A rakugo olyan színházi forma, amelyben az egy szem előadó („a lehulló szavak embere”) egyetlen legyező segítségével, ám erősen pergő nyelvvel mesél el egy bonyolult, s olykor mulatságos történetet, minden szereplőt szinte ültőhelyében elevenítve meg. Szántó Balázs lesz a mindenkit megszólaltató beszélő, Kovács Olivér pedig a néma szereplő, a sötét csuhás, fedett arcú árny, a mindenkori Másik. Így működik a monodráma két szereplővel.

„Szembe fúj a szél: / Magammal találkozom / hegyi ösvényen”.
Cseh Dávid verse

A Házi Színpad fekete terében jobbra is, balra is egy óriási színházi szélgép drótrácsokkal fedett ürege sötétlik. Középütt csontfehér, kettényílni tudó, papírvékonyságú fal emelkedik, s mintha belőle folyna, csontszín alaplap széles sávja ér el a nézőkig. Rajta, hátul, irodai irattárolók pár vigasztalan kockája, elől egyetlen, piros ülőpárna, az előtt meg egy csukott legyező. (Látvány: Horváth Jenny.) Lenge munkaruhába öltözött, mezítlábas fiatalember elegyedik beszédbe az érkezőkkel, ő Szántó Balázs. Sétálgat, s végül célratörő egyszerűséggel ismertet egy különös, japán előadói műfajt, a rakugót. Mint kiderül, kell is ez az információ ahhoz, hogy értsük, mi történik. A rakugo olyan színházi forma, amelyben az egy szem előadó („a lehulló szavak embere”) egyetlen legyező segítségével, ám erősen pergő nyelvvel mesél el egy bonyolult, s olykor mulatságos történetet, minden szereplőt szinte ültőhelyében elevenítve meg. Szántó Balázs lesz a mindenkit megszólaltató beszélő, Kovács Olivér pedig a néma szereplő, a sötét csuhás, fedett arcú árny, a mindenkori Másik. Így működik a monodráma két szereplővel.

Fotók: Vígszínház / Juhász Éva

A rögtönzött bevezetőt a prológ, egy hajdanvolt dialógus követi. Afféle ismeretterjesztő ízelítő ez a nézőknek, abból a világból, ahová hamarosan érkezünk. Szereplői mai japánok, akik lehetnének a későbbi főhősök is, de nem lesznek. Annyi fölfogunk, hogy egy nyitott lelkű fickóhoz beállít egy tévétársaság előfizetéseket gyűjtő ügynöke, s a másik, mivel lerázni nem tudja, belekapaszkodik az ügynökbe, kivallatja, leitatja, mesélteti, aztán a fura találkozás után, tanácsokkal ellátva útnak ereszti. Mi pedig mélyebb ismereteket szereztünk a rakugo gyakorlati működéséről.

Érteni kezdjük, hogy alighanem ezt a formát veszi kölcsön a mai estéhez a szerző, Cseh Dávid, és a rendező, Dino Benjámin. A mozgástervező Vadász Krisztina, zenei munkatárs Mester Dávid, dramaturg-konzultáns Kovács Krisztina. Kezdődik az alaptörténet. Egy magyar fiú Japánba költözik, de nemigen találja helyét a távoli kultúrában. Nem gyakori öröm az, hogy lát vagy olvas az ember valamit, s az élmény fölhozza és egyben igazolja addigi életének, személyes tapasztalatainak az emlékét. Nem kell sem a földrajzi helynek, sem az életkornak megegyeznie, csupán a pontosan fölidézett emberi helyzet számít. Jó esetben szinte kinyílik bennünk a fölismerő érzés, hogy mindez igaz, mert az a valami – „éppen ilyen”. Aki volt már lelkileg elveszve külföldön, kucorgott órákon át egy szobában, s meggondolta kétszer is, hogy lemenjen-e bevásárolni a legszükségesebbeket, vagy jó lesz az majd holnap is, annak számára szinte fölszabadító élmény, ahogy a főhős, Bence éli meg az első képben az ordító tájfunt és az egyedüllétet.

Megtudjuk, hogy a fiú már fél éve él kint Japánban. Tokió keleti részén, egy szigeten áll az 5-ös számú ház, melynek hetedik emeletén van az ő, 5-ös számmal ellátott albérlete. Cseh Dávid kiváló dramaturgiai érzékkel adagolja az információkat, zenei élmény, ahogy lépésenként enged be bennünket a fiú életébe. Rétegekből áll ez az élet, mint az elefántcsontból csipkévé faragott, sok gömbhéjat rejtő ördöggolyó. Hogy merre gördül, az nem kétséges. A feladat: sikerrel teljesíteni a kutatóévet, melynek során Macuo Basót, a költőt, és az ő haikuit tanulmányozza. Idősebbek számára mint hirtelen felhúzott függöny engedi be ez a közlés a világosságot: Ó, hát akkor sejthető, merre járunk. Azt az általunk még régi írásmódú, Matsuo Basho néven ismert költőt kutatja, akit Kosztolányi fordított először nekünk! A vándorló költőt, aki 1644-1694 között élt, aki hitt abban, hogy a költészet jobbá teszi az embereket, s aki erre is járt, ahol most a fiú lakik, s útjai történéseit útinaplókba írta. Ezek a följegyzések mindig magát az utat rögzítették, vagyis annak pillanatait, egy-egy három soros, szabályos haikuba rejtve. S ha a legújabb magyar haiku specialistákat nem is ismerjük név szerint, Tandori és Fodor Ákos neve már mindenkinek eszébe jut.

Monológok kezdődnek, melyek egy egyelőre nekünk ismeretlen valakit szólítanak meg, de érezni, a legerősebb kötés ehhez a valakihez láncolja Bencét. S míg a közeli kisbolt lezser elárusítójáról kiderül, hogy a különös lélek a főhős folyosói szomszédjaként él a tömbházban, otthoni telefonok és a telefonok által fölkeltett emlékek szaggatják meg a kinti időt. Az apa sürgetné Bence hazatérését, mert a baj, ami a családot érte, beteggé tette az anyát, s szüksége volna fia közelére. Az éjszakák nehezek, a nappalok munkával telnek. Egyszer kezébe nyomnak egy cédulát, rajta egy kérdés: „Te laksz az 575-ösben?” Nem érti. Semmit nem ért. Zavarodottan mászkál a városban, s egyszer csak a prológ megöregedett, tévelygő szereplőjével akad össze. Később meg, egy gyönyörű jelenetben, a férfit kereső feleséggel találkozik. A kisboltban megismert, lebegő lény esendő és gátlásos akciók után mégiscsak közelebb kerül Bencéhez. Bátortalan papírrepülőkként súrolják csak egymás életét. Neki is megvan a maga gondja, egészen más világból jön, mint a magyar, de tökéletes radarral veszi a másikat. Elmondja, hogy anyja épp egy Macuo Basó haiku hatására nevezte el őt Novakinak, vagyis Krizantémnak. „Nagyszerű látvány! / Szélvész után is szép vagy, / krizantémvirág!„ Nevet akart változtatni, de végül nem tette. Novaki fiú.

Egy idő múlva feltűnik, hogy a szomszéd lakás ajtajából senki nem veszi be a torlódó reklámpapírokat. A végső monológ, ami az elveszített, szeretett személyhez szól, már azt tartalmazza: „Mesélek rólad Novakinak”. Vajon Novaki is a távoli világok lakója már? Vagy csak elsétált valamerre? Úton van? Vagy visszajött, s éppen ez az útja? Egy biztos: a cédulát a kérdéssel – „Te laksz az 575-ben?” – még időben célba juttatta.

A jeleneteket időnként Macuo Basó magyarra fordított versei, időnként pedig Cseh Dávid saját haikujai tagolják, a szemközti magasba írva. Ilyenkor a japán betűk fényhímzésként szaladnak föl az oldalsó, szürke sávra. Macuo Basó szerint „A haikut kétszer kell elolvasni. Másodjára azért, hogy átérezd.”. Valahogy így vagyok ezzel a darabbal is. Minél többször gondolom végig, annál több színét mutatja. S előadásként is hallatlanul feszes, tiszta kompozíció ez, időben, térben és zeneileg is. Érzékeny, a változatos világítással szorosan összefüggő hanghatások (világítás: Balogh Csaba Andor), bravúros elmozdulások emelik ki a gondolatok és érzetek tisztaságát. Pontos, szép, tollrajz ez, a gyászmunka, az elveszettség, és a világ felé fordulás szakaszainak hol magyarmód nehéz, hol lampionkönnyűségű érzékeltetésével. S az egészen olyan munkaöröm érződik, mint egy független színházi előadáson, pedig ez a figyelemreméltó játék a Vígszínház Házi Színpadán látható.

S milyen jó érezni, ahogy a líra megfér a teatralitással! Persze kell ehhez a haiku műfaja is, amiben a villanó pillanat kifeszül, s az örök jelen veszi át az uralmát. A haiku nem az európai líra belülről kifelé zúduló erejével él. Kívülről jön, „veszi” a világot, s nem megjelenít, csupán rögzít egy adott állapotot. Azt írják a szakértők, hogy ennek a befogadóra erősen számító ábrázolási elvnek neve is van a japán nyelvben: szono mama. Azt jelenti: „éppen ilyen”.

„Teljen egy céltalanul sodródó hajón, vagy megöregedésig egy fáradt lovat vezetve, az élet minden napja egy utazás. És ez az utazás maga az otthon.” – idézi búcsúzóul kedves költőjét a főhős. Mellé áll az őt mindenben segítő árnya, meghajolnak. A játék végén, fehér madárrajként, féltenyérnyi cédulák serege surrog föl a szélgépekből. Mindegyiken ceruzával írva a kérdés: „Te laksz az 575-ben?” Van néző, aki hazavisz egyet. S olyan is van, aki nevetve ébred másnap: a tanulmányozott versformában az első sor 5, a második 7, a harmadik újra 5 morából áll! – magyarul persze, inkább szótagnak mondjuk ezeket. Lehet, hogy a modern haiku rendje van ebbe beletitkolva?

Akkor nagy baj nincs. Az ember, ha úgy adódik, képes ellakni egy haiku belsejében.

Mi? Cseh Dávid: Szélvész után is szép vagy
Hol? Vígszínház Házi Színpad
Kik? Rendező: Dino Benjamin. Játsszák: Szántó Balázs, Kovács Olivér. Látvány: Horváth Jenny. Mozgás: Vadász Krisztina. Világítás: Balogh Csaba Andor. Zene: Mester Dávid. Dramaturg: Cseh Dávid. Dramaturg konzultáns: Kovács Krisztina. Rendező munkatársa: Szládek Kata