Az előadásmód és a színpadról áradó játéköröm élménydús alkotási folyamatról árulkodik. A darabnak javára válik, hogy a társulatok, amelyek előveszik, az adott országhoz, városhoz és a mindenkori jelenhez igazítják a szöveget. Az előadásoknak pedig az tesz jót, ha vagy kitartanak Cărbunariunak a reáliát a nonszensszel vegyítő ábrázolásmódjánál, minél inkább kiaknázva a groteszk humor kínálta lehetőségeket, vagy pedig ha más hangoltságú jelenetekkel bővítik a sort, és feszes arányokat sikerül tartaniuk.

Fotók: Vass László.

Ha az állatkert egyik lakója elszökik, jó eséllyel puskagolyó végez vele nemsokára ‒ akármilyen szelíden viselkedik is. (Miért ment oda?) Amikor a taxishoz beszáll egy fura külsejű, szótlan idegen, aki momentán még fizetni sem tud, a munkaalapú társadalom öntudatos napszámosa (Spilák Lajos) végleges megoldást fogalmaz meg: össze kellene ezeket gyűjteni, és a város szélén jól bezárni egy ketrecbe. Amikor a nagymenő focidrukker százhússzal tép a stadion felé, járulékos veszteségnek tekinti, ha a zebrán netán elcsap valakit, hogy b.szta volna a k.rva anyja a savas kádba, majd még neki kell miatta bíróságra járkálnia (Pallagi Melitta). Amikor a szülők (Nyakó Júlia, Lovas Dániel) rájönnek, hogy huszonéves gyerekük (Samudovszky Adrian) az azonos neműekhez vonzódik, kiiratkoznak az életéből, de a szerető apa azt azért még megfogadja, hogy pofáját is szétveri annak, aki miatt a fia betigrisült.

Egy főnév útja a melléknévi léten keresztül az igeként való használatig. A stigmatizáció márpedig flottul működik.

Gianina Cărbunariu egy tíz évvel ezelőtti nagyszebeni sajtóhír hatására írta meg darabját, amikor ‒ és azóta hány hasonló eset történt akár itt a közvetlen közelünkben is! ‒ a helyi állatkertből kiszökött nagyragadozót egyszerűen lelőtték, holott az előzőleg alkalmazott kábítólövedék már tökéletesen ártalmatlanná tette. Az író az eset kapcsán társadalmi körképet állított össze az önzés, intolerancia és agresszió témájában, amelynek főszereplője a metaforikusan értelmezett tigris: a mindenkori közellenség. Kedvenc színpadi formájának megfelelően önálló jelenetek sorát kínálja az előadóknak, akiknek száma ajánlása szerint szabadon variálható. A darab jelentős nemzetközi karrier után az előző évadban Csűrös Réka fordításában Nagyváradon magyarul is megszólalt, tíz hónappal később pedig újabb változata született a Stúdió K-ban, amelyet ‒ az előadásból jól érzékelhetően a színészekkel való közös műhelymunka nyomán ‒ a dramaturg és a rendező, Bíró Bence és Szikszai Rémusz a szerző szellemében továbbírt. (A fordító neve viszont sajnos lemaradt a színlapról.) Látványosan nőtt a jelenetek száma, és terjedelmesebbek is lettek az egyes részek, remek játéklehetőségeket kínálva a nagyváradihoz képest megduplázott számú szereplőgárdának.[1]

A villanásnyi szerepektől a súlyos monológokig számos jelenet jut mindenkinek. Nagyon jól áll a Stúdió K társulatának ez a fajta játékmód; a színészek Szikszai Rémusz irányításával láthatóan nagy kedvvel és sokszor bravúros technikával lépnek át egyik figurájukból a másikba. (Ez utóbbihoz a jelmeztervező, Kiss Julcsi is nagyban hozzájárul.) Az előadásmód és a színpadról áradó játéköröm élménydús alkotási folyamatról árulkodik. A darabnak javára válik, hogy a társulatok, amelyek előveszik, az adott országhoz, városhoz és a mindenkori jelenhez alkalmazzák a szöveget. Az előadásoknak pedig az tesz jót, ha vagy kitartanak Cărbunariunak a reáliát a nonszensszel vegyítő ábrázolásmódjánál, minél inkább kiaknázva a groteszk humor kínálta lehetőségeket, vagy pedig ha más hangoltságú jelenetekkel bővítik a sort, és feszes arányokat sikerül tartaniuk. Olyan jeleneteket, amelyek mindennapjaink agresszióval telített közegét, a ki-nem- sz.rja-le tompultságát és a közgondolkodás mindent alulmúló állapotát mutatják be, nyilván a végtelenségig lehetne egymás mellé sorakoztatni. Feltehetőleg az alkotók is a bőség zavarával küzdöttek, amikor a darabból kiinduló közös ötletelések nyomán egy ponton véglegesíteniük kellett a szövegkönyvet. A döntés nyomán lírai-filozofikus vagy éppen realisztikus-leíró jelenetek is beépültek az előadásba, és a „színpad a színpadon” vonatkozású játékos részletek is megszaporodtak.

Az eredmény: egy- és többszereplős jelenetek színes, többnyire pörgő tempójú sorozata. A váltakozó nézőpontok megmutatásának frappáns eleme a különböző színpadi képkivágásokra lehetőséget teremtő „blende”, amely a nyitódó-csukódó paravánok játékának segítségével áll elő (díszlet: Bagossy Levente). Az előadást jellemző változatosságban a zenés részleteknek is kiemelt szerep jut: a társadalmi célú hirdetések által is megihletett, abszurdba hajló szövegű betétszámok jelentős humorforrásai az előadásnak (zene: Spilák Lajos, dalszöveg: Horváth Kristóf). A színészek brillíroznak: Homonnai Katalin verebe vagy Pallagi Melitta luxusautó-alakítása emlékezetes színészi mesterremek; Nagypál Gáborra mindenekelőtt mint szabadságdeficites, kilátástalan sorsú tigrisre, Fodor Tamásra pedig mint szeretetvágyó, megejtően jólelkű özvegyemberre fogok visszagondolni még biztosan nagyon sokáig (itt persze példák hosszasabb sora is állhatna ‒ csak a számomra legeslegeket emeltem ki).

Ami viszont ront az összképen: olykor megbillenni látszik az arányoknak a fentebb megemlegetett kényes egyensúlya. Van, hogy a jelenet túlzottan belegyökerezik a reáliába ‒ tipikusan ilyen a covidosztályos orvosnő monológja ‒, máskor viszont leragad a szatíránál (mint például a casting-részletben). A legkevesebb invenció a bevezető részt jellemzi: ez a Facebook körítette témafelvezetés sokkal kevésbé figyelemkeltő és szellemes, semmint közhelyes és hosszadalmas.

Mielőtt megfogalmazhatnánk azt a jogos felvetést az előadással kapcsolatban, milyen kár, hogy nem azokkal találkozik, akikre a leginkább ráférne az efféle (mondjuk így, leegyszerűsítve) érzékenyítés, az alkotók az egyik jelenetben már el is poénkodtak ezzel a témával. Ez persze nem zárja ki azt a megoldást, hogy az ilyen előadásokat a társulatok megpróbálják minél gyakrabban elvinni a törzsközönségükön kívül eső nézőkhöz is. De a látottak hatása Budapest belvárosában sem lebecsülhető. Amikor például másnap egy kigyúrt kopasz fazon két ököllel verni kezdte a szélvédőmet ‒ mert szerinte nyilván elsőbbséget kellett volna adnom neki ott, ahol pont nem neki volt elsőbbsége –, hirtelen úgy éreztem, még mindig a színházban ülök. A felmenőimmel kapcsolatos felszólításaira tulajdonképpen én is nyugodtan elküldhettem volna valahová: színházba. Például a Tigrist megnézni. Beszédes lehetett volna a reakciója.

Mi? Tigris. Gianina Cărbunariu azonos című műve nyomán írta: Bíró Bence és Szikszai Rémusz.
Hol? Stúdió K Színház
Kik? Rendező: Szikszai Rémusz. Szereplők: Fodor Tamás, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Samudovszky Adrian, Spilák Lajos. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Kiss Julcsi. Zene: Spilák Lajos. Dalszöveg: Horváth Kristóf. Dramaturg: Bíró Bence. Fény, hang: Berta Ninett. Asszisztens: Mátyás Viktória. Gyakornok: Sulyok Máté. Külön köszönet Újvári Milánnak!

[1] A két bemutató között sokféle érdekes összehasonlítás is kínálkozhatna, mivel azonban a nagyváradi előadásról is beszámoltam (Criticai Lapok 2021. 9‒10.), ezektől most eltekintek.

Facebook Comments