„Ez egy hangjáték, nem dráma. Semmi kézrázás. A tárgyak felszínéről visszaverődő fényt érzékelni képes szerveink, a szemek, csukva. A hang belülről jön, és a füleken át a test mélyére hatol.“

A darab egy évig ITT olvasható.

Dohy Balázs: Előszó Wolfram Lotz A nevetséges sötétség című hangjátékának magyar nyelvű fordítása elé

A nevem Dohy Balázs.[1] Dramaturgszakot végzett rendező vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemről. Parancsot kaptam Wolfram Lotz A nevetséges sötétség című hangjátékának elolvasására, hogy lehetségessé váljon egy előadás létrehozása. Wolfram Lotz körülbelül tíz évvel ezelőtt titokban arra gondolt, hogy kortárs díszletek között újraírja A sötétség mélyén-t (Kongó helyett Afganisztán, elefántcsont helyett koltán, satöbbi). A küldetés azonban nem érte el a célját, mert az író rádöbbent, hogy nem tud írni ezekről a dolgokról, mert nem ismeri őket. Ekkor elfogta a rettegés, a végtelen félelem, és elkezdett ordítani, úgy ordítozott és kiabált, mint egy bolond, az anyja, a testvérei, a barátai, a munkatársai, bárki után. De senki nem hallotta meg. Egyedül volt ott, a vadonban, és semmi más nem volt.

Wolfram Lotz: A nevetséges sötétség, r.: Dohy Balázs, 2021. szeptember 19., Régi Zsinagóga, Szeged. Fotó: Révész Róbert

Feladatom tehát az volt, hogy felkutassam Deutinger alezredest (deuten – német szó, jelentése: rámutat, jelent, értelmez – a többit Önökre bízom), itt, ebben az afganisztáni esőerdőben, majd pontos koncepció mentén egy érthető színházi előadást hozzak létre 2020-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, az Ódry Színpadon. Itt közbeszólnak: „dehát az Ódry Színpad már nem is létezik. Az egyetemet a kormány kultúrharcának következtében Vidnyánszky Attila elfoglalta és a felismerhetetlenségig átmodellváltotta.” Látnak valamit a tévében, elhiszik, és azt gondolják, hogy pontosan tudják, mi történt a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel 2020-ban. Én viszont ott voltam. És előadást rendeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ami egy teljesen. Autonóm. Intézmény. A diplomám is onnan van. Ne hozzanak ki a sodromból!

I’m so goddam mad, hollering at you guys, that I can hardly talk.

Arra a különös fölfedezésre jutottam, hogy képzeletemben Deutinger sohasem cselekszik, hanem mindig csak beszél. Nem azt mondtam magamban, „most már sosem látod meg őt” vagy „most már sosem rázol kezet vele”, hanem „most már sosem fogod hallani őt”. Ez az ember számomra hang volt.

Ez egy hangjáték, nem dráma. Semmi kézrázás. A tárgyak felszínéről visszaverődő fényt érzékelni képes szerveink, a szemek, csukva. A hang belülről jön, és a füleken át a test mélyére hatol. Igen, a próbafolyamat során talán túlságosan is sokat hallgattam Deutinger beszédét. És másrészt igazam lett. Hang. Alig volt több hangnál. Hallgattam – őt – a hangot – más hangokat – egyik sem volt több puszta hangnál –, mégis e napoknak emléke itt kóvályog körülöttem, megfoghatatlanul, mint valami roppant locsogás elhaló rezdülése, ostoba, hátborzongató, mocskos, vad vagy középszerű, tökéletesen értelmetlen. Hangok, hangok… Rádión keresztül lehet hallgatni.

Radio, mein Radio
Ich lass’ mich in den Äther saugen
Meine Ohren werden Augen
Radio, mein Radio
So höre ich, was ich nicht seh’
Stille heimlich fernes Weh

Nem értik? Nem baj. Olvassanak tovább. Tovább, bele a sötétségbe. Minek? Hová?

Wolfram Lotz

Azt hiszik, mindent meg kell, mindent meg lehet érteni?! Nagyon kérem, ne minősítsék a valóságnak a miénktől gyökeresen eltérő tapasztalatát képtelenségnek, ne minősítsék viccnek, metaforának vagy túlzásnak. Ne erőltessék rá a saját narratívájukat valakire, aki idegen Önöktől, és kiszolgáltatott Önöknek. Ne okoskodjanak, értelmezzenek, silabizáljanak. Köszönöm.

Ami személy szerint velem történt, azzal nem akarom fárasztani magukat (mondta, és ezzel a megjegyzéssel rögtön ki is mutatta sok-sok mesemondóval közös gyengeségét: érzéketlenségét az iránt, amit hallgatósága legszívesebben hallana), de hogy megértsék, milyen hatással volt e történet rám, el kell mondanom, miképpen kerültem oda, mit láttam, hogyan hajóztam föl a folyón addig a helyig, ahol életemben először találkoztam azzal a szerencsétlen flótással.

[1] A szöveg megírásához felhasználtam részleteket Wolfram Lotz A nevetséges sötétség című hangjátékából, Joseph Conrad A sötétség mélyén című elbeszéléséből (fordította: Vámosi Pál és Katona Tamás), Quentin Tarantino Reservoir Dogs című filmjéből, a Rammstein együttes Radio című számából, Turai Tamás A hangjáték dramaturgiája című DLA dolgozatából és a saját szakdolgozatomból, amit a ludwigsburgi ADK egyetem hallgatójaként írtam.