?

– Eddig jórészt össze tudtam egyeztetni a kettőt. Arra törekszem, hogy a két szemeszter között, illetve a nyár végén, ősz elején vállaljak színházi munkát, amikor az akadémián nincs annyi dolgom. Mindenesetre próbálom redukálni a színészi feladatokat, és előtérbe helyezni a tanítást. Úgy érzem, hogy már rengeteg szerepet eljátszottam, ezért nem akarok mindenáron, folyamatosan színpadon lenni. Úgy érzem, kénytelen vagyok fontossági sorrendet felállítani: az első a magánélet, a második az iskola, és aztán jön a színház.

– Vagyis húsz év után megfordult a sorrend?

– Igen.