Mindkét előadása az Átrium Mentőcsónak Egység ifjúsági programjában szerepel, az ide készült előadások kifejezetten kortárs társadalmi problémákat feszegetnek, mint például az előítélet, a mélyszegénység, a rasszizmus, a menekültkérdés, a fiatalok gondjai és kérdései.

Szücs Zoltán: Megálló. Fotó: Lakatos Péter

Szücs Zoltán tíz évig dolgozott díszítőként és kellékesként a kaposvári színházban. Huszonkét éven át élt drog- és alkoholfüggésben. A Megálló című drámájában, Markó Róbert rendezésében, az Átrium Mentőcsónak Egység produkciójában, a színház és a függőségek világát hozza össze: egy hajléktalan alkoholista költő és egy korrupt politikus párbeszédes drámáját látjuk kibontakozni. A röpke negyvenöt perces előadást színházi nevelés foglakozás követi, ami adja is magát a szereplők pszichologizáló párbeszédéből, és bár a színlap szerint ifjúsági foglalkozásról van szó, a felnőttek számára is izgalmas tud lenni.

A két szereplőnk egy metrómegállóban tartózkodik, amikor hirtelen filmszakadás történik és egy elsőre beckettinek tűnő szituációban találják magukat. Itt viszont a két főszereplők számára eljön Godot. Velük együtt jövünk rá, hogy mi történt: hogy meghaltak és egy köztes létben, egy túlvilági megállóban landoltak. Látszólag véletlenül kerültek össze, mert milyen közegben születne meg a párbeszéd egy rongyos hajléktalan és egy öltönyös, kertesház-lakó között? Jelen társadalmunkban csak a színházban. Ráadásul a két szereplő meg is veti egymást, olyan mondatokat hallunk vissza a politikus szájából, amilyet mi magunk is gondoltunk már a hajléktalanokról, mint például miért nem mész [hajléktalan]szállóba?.

Szücs Zoltán: Megálló. Fotó: Lakatos Péter.

De, ahogy haladunk előre, rá kell jönnünk, hogy a sors akarta így összehozni őket. Miután tudatosul bennük, hogy meghaltak, természetesen jön a számadás, mert már kellő távolságra vannak életüktől, tudnak reflektálni rá. Megpróbálják megérteni addigi cselekedeteiket, hogy miért távoztak az élők sorából ilyen fiatalon, hogy mit miért tettek és miért élték úgy az életüket, ahogy. Visszaemlékeznek a startmezőre, hogy mi volt az a boldog állapot, amiből kiráncigálták őket különböző függőségeik. Korányi Gábor (Timkó János) azért lett politikus, mert jót akart tenni, segíteni akart az embereken, majd azért lett korrupt, mert iszonyodott a szegénységtől. Az első határátlépés után már sokkal könnyebben jött a másik, ahogy mondani szokás, csak az első millió nehéz, a többi jön magától. Az egykori Karvai István, ma már csak beszélő nevén Szennyes/Szenyi (Némedi Árpád) feltörekvő költő volt vidéken, majd megismerkedett a drog és az alkohol intézményével, kihullott minden a lába alól és az utcára került. Költői mivolta leginkább beszédében maradt vele, végig megtartja a kannás boros kómához hasonló költői képekkel dúsított stílust. Gabi, politikus társa, szintén ellép a realizmustól. A tanteremre emlékeztető 123-as Labor (a Jurányi Házban ez a terem őrzi leginkább az épület előző, iskolai funkcióját) kis játékteret enged meg a színészeknek. Ennek közepén egy különleges, csövekből és falécekből összetákolt, meghatározhatatlan hangszer foglal helyet. Ez a díszletelem is eltávolít bennünket egy konkrétan felismerhető helyszíntől.

Miután főhőseink szembenéztek bűneikkel és megfogalmazták miért, hol csúszott félre az életük kapnak egy második esélyt az égi nagy főnöktől. Egy második esélyt az újrakezdésre, hogy jobban csinálják. Kézen fogva vonulnak ki a két nézőteret elválasztó szűk járáson. Tiszta lappal és testvérekként fognak majd visszatérni az életbe.

Az előadás utáni színházi nevelési foglalkozás szintén a karakterek pszichológiájának megértésének jegyében zajlik. Timkó János és Némedi Árpád figyelemmel és nyitottsággal kommunikál a nézőkkel. Két csoportra osztanak bennünket, nem saját, hanem a másik karakteréről tartják a beszélgetést. Az utolsó játékban kérdéseket írunk össze Gabinak, a politikusnak és Szenyinek, a hajléktalan költőnek, amire a színészek karakterből válaszolnak. Ezzel az aktussal az előadásnak nem lesz vége a Jurányi Ház 123-as Labor termében, hiszen a nézők haza viszik magukkal kérdéseiket, gondolataikat.

Nyulassy Attila és a Társulat: Nézz le! Fotó: Lakatos Péter.

Az egymásra való odafigyelés és az érzékenyítés témája jelenik meg az Átrium és Nyulassy Attila és a Társulat Nézz le! című produkciójában. Az előadás három színésze: Nagy Éva, Öskü Bálint és Póstfai István szerepeiket változtatva, három történetet mutat meg, három olyan helyzetet, ami fordulóponthoz állítja a benne szereplőket. Ezek az új, váratlan, de nem elképzelhetetlen helyzetek mindhárom történetben konfliktusokat eredményeznek, ami nem kis kihívás a színészeknek. Átállási szünet nélkül, egyik jelenetről a másikra kell nagyon különböző szerepeket eljátszaniuk. Személyes kedvencem Nagy Éva, aki a második történetben tündökölt igazán.

Az első történetben egy családi drámának vagyunk a tanúi. Gergő (Pósfai István) a családi vacsora után szembesíti szüleit azzal, hogy nem tervez lediplomázni a jogi egyetemen, helyette régi titkos vágyát valósítja meg: újságíró lesz. Ugyanannál a lapnál, ahol az édesapja dolgozik. Ugyanannál a lapnál, ahonnan pár hete kirúgtak egy oknyomozó újságírót. Szülei nem igazán rajonganak fiúk döntéséért, nemcsak azért, mert ezzel otthagyja az általuk pénzügyileg biztonságosnak vélt jogi pályát, hanem mert nem akarják, hogy fiúk egy politikailag elfogult lapnál dolgozzon. Vagyis a politika is beleszól a család életébe. Elsőként anyja (Nagy Éva) akad ki, az apa (Öskü Bálint) többször felesége ellen nyilvánul meg, aláássa a tekintélyét, majd amikor meghallja, hogy melyik lapnál fog dolgozni a fia megfagy a mosoly az arcán. Az anya-fiú-apa háromszögben mindenkit meg lehet érteni, de véleményeik annyira hangosak, hogy egymást nem tudják meghallani. A Gergőt alakító Póstfai István áll ki a jelent végén, hogy elmondja neki miért fontos ez a jelenet. Ő meg akarja érteni Gergő döntését.

A második történetben Nórinak (Nagy Éva) kapcsolata és karrierje között kell választania. Barátjával, Kristóffal (Pósfai István) épp most költöztek be első közös lakásukba, mikor Nóri közli, hogy babát vár, de már eldöntötte, hogy nem akarja megtartani. Egyrészt alig indult be építész karrierje, másrészt nem biztos benne, hogy akarja. Kristóf viszont nagyon boldog lesz a hírtől és bár nincs stabil bevétele, teljes vállszélességgel dobná bele magát az apaságba. Ennek érdekében Nórit belemanipulálná az anyaságba. Veszekedésük, érvelésük során a néző dönti el, hogy kivel tud azonosulni. A jelenet végén Nagy Éva, szemben állva a nézőkkel, saját gondolatait mondja el a problémáról, arról a taburól, hogy nem minden nő szeretne gyereket, hogy a gyerek iránt érzett vágyódás nem mindenkinél egyértelmű.

Nyulassy Attila és a Társulat: Nézz le! Fotó: Lakatos Péter.

A harmadik történetben szintén egy párkapcsolat megingását nézzük végig. Eszter (Nagy Éva), a kissé sztereotipikusan bő ruhákba öltöztetett, kevésbé tapasztalt rendező és Imre (Öskü Bálint), a tapasztalt producer most készülő filmjükhöz keresik a tökéletes szereplőt. Ők egyébként járnak egymással, és a közös munka külön feszültségeket tud generálni. Az amúgy is instabil állapotot (Imre már hazamenne, Eszter még maradni akar a casting utolsó pillanatáig) egy jelentkező (Pósfai István) forgatja fel. A művészet égisze alatt, olyan jelszavakkal, hogy a profizmus áldozatokkal jár, Eszter és Imre nehezen vagy egyáltalán nem fojtják vissza az indulataikat. Személyes, intim kérdéseket tesznek fel a jelentkezőnek, biztonságos határokat lépnek át, amikor egy jelentet próbálnak. Amit a jelentkezővel művelnek, az mindannyiuk életére kihat és nem biztos, hogy ugyanúgy tudják folytatni egymással és önmagukkal a munkát, hiszen olyan oldalukat ismerték meg, ami eddig rejtett volt. A színészet és az alkotás szürkének mondott korlátairól gondolkodnak, felmutatják, hogy sokszor milyen könnyű átesni a ló túloldalára. Öskü Bálint a jelenet végén a színészethez való viszonyáról mesél, hogy miért nem lett színész és a végén miért lett mégis az.

Mindkét előadása az Átrium Mentőcsónak Egység ifjúsági programjában szerepel, az ide készült előadások kifejezetten kortárs társadalmi problémákat feszegetnek, mint például az előítélet, a mélyszegénység, a rasszizmus, a menekültkérdés, a fiatalok gondjai és kérdései. A Megálló esetében megvalósulni látszik a társulat azon a vállalása, hogy színházi eszközökkel szálljanak szembe a hátrányos helyzetű csoportok körüli előítéletekkel, konkrétan a hajléktalanok elleni előítéletekkel. Szücs Zoltán drámája nem osztja fel a világot jóra és rosszra, hanem kísérletet tesz a rossz döntések mögötti okok feltárására. A Nézz le! előadásban kifejezetten fiatalokat, fiatal felnőtteket érintő problémák jelennek meg, mint a szülői elvárásokkal való ellenszegülés, az egymás iránti felelősség vagy a hatalommal történő rendelkezés. Egyfajta tükröt tart a közönségnek, melyben ismerős viselkedés mintákkal találkozhatunk, vagy akár olyanokkal is, amiket mi magunk is elkövetünk. Emellett felmutatja a másik szemszögét is, amivel érzékenyít, például az első történetben bepillantást nyerünk a szülők érzelmi világába is, hogy őket mi hajtja. A Nézz le! arra sarkall, hogy próbáljuk megérteni egymást.

Mi? Szücs Zoltán: Megálló – találkozás egy szubjektív időben
Hol? Jurányi Ház 123-as labor, Budapest (az Átrium Mentőcsónak Egység előadása)
Kik? Rendező: Markó Róbert. Szereplők: Némedi Árpád (Karvai István “Szenyi”), Timkó János (Korányi Gábor) Színházi nevelési konzultáns: Gyombolai Gábor. Produkciós rendező: Király Krisztina.

Mi? Nézz le!
Hol? Jurányi Ház 123-as labor, Budapest (az Átrium és a Novara előadása)
Kik? Rendező: Nyulassy Attila. Szereplők: Nagy Éva, Öskü Bálint, Pósfai István. Dramatugiai munkatárs: Ugrai István. Fény: Czibor Attila.