Tűzpiros raklapok a színen, amerre csak a szem ellát. Vagyis raklapokból épített tornyok, amelyeknek elemei, ha kell, mozgathatóak, pakolhatóak, rájuk lehet ülni, állni is. És néha tényleg kell, hiszen az Izsák Lili által tervezett térbe rajtuk kívül legfeljebb néhány kellék kerül. Pragmatikus funkcióik mellett a raklapok a stilizálás kereteit is megteremtik azáltal, hogy reális, de a reálszituációktól mégis elemelt, elvonatkoztatott terét adják a játéknak. Látványelemként pedig oly nyilvánvaló a dominanciájuk, hogy a címkézésre hajlamos néző az Örkény Színház bemutatójáról már az első percek után enyhén cinikus mosollyal állapíthatja meg, hogy a kollektív színházi emlékezetbe a „piros raklapos Szecsuániként” fog majd beépülni. S noha a címkézés majd’ mindig leegyszerűsítő érvényű, jelen esetben mégis van némi alapja.

Fotók: Horváth Judit.

Merthogy A szecsuáni jó ember – különböző fordításokban és címváltozatokban – az utóbbi évek legtöbbször repertoárra került darabjai közé tartozik. Mindenkori bemutatójának alapdilemmáját magam sem először boncolgatom, ezért csak röviden foglalnám össze: a vitathatatlan jelentőségű, sajnálatosan aktuális érvényű drámáról az egymást követő premierek nehezen tudnak újat mondani, hiszen zárt szerkezetű, egyértelmű jelentéstartalmú, mondandóját roppant világosan megfogalmazó alkotás. A létrejövő előadások különbözhetnek egymástól (legalábbis bizonyos határon belül) a választott játékstílus, a kisebb játékötletek, a zene és a látvány vonatkozásában, és a mindenkori főszereplő színészi egyénisége is gazdagíthatja a szerepsémát, de kevés az esély arra, hogy akár tartalmi, akár formai szempontból lényegi újdonságot hozva markánsan eltérjenek egymástól. Így aztán ama bizonyos színházi emlékezet könnyen kapaszkodhat a tűzpiros raklapokba, ha Mácsai Pál rendezésének egyedi vonásait próbálja majd felidézni. Amivel távolról sem azt akarom mondani, hogy az előadás ne bírna számos más, figyelmet érdemlő momentummal.

Mácsai Pál rendezése – a közelmúlt Szecsuáni-bemutatóinak többségéhez hasonlóan – stilizáltan, intellektuális erővel, de nem feltétlenül a brechti színházi eszmény mentén haladva, és az emocionális hatást sem elvetve, kortárs színházi nyelven megszólalva fogalmazza színre a történetet. Ennek érdekében két különböző fordítást – Nemes Nagy Ágnes klasszikus munkáját, illetve Térey János és Kovács Krisztina közelmúltban készült magyarítását – dolgoz össze (szövegkönyv: Ari-Nagy Barbara és Mácsai Pál), finoman, de érzékletesen keverve az eltérő nyelvi szinteket. Ez elősegíti az események általános stilizálását is: a történet nem a korabeli Szecsuánban és nem a mai Magyarországon játszódik, hanem itt is, ott is, máshol is, most is, máskor is. A közeg azonban egyértelmű: akárhol is vagyunk, a raklapok világa ez, nincs körülötte csillogás – még azok számára sem, akik nem maguk tologatják és rakosgatják a raklapokat. Benedek Mari jelmezeiben sincs keleties beütés. Mai viseletként ugyan eszünkbe juttathatnak jól körülírható társadalmi rétegeket, de nem mutatnak végletes lerongyolódást, nem szuggerálják didaktikusan a nyomort. Elegendő, hogy éles kontrasztot képeznek az istenek felettébb elegáns és e nemben konvencionális viseletével. Az istenek e világban különösen idegen elemnek látszanak. Az Örkény előadásában nem hárman, hanem öten vannak, alighanem azért, mert öten már kitesznek egy jófajta bizottságot, akik klasszikus bürokrataként szavazgatnak, egymás közt klikkeket alkotnak, az alávetettjeiknek tekintett emberek viselkedését pedig nemcsak nem értik, de nem is akarják érteni. Hasonlóan szellemes játékötlet nem egy van az előadásban, s nemcsak a szavak, hanem a képek szintjén is: az a kevés használati tárgy, amely színre kerül – például a szinte minden kisebb boltból jól ismert „open” tábla – mindig kap valamilyen frappáns többletjelentést.

Más szempontból szellemes ötlet az, ahogyan a kisebb szerepeket játszó színészek és a zenészek együtt alkotják a színpadi tömeget. Így a zene voltaképpen mindig a tömegből hallatszik fel (a színészek egy része maga is zenél). Az előadás egyébként megtartja Dessau muzsikáját, csupán némiképp újrahangszereli azt (hogy ezzel mennyire hozza közelebb hozzánk, annak megítélése alighanem a befogadói ízlés függvénye is). Ez a megoldás is hangsúlyozza az előadás karakterét meghatározó ensemble játékot: a kisebb szerepeket játszó színészek precízen összedolgozva, együtt lélegezve alkotják a kart, hogy aztán néhány hangsúlyos pillanatban markánsan lépjenek ki belőle. Az ő játékmódjuk eszköztelenebb és természetesebb, mint az isteni kart megszemélyesítőké. Utóbbiak – Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina, Pogány Judit – finoman karikírozzák a klasszikus bürokraták különböző típusait (akár jelzésértékűnek is tekinthető, hogy az idősebbek a fáradtabbak, pragmatikusabbak, míg az ifjak a lelkesebbek, ők veszik vészesen komolyan önmagukat). A fontosabb epizódszereplők közül Csákányi Eszter (Jang asszony) ugyan érzékelteti a nő perspektívavágyát, de meggyőzően mutatja az anyai szeret erejét is, Takács Nóra Diána (Sin asszony) keresetlen természetességgel vegyít számítást és emberséget, Bíró Kriszta Mi Csü fensőbbséges arroganciája mellett a magányát is megmutatja, Borsi Balogh Máté Su-Fu borbélya pedig éppoly szuggesztíven tud kegyetlen, mint őszintén szerelmes lenni. Znamenák István (Vang) és Dóra Béla (Jang Szun) a klasszikus szerepsémákat töltik meg élettel: előbbi folyamatosan és a lehetőséghez mérten kedéllyel alkalmazkodik mind mostohább sorsához, utóbbi fogcsikorgatva mond le álmairól és próbál alkalmazkodni a realitáshoz.

Bár a színészi alakítások szakmai színvonala ezúttal is mutatja az Örkény Színház társulatának erősségét, miként a gondos dramaturgiai munka, a látványt, zenét, a szellemes játékötleteket funkcionálisan összeszerkesztő rendezés is, az előadás egészén nem látszik olyan törekvés, hogy az alkotók akár tartalmi, akár formai szempontból meghaladják, átformálják a darab játéktradícióit. Így – a közelmúlt legtöbb bemutatójához hasonlóan – most is elsősorban a főszerep megformálása indokolja szakmailag a dráma műsorra tűzését és ez egyéníti leginkább az előadást. Tenki Réka alakítása ahhoz a játéktradícióhoz áll közelebb, amely Sen Te szemszögéből közelíti meg Sui Ta figuráját is. Sen Te alakját a színésznő lefegyverző természetességgel játssza, szuggesztíven mutatva nemcsak az őszinte emberség erejét, de a lány esendőségét, vágyait, érzelmeinek megéléséből fakadó kiszolgáltatottságát is. Sui Ta pedig olyan, mintha egy kényszeredetten viselt, ám tökéletesen használt maszk volna, vagy még inkább egy precízen mozgatott emberbáb, amelyet a mozgató – vagyis Sen Te – intellektusa tart életben, és amelynek maszkján érzelem nem szűrődik át (legalábbis akkor nem, amikor a bábjáték nézői látják). És éppen ettől a professzionálisan kifinomult hidegségtől válik félelmetessé a többiek számára. Bár Sui Ta természetesen férfiruhában jelenik meg, a hangsúly nem a külsőségeken van: Tenki Réka a magával ragadó, érzelemgazdag természetesség és rideg, kimért, precíz logikájú intellektus kontrasztjával teremt feszültséget a színen. Azok számára, akik nem szeretik az automatikus címkéket, s akiknek a tűzpiros raklapok látványa nem ég a szemébe, minden bizonnyal az ő játéka emeli ki az egymást követő Szecsuáni-bemutatók sorából az Örkény Színház előadását.

Mi? Bertolt Brecht: A szecsuáni jó ember
Hol? Örkény Színház
Kik? Szereplők: Znamenák István (Vang), Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina, Pogány Judit (Istenek és más szerepekben), Tenki Réka (Sen Te/Sui Ta), Dóra Béla (Jang Szun), Csákányi Eszter (Jang asszony), Borsi-Balogh Máté (Su-Fu), Bíró Kriszta (Mi-Csü), Takács Nóra Diána (Sin), Máthé Zsolt (Lin To), Novkov Máté (a rendészet főnöke), továbbá: Bajomi Nagy György, Dávid Áron, Fedor Bálint, Felhőfi-Kiss László m.v., Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Kovács Ildikó, Olesiák László, Szakács Eszter, Tragor Péter, Tukora István Tamás. Zenei közreműködő: Horváth Ákos, Kákonyi Árpád. Nemes Nagy Ágnes, Térey János és Kovács Krisztina fordításainak felhasználásával. Szövegkönyv: Ari-Nagy Barbara, Mácsai Pál. Zene: Paul Dessau. Dalszövegek: Eörsi István. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez: Benedek Mari. Világítás: Baumgartner Sándor. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Rendező: Mácsai Pál.