„Pilinszky más. Mindenki más, de vannak másabbak. Pilinszky ilyen másabb a magyar költészetben és a költészetben, vagyis csakugyan más, igazi más, mélyen eltérő, ritka, valószínűtlen. Egy fehér antilop, egy transzurán elem…” – írta róla Nemes Nagy Ágnes. Ezt a másságot fokozott mértékben érzik, akik a színműíró Pilinszkyt próbálják elméletben, vagy – még kimondani is izgalmas! – gyakorlatban megközelíteni.

A költő születésének centenáriumát s halálának negyvenedik évfordulóját hozta a 2021-es év, s méltó módon emlékeztek meg róla a lapok és az intézmények. Ebben talán része van annak is, hogy elfáradtak – Csehy Zoltánnak az Élet és Irodalom ezévi 47. számában megjelent remek cikkéből kölcsönözve a kifejezést –  a „kisajátító túlértelmezések fanatikus teozófiái”. De mintha egyre többen éreznék szükségét annak, hogy Pilinszky „színműként felfogott dramatikus szövegeiről”, ezekről a „szabályszerűtlen produktumokról” közös megegyezéssel gondoljunk valamit. A Károli Gáspár Református Egyetem, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Csokonai Színház és a Nemzeti Színház a Károlyi-Csekonics Palotában Pilinszky János színházi és filmes víziója ma címmel szervezett kétnapos tudományos konferenciát és „alkalmazott művészeti eseményeket”, vagyis vetítéseket és színházi jellegű bemutatókat. Az előadások és a kerekasztalbeszélgetések anyagából, illetve az ezek alapján készülő tanulmányokból születő könyv már 2022-ben megjelenik.

Fotók: Éder Vera

A Radnóti Miklós Színház és a Magvető Kiadó két gazdag estén át ünnepelte a száz éve született költőt. A kiadó különleges kiadványa, a Bende József által szerkesztett és Pintér József által tervezett szépséges kötet Önéletrajzaim címmel került bemutatásra, mely a Pilinszky által „vertikális regényként” emlegetett, soha el nem készült mű részleteit (Hármasoltár, Szabadesés, Három etűd a bűnről) tartalmazza, kéziratoldalak képeivel, utószóval és gazdag jegyzetanyaggal. A Garamond Premier betűkkel szedett karcsú könyv, melynek minden belső védőlapja kényesen fényes és fekete, tökéletes formaérzékkel szolgálja a költőt, s örvendezteti meg az olvasókat. A színház pedig arra vállalkozott, hogy az Urbi et orbi és a Síremlék című, 1973-ban született műveket bemutassa, a most harmadéves, Szilágyi Bálint és Zsótér Sándor által vezetett színészosztály – Bartos Ágnes, Brezovszky Dániel, Czirják Liliána, Erdős Lili, Forrai Áron, Kiss Nikolett, Juhász Vince, Major Irma és Rákosi Olivér – közreműködésével. A főbb szerepekben a Radnótihoz tartozó Baki Dánielt és Porogi Ádámot, valamint Zsótér Sándort láthattuk. A produkció látványtervezője Márkus Sándor, dramaturgja Kelemen Kristóf, rendezője Szilágyi Bálint volt, közönsége pedig az ünnepélyes kíváncsisággal gyülekező nézősereg, melynek egyik része azért volt tele várakozással, mert még sosem látott színházi körülmények között előadott Pilinszky művet, másik része meg azért szorongott, mert esetleg látta Vincze János, Maár Gyula, Iglódi István, Vándorfi László vagy Gaál Erzsébet színháztörténeti jelentőségű Pilinszky-rendezéseit. A levegőt egyfajta „Na, most mi lesz?” kíváncsiság remegtette jólesően.

Miután Pilinszky találkozott Grotowski színházával, nem egy írásában számolt be megrendüléséről. A meghatározó élményt azonban a hetvenes évek elején, Párizsban látott, számára még szokatlanabb formanyelvű Robert Wilson produkció, A süket pillantása című, többórás előadás jelentette. A megvilágosító tapasztalat birtokában, s kárhoztatva az utánzó vagy „mimikri” színházat, minden gyakorlati teátrális tudás nélkül papírra vetette a maga álomlátásait, melyek műfaji besorolása azóta is vitatott. Nagyszerű elemzések születtek Fülöp László, Radnóti Sándor, Radnóti Zsuzsa, Tarján Tamás, Sepsi Enikő és mások tollából, sőt, a Pilinszky „drámák” termékenyítő hatását Borbély Szilárd műveiben is kimutatták. De nehéz róluk úgy beszélni, hogy az ember ne kezdjen el újabb, párhuzamos tanulmányt írni. S ha egy műalkotás nem rendelkezik a vélt műfajára jellemző formai elemekkel, az a szokás, hogy leírjuk, a szerző „megfosztja magát” a keresett, de nem található forma – jelen esetben például a cselekmény, a jelenet, a dialógus, a fokozás, szerep vagy mondjuk a tetőpont stb. – alkalmazásától, megépítésétől.

Mondhatnánk, hogy Pilinszky nem drámákat, hanem előadásokat írt, ha ebbe a megállapításba nem zavarna bele a szerző máshol kifejtett nézete az oratorikus formáról, melynek bemutatása szerinte szigorúan „nem előadás”-ként értelmezhető (vagy ha igen, csak úgy, mint ahogy Magritte „nem pipája” játszik a meghatározással). Ismeretes Pilinszky kötődése és tisztelete a liturgia iránt. De mi van akkor, ha a néző nem ismeri föl az elvileg követni kívánt forma, a mise szakaszainak (ima, introitus, evangélium, átváltoztatás, szentáldozás) szertartását?  Hogyan is ismerné föl, ha a nagy rítusból rendszerint csak az ima valósul meg, az idő teljes kiiktatásával. „A másikhoz intézett szó”, mint a dráma lényegi eleme, nála igazából nem jelenik meg, az alakok érezhetően „fölfelé” beszélnek, s közben, illúziók keltése helyett –szóban és mozdulatban is – allúziók fölrebbentésével, utalások hálózatával élnek. Az összegződő élmény minden esetben homályos rítus lesz. Rítus pedig az, amin múlik valami. De mi? Tarján Tamás írja a szerzőről: „Az agresszió, a kommunikációképtelenség, a szeretet, az üdvözülés, az emlékezés nagy dilemmáit faggató színművei megragadó erejű, de mégiscsak talányos-rébuszos alkotások a színház számára. A darabok poétikuma korrelál a Pilinszky-versek világával, de nem oly mértékben, hogy e költészetet új fénybe vonja.”[1] S ha megpróbáljuk elmesélni egy-egy színművét, az a különös helyzet áll elő, hogy formálódó mondatainkból a Pilinszky szöveg egyszerűen kitúrja a fölösleget, s a végén szó szerint kezdjük el idézni őt, belátva, hogy arról, és csak arról van szó, amit éppen mond. Szilágyi Bálint rendezésének egyik fő erénye, hogy az hangzik el, ami írva áll. Ez a tisztelgő, múzeumi pontosság adja a fehér füstökbe burkolt est alapvető eleganciáját.

Mindkét bemutatott játék tilalmas pillanatokat nyit meg. Az Urbi et orbi a haldokló Fehér pápa testi szenvedésével, végsőnek hirdetett agóniájával kezdődik, s meglepetésekbe csap át. „Minden emberi keletkezés és elmúlás párbeszéde szükségszerűen drámai felépítésű. Ez a dráma – nyíltan vagy lappangva – még gyermekkorunkban jelen van, végighúzódik egész életünkön, s annak végső szakaszában többnyire fölgyorsul, mielőtt végképp kisimulna” – írja Pilinszky Az isteni dramaturgiáról című cikkében. Az itteni, hatalomváltó szertartásban, bár a fehér köd hamar oszlani kezd, nem tudni, merre megy az idő, előre-e vagy hátra. Leginkább álldogál és ugrik a pillanatok között. Bár a közönség, mintha múzeumban volna, nem mer nevetni, fekete humorú státuszjáték, erődemonstráló, szakrális libikóka kezdődik a menni készülő fehér és az érkezni kívánó fekete pápa között. A jelenet csak töredékeiben él, pillanatok izzanak föl és porladnak el. De szerencsénk van.

„Ruttkai Júliája, ha lehet ezt mondani: betű szerinti Júlia, ahogy azt Shakespeare megálmodta …” írta egy 1963 körüli kéziratában Pilinszky. Zsótér Sándor Fehér pápája, „betű szerinti” Fehér pápa, ahogy azt Pilinszky első hevében elgondolhatta. Élveteg, okos és kaján. Mögötte a tanítványok kara, egy szalagavató fehér-fekete báliruháiba öltözött ifjúság kara, a hatalomváltást figyelő jövő. A haldokló pápa trónjáról lekászálódva, szenvedve markolja a talajt, ami távolról sötétkéken ragyogó iszapnak tűnik. Hullt állapotában – Szilágyi Bálint egy másik rendezéséből vendégül hívott – világoskék őzike-báb szagolgatja. S csak most, visszaemlékezve tudatosul bennem, hogy az a hófehér ruházat, aminek nyakában egy neonzöld olvasó gyöngyei világítanak, egy az egyben a fehér clown munkaruhája. Zsótér „papundekli” figurájában mindvégig a test és a lélek egymást markoló figyelme él, s e figyelem szentsége és rémítő tehetetlensége hőköltet bennünket. Megszólalásai kinyilatkoztatások, egész jelenléte az érzékelés imaállapotaként írható le. Nézi a szemben lévő másik pápát, aki nemcsak fekete, de ráadásul nő is, s aki azt hiszi magáról, hogy jön. Pedig megy. A „képtelenségig hosszú csend” alatt a kémiai kísérletek feszültsége tölti be a teret. Amikor előáll a fordulat, energiafelhőként érezhető az erő iszonyú jelenléte. Zsótér kiáll a színpad jobb oldalára, s mint egy óriás, fehér delfin, belibben a nézők fölé. Játszásibul lezajlik a szellem megtestesülése, majd későbbi szétfoszlása is. A nézőbe pedig beépül a gyanakvás: megeshet, hogy – egy időre – feltámadunk?

A Síremlék Baki Dániel szép gordonkajátékával kezdődik. Tilalmas alaphelyzete mindössze annyi, hogy egy fedetlen keblű (katonaarcú), gyönyörű nő napozik egy dús vegetációjú kertben, s az utca vad népe a kerítésen át bámulja őt gyűlölködve. Közben a nőt birtokolni kívánó lények, a szellemileg domináns Fehér ruhás férfi (Zsótér Sándor), a vágyaktól sújtott, iszákos, de őserejű Medve (Baki Dániel), a morzsolódó platánleveleket kihordó és eltűntető, saját életétől megriadt Postás (Porogi Ádám), meg a többi, nagyvárosi árnyalak, külön, és mégis együtt, valami módon kiszorítják az életből imádatuk és sistergő félelmük tárgyát, s gyászolni kezdik. A vegetációt egy hatalmas, felfújható bálnatest billenékeny óriáshólyagja jelképezte eddig, a végén az is lappadni kezd, s csak a tér közepén fölmagasodó sötét fa kérgén, szökőkút formájában fölfelé kúszó apró halak igyekeznek a magasba, talán az égbe igyekvő kereszténység jelképeiként.

Mindkét napon – melyek különlegességét fokozza, hogy úgy tűnik, nem követik további játékalkalmak – a Magvető által szervezett beszélgetés követte az előadásokat. Az általam látott estén jó volt érezni az életmű érintésének ünnepélyességét s a művekhez nyúlás bátorságát, a moderátor Szegő János tisztelettel teli félelemnélküliségét, Bende József meghatottságát. Különösen megejtő volt az a pillanat, amikor Szabó T. Annából előbújt a gyanakvó mesterember, s nagy szeretettel rákérdezett, vagy inkább rámutatott a költő mindannyiunk által ismert arkangyal pozíciójának csöppet sem esetleges, hanem szépen kidolgozott vonalaira. Az élő Pilinszky volt velünk, fehérben, feketében.

Mi? Pilinszky János: Urbi et orbi; Síremlék
Hol? Radnóti Színház
Kik? Rendező: Szilágyi Bálint. Játsszák: Baki Dániel, Bartos Ágnes eh., Brezovszky Dániel eh., Czirják Liliána eh., Erdős Lili eh., Forrai Áron eh., Kiss Nikolett eh., Juhász Vince eh., Major Irma eh., Porogi Ádám, Rákos Olivér eh., Zsótér Sándor. Dramaturg: Kelemen Kristóf. Látvány: Márkus Sándor. A rendező munkatársa: Lévai Ágnes.

[1] Tarján Tamás Jelenits Istvánnak ajánlott cikke az ISKOLAKULTÚRA 1997/4. számában jelent meg, Pilinszky, a színműíró címmel.