Nyitrán évente megszervezik a színházi fesztivált, ha törik, ha szakad. A Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztiválra minden hasonló kijelentés igaz lehet, mert sem az idei, harmincadik kiadást, sem a tavalyit nem gátolta a koronavírus.

Legalábbis abban a tekintetben, hogy a produkciókat nem mind Vimeón, hanem az Andrej Bagar Színház termeiben ülve láthattuk – még a vetített előadásfelvételeket is. A járványhelyzet színházra gyakorolt pusztító hatását tekintve apatikus meggyőződéssel kell mégis azt mondanom, hogy október 1-6 között látott nyolc produkcióból csupán két vetített előadás súrolta az ingerküszöböm. A fesztivál vállaltan showcase-re hajaz, külföldi produkciók mellett az elmúlt évad legjobbnak vélt szlovák előadásait is felsorakoztatja (bár idén 2018-ban és 2019-ben bemutatott produkcióval is találkozhattunk a programban), a két, számomra érdekesnek tűnő, vetített produkció közül pedig egyik sem volt szlovák. Mentségükre szóljon, hogy nem hasonlítjuk össze a szlovák előadásokat a külföldiekkel, de én ezt a legnagyobb erőlködéssel sem vagyok képes abszolválni egy nemzetközi fesztiválon. Bevallom, e kijelentéseimet annak fényében mondom, hogy nem láthattam mindegyik programban szereplő szlovák előadást az angol felirat hiánya miatt, így a nyitrai Andrej Bagar Színház The Bonnet (A főkötő) és zólyomi Jozef Gregor Tajovský Színház The Tinker (A bádogos) című előadásokról nem tudok szót ejteni. Érthető, hogy a fesztivál kurátorai nem hívhattak meg minden olyan külföldi produkciót, amelyet érdemesnek találtak, de azt nehezen tudom elhinni, hogy az a néhány helyi előadás, amelyet a szlovákul nem értő vendégeknek szántak, a szlovák színházi szféra recens legjobbjai.

Szlovák Nemzeti Színház: Háború és béke. Fotók: Ctibor Bachratý.

A jubileumi találkozó produkcióit a szlogenként is funkcionáló „transcendencies” (transzcendenciák, átlépések) tematika kötötte össze. A fogalom tág jelentésköre és sokrétű értelmezése miatt vitathatatlan, hogy mindegyik előadás valamelyest kapcsolódik a transzcendencia témájához, mégis a nemzeti öntudat és a múlt gyötrelmeinek feltárása a magja közel mindegyik előadásnak.

Az első nap fő produkciójának színlapjában rögtön szembetűnik egy felkiáltójeles mondat, miszerint a Szlovák Nemzeti Színház, Lev Tolsztoj realista regényének adaptációja alapján készült Háború és béke című előadása „bizony nem egy súlyos klasszikus.” A klasszicitás manapság nem homogén fogalom a színházban, már csak azért sem, mert a posztdramatikus éra is tekinthető lassan klasszikusnak és vásottnak. Tehát a klasszikus kifejezés inkább kezd valami olyasmi szinonimájaként létezni a színházi szóhasználatban, mint az „ódivatú, korszerűtlen”, de szokás mondani minden olyan drámára is, amely nem a 21. században vált a kánon részévé. Alfred Neumann, Erwin Piscator és Guntram Prüfer adaptációját alapul használó Marián Amsler lélektani realista rendezésének három órája számomra nem csak „súlyos”, de klasszikus is – a szó minden értelmében, és a színpadi vetítések sem oldják fel bennem ezt a meggyőződést. Mert Napóleon oroszországi hadjáratának és négy orosz nemesi család élettörténetének realista színrevitelében van élő-vetítésből bőven, amelyek legtöbbször a díszleten kívüli eseményeket mutatják meg átlépve a színpad határait, és nincs annál több funkciójuk, hogy a narrátorral – aki csupán egy filozofikus kommentátor Tolsztoj pólóban – együtt erősítse és illusztrálja a hagyományos történetvezetést. Az előadás számomra mindvégig csak egy látványos és klasszikusan restaurált freskó Napóleonról, I. Sándor orosz cárról meg néhány nemesről, ami aligha köt le tíz percnél tovább, a múltfeltárás ilyen formájú reprezentációjának gondolatával nincs mit kezdenem. Mint egy turista ülök valahol a második sor szélén, csak bambulok a kiállított, múltszázadi műtárgyra, és arra gondolok, hogy Juraj Kuchárek pazar díszletében a színészek is turisták.

Kassai Állami Színház: Borodáč avagy Három nővér.

A Kassai Állami Színház Borodáč avagy Három nővér gazdagon rétegelt és információdús előadása még jobban erősíti bennem a turistaérzést. Nem azért, mert a színház múzeumában tölthetek cirka két órát, hanem azért, mert Janko Borodáč-ról ezelőtt nem sokat tudtam. A szlovák hivatásos színház egyik alapítójának és a kassai színház első igazgatójának életét montázsszerűen summázó produkció fontos résztvevője a fesztiválnak – érdekes lehet úgy a külföldi szem, mint a szlovák néző számára is. Az 1952-es kassai Három nővér próbafolyamatának reprodukálásával keretezik a színháztörténet kiemelkedően fontos személyiségének, a Sztanyiszlavszkij-tanok szlovák követőjének életkollázsát. A Júlia Rázusová rendezte előadás legnagyobb erénye, hogy nem hősként állítja be a nemzet nagy alkotóját, hanem elfogulatlanul és humorosan rajzolja meg Borodáč portréját, amelyet arra használnak, hogy a szlovák színház elmúlt száz évének fejlődésének feltárására tegyenek kísérletet, közben aligha lépnek át a klasszikus színjátszási formákon és a lineáris történetmesélés kényszerén. Nem is igazán tudom elképzelni, hogy más formát tudna ölteni egy ilyen biográfiai dokumentumokra alapuló, a re-enactment technikájához erősen hajló előadás.

A pozsonyi LAB színház Lebensraum című előadása is a múltszázad eseményeinek jelenünkre való hatásaival foglalkozik, ötvözve a menekültkérdéssel. Israel Horovitz amerikai szerző szövegében egy fiktív bevándorláshelyzet kerül kibontásra: Németország kancellárja (mondom, fiktív!) a világháború után száműzött zsidók leszármazottainak felajánlja a lehetőséget, hogy visszatérhessenek őseik földjére, ahol munkát is ajánl nekik. Kateřina Quisová rendezte előadás csupán recitálja a dráma szövegét, ami bizony kevés ahhoz, hogy mélységekben elgondolkodjak a szereplők sokrétű dilemmájából fakadó tragédián, egy nemzet múltbéli bűneivel való szembenézésén, s bár a színészek színpadi létezésre való éhsége, energikus, de nem túlzó játéka és a szöveg tragikomikuma nem hagyja a nézőt a végtelen unalomba süllyedni, a teremből távozva hatalmas hiányérzetem van. A játéktér körüli nézőtér az események részévé tenné a közönséget mint tétlen társadalmat, és nem csak az előadás közben érzem tétlennek magam, hanem azután is. Egy ilyen megosztó problémát nem szerencsés csak így, felületes szinten felmutatni, hogy aztán a néző már az előadás közben azon töprengjen, melyik busszal fog hazajutni, és mit fog vacsorázni, mert az előadás aligha ébreszt mély kérdéseket és gondolatokat az amúgy erős téma kapcsán.

A Lebensraum után egy számomra új helyzettel kell szembesülnöm. És nem azért, mert a prágai Nemzeti Színház Eyewitness (Szemtanú) című produkciója annyira a húsomba vág – mondjuk, az sem lenne teljesen hazugság –, hanem azért, mert még sosem néztem színházteremben ücsörögve „színházi filmet.”A koronavírus járvány alatt számtalan helyzetben voltunk tanúi, hogy a színházak kisebb-nagyobb sikerrel hoztak kényszermegoldást. A dokumentarista film a Přerov-vidéki kivégzéseket tematizálja, amely során több mint 260 németet, magyart és szlovákot, többségben nőket és gyerekeket mészároltak le egy németek ellen szervezett pogrommal a csehszlovák katonák 1945. június 18-19 közötti éjszaka, a német haderők Kelet-Európából való kiutasítása idején. Az eseményeket először előadásként tervezték feldolgozni, de a mindannyiunk által jól ismert helyzet miatt végül a nézők képernyőire került – a Nyitrai Fesztiválon pedig a színpadon kifeszített vászonra. Egy biztos, ettől még nem válik színházzá, de végig ott van bennem egy erős remény, ahogy színpadon is bemutatják majd. Mert a film is valahogy a húsbavágó közelséget próbálja megteremteni azzal, hogy a derékig látható, a szemtanúkat játszó színészek egy kamera objektívjébe nézve vallanak a kamera másik oldalán állónak (a rendezőt, Jiři Havelkát halljuk néhol utasításokat adni), azaz nekünk, nézőknek. Végig az az érzésünk, hogy egy tárgyalóteremben vagyunk. A második világháború utáni tömeges kivégzések fekete foltjai a csehszlovák történelemnek, ennek tragikumát a harminc színésznek sikerül átadnia a képernyőn keresztül is, még úgy is, hogy idegennek, távolinak és ismeretlennek érzem az eseményeket, csupán annyit tudok az egészről, mint amit a fesztiválkatalógusba írtak.

Blue is The Colour.

A szlovák-ír-belga-szlovén^[1] koprodukcióban létrehozott Blue is The Colour^[2] – avagy minek öblítsünk ki egy joghurtos poharat, ha valaki évente négyszer repül Thaiföldre című előadás, amelynek work in progress változatát tavaly már bemutatták a fesztiválon, közelebb kerül a nézőhöz, nem csak a problematika tekintetében, hanem fizikailag is. Egy külvárosi kultúrház termében a résztvevő közönség oda ül, ahová éppen sikerül, mert úgy is mozogni fogunk – közlik velünk a bejáratnál, miközben a kezünkbe adják a LED-es műanyagkorongokat, amiket használni fogunk az előadás közben, tudjuk, de a legtöbben a sötét terembe érkezve arra használjuk, hogy utat világítsunk magunknak. Petra Fornayová rendező-koreográfus koncepciója egy disztópikus világot állít fel, ahol Szlovákia első zöld, lakómentes országgá válása a cél, befektetők az Antarktiszon vásárolnak területet, mindezt post-fact dokumentarista elemekkel tűzdelik – olyan tényszerűként kezelt felvételekkel, amelyek könnyen lehetnek (majd) valósak, de tudjuk, hogy csak az előadás fiktív keretrendszeréhez gyártották.

Az előadás a Be SpectACTive! nevű projekt keretén belül valósult meg, és célkitűzése, hogy az egyének részt vegyenek a társadalom alakításában. Az alkotók az ökológiai változásokat jelölték ki fókusznak, és azt vizsgálják, hogy a nem is olyan távoli jövőben mennyire leszünk képesek követni egy morális diktátumot, és mennyit leszünk képesek feláldozni saját kényelmünkből, hogy azzal esetleg megsegítsük civilizációnk túlélését. Itt jönnek képbe azok a világító korongok, amelyet a bejáratnál kaptunk, a részvételi színház szavazás konvencióját ezzel az ötletes eszközzel oldják meg – több kérdésben dönthetünk az igen vagy a nem mellett a korong oldalán lévő gombbal – ha igen, akkor felkapcsolod a kis lámpát, ha nem akkor lekapcsolod. Lehetséges, hogy ennek a rendszere teljesen fordítva van, mint ahogy állítom, így is hosszú időbe telt, amíg rájöttem a játék metodikájára. A zavaromat az sem föltétlen oldotta, hogy a szimultán tolmácsolás néha azt a kérdést fordította, amelyet kivetítettek, néha meg nem – azért néhány szlovák szót érteni véltem. Aztán a disztópikus társadalom (értsd: a közönség) szavazatainak meghökkentő számadatait vetítik a falra.

Dorothée Munyaneza: Mailles.

Az előadás végéhez közeledve az álrészvételiség miatt erős csalódás és szkepticizmus lesz úrrá rajtam. Az elején taglalt lakómentes, zöld Szlovákia tervezetén még kuncogunk, mert nevek szerinti csoportosításokban lehet majd elhagyni az országot északon, délen, keleten és nyugaton, minket viszont a korongjainkon felvillanó szín alapján osztanak négy csoportra, és ide fut ki az előadás részvételisége – ennyi, nem több. Még talán annyi, hogy a kertbe vezető két ajtón aszerint mehetünk ki, hogy az előadás közben igennel vagy nemmel szavaztunk a vegetarianizmus mellett – én tudtommal igennel szavaztam, mégis arra köteleztek, hogy a húsevők ajtaján hagyjam el a termet a kertbe szervezett, bemutató utáni fogadásra.

Beszámolóm végére hagytam a fesztivál kakaós csigájának közepét, a fesztivál záróestéjén vetített két előadást: a francia Kadidi Társulat és Dorothée Munyaneza Mailles (Háló) című táncelőadását, valamint a francia, izraeli és belarusz koprodukcióban létrejött Necropolis című produkciót.

A Mailles hat afrikai gyökerekkel rendelkező nő traumáit és történeteit sűrítő előadás minden tekintetében lenyűgöz, és bár az elhangzó, autobiografikus történetek számomra elhalványulnak ebben a sokszínű konstellációban, mert amennyire konkrét az előadás fonala, annál inkább válik számomra megfogalmazhatatlanná az élmény, a figyelmem végig az energikus és organikus masszaként korreláló koreográfiákhoz, énekléshez és elmondott szöveghez kapcsolódik. Az Európában marginalizált embercsoportok különösen zord helyzetét bemutató alkotásban hálóként szövődik egymásba a tánc, az ének és a próza, és nem a rezignált életérzést idézik meg, hanem az ebből adódó önfeledt, kollektív rituálét, amelyben a női testek együttesének eleven teljesítménye még képernyőn keresztül is jól érezhető.

Arkadi Zaides: Necropolis.

A másik produkció, az Arkadi Zaides belarusz származású koreográfus által rendezett Necropolis szintén mozivásznon kap helyet, ám ez eleve képernyőkre volt szánva. A rasszizmus, nacionalizmus és fasizmus ellen küzdő UNITED for Intercultural Action, partnerszervezetei és aktivisták 1993-tól nyilvántartásba veszik azokat a menekülteket, akik az európai kontinensen vagy annak tranzitzónáiban lelték halálukat, ám névtelenek és azonosítatlanok, nem kerül rögzítésre róluk semmilyen információ. Az első néhány percben Európán keresztül utazunk a Google Earth-ben szerkesztett virtuális térképen, amelyben rengeteg a kis, piros buborék – azoknak a névtelenül eltemetett embereknek a buborékjai, akik a jobb élet reményében érkeztek a kontinensünkre. Elképedve figyelem, hogy Olaszországtól Szlovákián, Csehországon és Belgiumon keresztül Svédországig mennyi ilyen esetről számol be a produkció. Igor Dobricic dramaturgiailag okosan szerkesztett és lassan hömpölygő felvezető szövege már első perctől nyomasztó érzést generál a nézőben, hiszen a halálról és a halott testéről beszélni még mindig tabu. A Necropolis egy rothadó, emberi testrészekre erősen hasonlító masszából összeálló kupaccal zárul, és bár a névtelen halottak témája némiképp elborzaszt, az utolsó képek látványa még erőteljesebbé teszi ezt a hatást. Ezt a képet számomra nagyon vékony határ választja el a hatásvadásztól, közel hét percig csendben nézzük, ahogy egy rothadó masszából összeraknak egy emberi testet. Könnyen érthető, hogy a puszta valóság ridegségét akarják elénk tárni, miközben azt is aláhúzzák, hogy a névtelen holtak városán járunk Európa-szerte.

Mi? Lev Tolsztoj – Alfred Neumann – Erwin Piscator – Guntram Prüfer – Mariám Amsler: Háború és béke
Hol? 30. Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivál 2021
Kik? Rendező: Mariám Amsler. Dramaturg: Darina Abrahámová. Díszlet: Juraj Kuchárek. Jelmez: Marija Havran. Zene: Ivan Acher. Koreográfia konzulens: Stanislava Vlčeková. Videó: Marek Moučka. Játsszák: Martin Šalacha, Milan Ondrík, Ján Koleník, Richard Stanke, Anežka Petrová, Petra Vajdová, Jana Kovalčiková, Ingrid Timková, Richard Autner, Ladislav Bédi, Ondrej Kovaľ, Adam Jančina, Dávid Uzsák, Dušan Jamrich, Erik Žibek, Dana Droppová, Kristína Spáčová, Simona Kollárová, Sára Polyáková, Jakub Švec, Annamária Janeková, Sandra Ľasoková, Alexandra Lukáčová, Timea Rošková, Romana Ondrejkovičová, Dušan Ambróš, Jakub Janotík, László István Béhr, Dániel Szebellai

Mi? Karol Horák – Michal Ditte – Michal Baláž: Borodáč avagy Három nővér
Hol? 30. Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivál 2021
Kik? Rendező: Júlia Rázusová. Szaktanácsadó: Peter Himič, Karol Mišovic. Dramaturg: Peter Himič. Dramaturg asszisztens: Miriam Kičiňová. Díszlet- és jelmeztervező: Markéta Plachá. Zene: Michal Paľko. Sztanyiszlavszkij mellszobra: Jozef Kurinec. Játsszák: Matej Erby, Róbert Šudík, Alena Ďuránová, Stanislav Pitoňák, Tatiana Poláková, Adriana Ballová, Ľuba Blaškovičová, Jakub Kuka, Juraj Zetyák, Tomáš Diro.

Mi? Israel Horovitz: Lebensraum
Hol? 30. Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivál 2021
Kik? Fordító, dramaturg, rendező: Kateřina Quisová. Díszlet- és jelmeztervező: Frederika Brozdianska, Eva Miklisová. Producer: Daniel Izrael, Laura Šarišská. Játsszák: Annamária Janeková, Simona Kollárová, Sandra Ľasoková, Dušan Ambróš, Jakub Janotík.

Mi? Eyewitness (Szemtanú)
Hol? 30. Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivál 2021
Kik? Rendező: Jiří Havelka. Dramaturg: Marta Ljubková. Operatőr: Martin Bražina. Díszlet: Martin Černý. Jelmeztervező: Andrea Králová. Képi utómunka: Martin Bražina. Sound design: Martin Tvrdý. Játsszák: Saša Rašilov, Jan Bidlas, Filip Rajmont, Igor Orozovič, František Němec, David Prachař, Jiří Štěpnička, Matyáš Řezníček, David Matásek, Vladimír Javorský, Patrik Děrgel, Filip Kaňkovský, Petr Vančura, Radúz Mácha, Šimon Krupa, Vladislav Beneš, Pavel Batěk, Ondřej Pavelka, Robert Mikluš, Anna Fialová, Jindřiška Dudziaková, Veronika Lazorčáková, Pavla Beretová, Magdaléna Borová, Alena Štréblová, Jana Boušková, Martin Pechlát, Luboš Veselý, Tomáš Jeřábek, Ondřej Bauer, Zdeněk Pecha, Sebastian Jacques, Jan Nedbal, Roman Zach

Mi? Blue is the Colour  – avagy minek öblítsünk ki egy joghurtos poharat, ha valaki évente négyszer repül Thaiföldre.
Hol? 30. Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivál 2021
Kik? Koncepció, rendezés, szöveg: Petra Fornayová. Játsszák: Vlado Zboroň, Silvia Sviteková, Petra Fornayová. Felvételek szereplői: Marinko Pintar, Lazi Drago. Dramaturg: Peter Šulej. Média, zene, technika: Fero Király, Jakub Pišek. Díszlet: Matej Gavula. Videó és vágás: Adam Hanuljak, Jakub Pišek.

Mi? Mailles (Háló)
Hol? 30. Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivál 2021
Kik? Koncepció: Dorothée Munyaneza. Játsszák: Ife Day, Yinka Esi Graves, Asmaa Jama, Elsa Mulder, Nido Uwera, Dorothée Munyaneza. Művészeti tanácsadás, díszlet: Stéphanie Coudert. Látvány tanácsadó: Vincent Gadras. Köszönet: Hlengiwe Lushaba Madlala, Zora Santos, Keyierra Collins. Zene: Alain Mahé, Ben Lamar Gay, Alex Inglizian, Dorothée Munyaneza. Zeneszerző: Alain Mahé. Fénytervező: Christian Dubet. Gyártásvezető: Emmanuel Magis, Juliette Josse. Műszaki irányítás: Marion Piry. Világosító: Camille Frachet, Alice Le Moigne.

Mi? Necropolis
Hol? 30. Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivál 2021
Kik? Koncepció és rendezés: Arkadi Zaides. Dramaturg, szöveg, narráció: Igor Dobricic. Kutatási és korreográfus asszisztens: Emma Gioia. Szobrász: Moran Senderovich. 3D modellezés: Mark Florquin. Animáció: Jean Hubert. Animáció asszisztens: Thibaut Rostagnat. Sound design: Asli Kobaner. Sírhelykutatás: Aktina Stathaki, Amalie Lynge Lyngesen, Amber Maes, Amirsalar Kavoosi, Ans Van Gasse, Arkadi Zaides, Benjamin Pohlig, Bianca Frasso, Carolina-Maria Van Thillo, Christel Stalpaert, Doreen Kutzke, Dorsa Kavoosi, Elisa Franceschini, Elvura Quesada, Emma Gioia, Frédéric Pouillaude, Gabriel Smeets, Giorgia Mirto, Gosia Juszczak, Igor Dobricic, Ilka Van Bijlen, Jordy Minne, Joris Van Imschoot, Julia Asperska, Juliane Beck, Katia Gandolfi, Katja, Seitajoki, Luca Lotano, Lucille Haddad, Maite Zabalza, Maria Sierra Carretero, Mercedes Roldan, Meret Heuss, Myriam Van Imschoot, Myrto Katsiki, Özge Atmış, Pepa Torres Perez, Sarah Leo, Simge Gücük, Solveig Gade, Sunniva Vikør Egenes, Yannick Bosc, Yari Stilo, Tamara Vajdíková. Adminisztráció és gyártás: Simge Gücük (Institut des Croisements).

[1] Association Divadelná Nitra (SK), Contemporary Dance Association (SK), Dublin Theatre Festival Company (IE), Kunstencentrum BUDA (BE), Dance Theater Ljubljana (SE)
[2] A kék az a szín. A Chelsea futballcsapat himnusza.