Milyen kihívásokat jelent, ha az ember egyedül áll a színpadon? Hol találkozik a színpad és a valóság, ha a monodráma főszereplője valós személy? Fontos ügyekről könnyebb monodrámán keresztül beszélni? Hogyan látják ezt belülről az előadók? FULLAJTÁR ANDREÁval (Az átnevelhetetlen), MÉSZÁROS PIROSKÁval (Call Girl), SZAMOSI ZSÓFIÁval (Pali) és TENKI RÉKÁval (Egyasszony) RÓBERT JÚLIA beszélgetett.

– Honnan jött a monodráma ötlete? Ti találtátok az alapanyagot, és kerestetek hozzá alkotótársakat, vagy a rendező keresett meg titeket?

Szamosi Zsófia: Engem Lengyel Anna kért fel, akivel már többször dolgoztunk együtt verbatim, dokumentarista előadásokon. Az ő ötlete volt, hogy készítsünk interjút Gyenes Judithtal, Maléter Pál özvegyével, akit ő régóta ismert. Úgy gondolta, hogy érdekes lenne az ’56-os eseményekről egy szerelmi történeten keresztül beszélni, ráadásul úgy, hogy közben megismerünk egy rendkívül izgalmas személyiséget. Így született a Pali.

Fullajtár Andrea: A Katonában többekben felmerült már, hogy csináljuk meg valamilyen formában az Orosz naplót, a 2006-ban megölt orosz újságírónő, Anna Politkovszkaja könyvét. Aztán amikor megjelent magyarul a könyv, karácsonyra három különböző embertől is megkaptam, mert én jutottam eszükbe róla. Később Pelsőczy Rékával kitaláltuk, hogy elkezdünk dolgozni rajta. Megkerestük Máté Gábort, aki rábólintott.

Mészáros Piroska: Én forgattam éppen, és Gryllus Dorkának meséltem, milyen volt a call centerben egy csapatépítés. Egy LaserTag csatában vettünk részt, teljesen szürreális élmény volt. Dorka azt mondta, olyan jól mesélek, hogy ezt meg kellene írnom. Boronkay Soma dramaturgot kerestem meg, lát-e benne rációt, hogy ebből írjunk egy darabot együtt. A hátteret Gáspár Anna adta, a rendező pedig Spáh Dávid lett, akit egy forgatásról ismertem.

Tenki Réka: Én egy éve voltam már otthon a lányommal, és épp nem volt semmi munkám, úgyhogy felhívtam Orlai Tibort, hogy ha esetleg keres színészt valamilyen előadáshoz, szóljon. Rögtön mondta, hogy megy egy casting Paczolay Béla vezetésével. Ez volt az Egyasszony – és Béla engem választott.

Fullajtár Andrea

– Réka, Zsófi, emlékeztek, hogy mi volt az első reakciótok, amikor megtudtátok, hogy monodrámában fogtok játszani?

T. R.: Először csak szinopszist kaptam, amit Béla és Tasnádi István rakott össze. Épp mentünk a férjemmel valahova, és mondtam neki, hogy tudom, hogy utálja, ha felolvasok, de ezt most hallgassa végig, mert el szeretném vállalni. Miután befejeztem, egy ideig meg se szólalt, aztán csak annyit mondott: „Ez lesz életed egyik legfontosabb munkája.”

Sz. Zs.: Én egyrészt örültem, mert szakmailag nagy előrelépésnek éreztem, másrészt nagyon megijedtem, mert a legnagyobb kihívás az volt, hogy elhiggyem, valóban érdekes az, ha több mint egy órán keresztül egyedül beszélek a színpadon.

T. R.: A Színművészetin az osztályfőnököm, Zsámbéki Gábor mindig mondta, mennyire sokat számít színészileg és emberileg, ha valaki foglalkozik monodrámával. Volt is olyan feladat, hogy keressünk ehhez anyagot. Én végül nem mertem megcsinálni, de azóta is bennem volt, hogy jó lenne. Sokat tanul belőle az ember, hiszen minden este egyedül kell megugrani a szintet, ez azért nagyon felemelő érzés.

– Térjünk még vissza a próbafolyamatra.

F. A.: Számomra azért volt nagyon izgalmas, mert Török Tamara dramaturg talált egy olasz szerzőt, aki írt egy monodrámát Politkovszkaja életéből. És az Orosz naplót meg azt a darabot dolgoztuk össze. Tettünk is hozzá – mániákus vagyok, ha foglalkozunk egy darabbal, ami mai dolgokról szól, mindig beleásom magam. Az előadás „összerakása” volt a legjobb, kifejezetten kreatív próbafolyamat volt.

M. P.: Amikor elkezdtünk próbálni, akkor már nem dolgoztam a call centerben, de a megírás ideje alatt még igen, és az utolsó időszakban nagyon figyeltem, elkezdtem jegyzetelni, hogy az irodában mit hogyan mondanak, milyen írásos visszajelzést adnak a főnökök, hogy aztán mindezt beépíthessük a darabba.

Sz. Zs.: A Pali verbatim színházi előadás, vagyis szóról szóra használjuk a szöveget, amit elmond az interjúalany. Ráadásul mi négyen – Lengyel Anna, Garai Judit, Hárs Anna és én –készítettük az interjút több menetben Gyenes Judithtal. Tehát három dramaturgja volt az előadásnak, de én is részt vettem a dramaturgi feladatokban, a szövegkönyv közös munka eredménye. A hangsúly a szerkesztésen volt, hogy – természetesen nem manipulálva – mit szeretnénk kiragadni a tizenkét órányi anyagból.

Mészáros Piroska

– Mind a négy előadás szereplője valós személy, akinek az életéről meséltek, dokumentumokból is dolgoztatok. Mennyire volt fontos, hogy minél pontosabban visszaadjátok az ábrázolt ember lényét, eredeti szavait, vagy mennyire kezeltétek úgy, hogy lépjünk egyet hátra, és tekintsünk rá úgy, mint fikcióra?

M. P.: Nekem elég szürreális helyzet volt, amikor megláttam a szerződést, hogy „felkérem Mészáros Piroskát, hogy játssza el a Call Girl című előadásban Mészáros Piroska szerepét”. Az előadás dramaturgja nagyon jó barátom, de a rendező, Spáh Dávid akkoriban inkább csak ismerősöm volt, hiszen csak pár napot forgattunk együtt, szóval ő sokat segített abban, hogy elidegenítsen magamtól. Ráadásul sok kifejezetten fikciós szálat hozott a történetbe. Tehát vannak benne nagyon személyes elemek, vannak szándékosan viccesre vett szövegek, amitől az egész tényleg olyan, mint egy standup, és vannak olyan részek is, amikor számomra fájdalmas dolgokat mondok ki, ezekről nehezebb is beszélni színpadon. De a próbafolyamat egy pontján Dávid azt mondta, hogy a történetben szereplő lány egyszerűen egy másik Piroska. Nyilván én vagyok, meg az én gondolataim, de mégsem mindenben.

F. A.: Valóban, Politkovszkaja is valós személy volt, de őt újságíróként, sőt íróként sem saját maga érdekelte. Az Orosz naplóban sikerült megírnia négyszáz oldalt úgy, hogy összesen egyszer beszél magáról. Amikor sokan megkérdezik tőle, hogy fél-e kiállni a háborús övezetben, akkor írja azt, hogy félek, de ki nem szarja le, hogy félek. Pont. Egyébként is azt gondolom, hogy abban a pillanatban, hogy valaki a színpadon elkezd valamit csinálni, mindenképp elemelkedik a reális alaktól. Akármennyire próbálsz hű lenni az anyaghoz, elkerülhetetlenül fikció lesz belőle, a színház épp ettől csodálatos.

– De attól, hogy valós személyről van szó, és megtörtént eseményekről, van-e az emberben óvatosság, tisztelet, hogy ebbe nem írhatok bele?

F. A.: Már azzal stilizálunk, hogy színészként vagy rendezőként melyiket tartjuk fontosnak tíz egyenrangú motívumból.

Sz. Zs.: Meg azzal, hogy mit hangsúlyozunk az előadáson belül. Akkor döbbentem rá, amikor már többedszerre játszottam az előadást, hogy a nézők csak akkor mernek reagálni, ha nem úgy érzik, hogy nagy hősökről beszélünk, ha az elején – miközben a szöveg nagyon szomorú, azzal kezdődik, hogy exhumálás, csontok, ez volt a koponyája… – nem ütök meg különösebben emelkedett hangvételt. Pedig lehet, hogy Gyenes Judith emelkedett hangvételben mesélt, viszont nekem az a fontos, hogy a nézők ne legyenek megilletődve, és tudjanak jönni velem.

– Tehát a színpad törvényei felülírják az interjúalany szándékait.

Sz. Zs.: Igen, miközben ennek persze megvan a felelőssége, hiszen lehet, hogy maga a főszereplő is el fog jönni megnézni az előadást. Neki is, a nézőknek is azt kell érezniük, hogy én híven képviselem az eredeti történetet. Ezt nyomasztó teherként is megélheti az ember, mert mi nem piedesztálra akarjuk emelni ezt a személyt, hanem megmutatni minél több oldalát.

T. R.: Nálunk a premieren ott volt az egész család, amelyikről szó van az Egyasszonyban. Egyszer csak jött egy huszonéves srác rózsacsokorral, és bemutatkozott: „Szia, én vagyok a fiad.” A történetbeli, egészséges fiú, akinek még horgolok is az előadás alatt egy pulóvert. Az írónő édesanyja csak annyit mondott utána, hogy „velünk ez tényleg megtörtént”.

Sz. Zs.: Egy verbatim előadásnál le kell egyeztetni a szöveget az interjúalannyal, tehát amikor elkészült a szövegkönyv, elküldtük Gyenes Judithnak, hogy olvassa el, rendben van-e. Egyvalamit utólag meg akart változtatni, egy másik esetben pedig a férje emléke felülírta a fejében a valóságot, holott történelmi dokumentumok szólnak arról, hogy a dolog nem úgy történt, ahogy ő elmesélte. Nagyon izgalmas kérdések voltak, hogy ezekkel mit kezdjünk.

T. R.: Nálunk a szerző szeretett volna próbákra járni, de mi azt kértük, hogy majd csak a bemutatóra jöjjön, mert nem szerettük volna a jelenlétében elemezni a saját döntéseit. Viszont voltak a történetnek olyan, kényesebb pontjai, amiket csak az ő beleegyezésével akartunk benne hagyni az előadásban. Nagyon jó, hogy belement abba, amit kértünk, mert így az is kiderül, hogy a hősöknek is lehetnek gyenge pillanataik.

Szamosi Zsófia

– Nehéz témákról, nektek személyesen is fontos ügyekről szólnak ezek az előadások. Ha el lehet ezt így dönteni, most mi az előbbre való számotokra: hogy mindezekről beszélhettek az előadáson keresztül, vagy az, hogy van egy lehetőség a pályátok során, amikor egyedül állhattok a színpadon, és egyedül visztek a hátatokon egy előadást?

F. A.: Nekem már van monodráma-tapasztalatom, a Csendet akarok miatt, amit tizenöt éve játszom. Ami nekem ebben a munkában igazán fontos, az a párhuzam a putyini diktatúra kiépülése és Magyarországon a demokratikus közeg fokozatos szűkülése között. És hogy Politkovszkaja számomra példakép. Olyan típusú nőalak, akinél óhatatlan, hogy az ember ne gondoljon arra: tudnék-e én is ilyen bátor lenni? Ilyen hosszan és becsületesen kitartani? Vállalnám-e azt, hogy kivégezzenek érte? Van is az előadásnak egy pontja, amikor egy pillanatra Politkovszkaja megjelenik – ehhez én ragaszkodtam, hogy kiderüljön, hogy nézett ki valójában.

M. P.: Színészként az embert mindig használják. Kiválasztanak, rád osztanak egy szerepet, és a próbák alatt is irányítanak. Ezen belül persze nagyon sok szabadságod van, de összességében mégis egy eszköz vagy. Ehhez képest ebben a monodrámahelyzetben azt éltem meg, hogy én is tudok aktív lenni; itt rengeteg mindent én irányítottam. Sokkal határozottabban éreztem, mint eddig bármikor, hogy alkotó ember vagyok. És ez az érzés sok erőt adott. Miközben a próbafolyamat igazi csapatmunka volt. Nem gondoltam volna, hogy egy monodráma ennyire erős kohézióba hoz a dramaturggal és a rendezővel. Most meg fáj a szívem, hogy előadás közben már nincsenek ott velem. Nagyon hiányoznak az előadásokat követő beszélgetések.

Sz. Zs.: Érdekes, hogy én nem érzem egyedül magam a színpadon. Hiába monodráma, nem vagyok egyedül. Jó esetben előadás közben „találkozom” azokkal az emberekkel, akikről és akikhez beszélek. De amikor vége, akkor nekem is nehéz. Teljesen más hangulat, mikor ott vannak a kollégák a büfében.

M. P.: Viszont ha egyedül csinálsz előadást, akkor tudod, hogy az az ügy neked mennyit jelent. Ha többen dolgozunk, akkor kiszámíthatatlan, lehet, hogy szerencsések vagyunk, és mindenkinek száz százalék, de nem biztos. Ilyen szempontból fontos megtapasztalni, mit jelent az, hogy egyedül csinálom, és minden azon múlik, hogy én mennyit adok bele.

T. R.: Nekem egyértelműen a téma a fontos. Ha ez a történet arról szólna, hogy a nő a végén öngyilkos vagy drogfüggő lesz, azt hiszem, nem foglalkoztam volna az anyaggal. De az, hogy valaki olyan hátizsákot cipel, ami összetöri az egész életét, és ő mégis azt mondja, hogy élni akarok, az számomra nagyon fontos. Már hat éve játszom ezt az előadást, rengetegen jönnek utána oda, felszakítja az emberekben az előadás a sebeket, felhozza a történeteket. Ha ez az előadás bármiben is segít, akkor már megérte.

Sz. Zs.: A nézőktől én is nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, hogy azért kell ez az előadás, mert átélhetővé tesz egy fontos történelmi eseményt. Én ugyan még nem játszottam diákoknak, de többen mondták, hogy jó lenne középiskolásoknak játszani, mert közel tudja hozni az ’56-os eseményeket: hogy hősi halált halt ennek a nőnek a férje, és gyakorlatilag tönkretették az életét. De Gyenes Judith ezt mégis olyan viccesen mesélte, olyan sok iróniával, hogy semmiképp sem akartunk szomorú előadást, így lett ebből inkább olyan szerelmi történet, amit átitat a történelem.

Tenki Réka. Fotók: Szabó Réka

– Mit gondoltok, ezek mennyire női történetek? Van-e bennük olyasmi, ami ezeknek a sorsoknak kifejezetten a női oldalát emeli ki?

F. A.: Szerintem senki nem kapná fel a fejét, ha egy, a moszkvaihoz hasonló túszdrámánál férfi tárgyalna a túszokról. Na, de hogy az állig bepokolgépezett terroristák ragaszkodjanak ahhoz, hogy Amerikából hazareptessenek egy csibehangú, törékeny, 160 centi magas nőt, és csak vele legyenek hajlandók tárgyalni! Nagyon fontos, hogy ez egy nővel történik. Más egy férfitól megkapni a haditudósítást, és más ettől a nőtől, aki a legvadabb csecsen hadurakhoz ment el, ahol egyáltalán nem volt biztos, hogy az interjú elkészülte után nem lövik le, majd dobják ki a hulláját valahova. Nagyon erős kontrasztban állnak a cselekedetei és a nőisége.

M. P.: Nálam a főszereplőnek két „élete” van: a multiban dolgozó és a színésznő. A színész esetében nagyon fontos, hogy nőről van szó. Bár globális színészprobléma, hogy mennyi a munkalehetőség, ki mennyi szerepet kap, abból mennyi pénze lesz, és hogy egy színésznek másodállásban, mondjuk, call centerben kell dolgoznia. De amikor arról beszélek, hogy nekem személy szerint mik a nehézségeim ezen a pályán, annak rengeteg női aspektusa van. Hogy egyáltalán mit jelent színésznőnek lenni. Milyen alkatú nők lesznek színészek és sikeres színészek. A felkészülés időszaka alatt mi egyébként jártunk monodrámákat nézni, hogy lássuk, mi működik, mi miért működik. Sokkal több férfi monodrámát láttam, és úgy látom, máshogy működik a kettő. A férfiaknak jobban áll, amikor szerepeket játszanak. Egész más a férfiak és a nők humora a monodrámában. És a nőknél valahogy elvárás, hogy a szexualitás valamilyen formában témaként megjelenjen.

Sz. Zs.: Én például ezt a szexus dolgot nem annyira látom. Legalábbis a Paliban a szerelem ugyan megjelenik, de a szexualitás nem számottevő. A nők az életben inkább a békét képviselik, a puhaságot, a melegséget, a féltést, tehát ebből a nézőpontból néznek rá arra, hogy emberek gyilkolják egymást, ez szerintem fontos.

T. R.: Én mindig arra gondoltam, hogy az Egyasszony nem kifejezetten női történet annak ellenére, hogy szülésről van benne szó. A történetnek sok olyan aspektusa van, amiben egy férfi is magára ismerhet: bárkinek lehet beteg gyereke, bárki élhet bántalmazó kapcsolatban. Ez nem nemspecifikus kérdés. Ezért külön örülök a férfi nézőknek vagy a pároknak.

– Vannak-e tanulságok, tapasztalatok, amiket továbbvisztek magatokkal?

F. A.: Még sokat szeretnék dolgozni Török Tamarával és Pelsőczy Rékával, mert bár egy társulatban vagyunk, ilyen leosztásban eddig nem volt dolgunk egymással. Az pedig fontos színészi tapasztalás, hogy megtanultam elengedni azt a sajnos már belém ivódott színészi rutint, hogy kemény legyek. Engem kemény nőnek könyveltek el, de Politkovszkaja a látszattal ellentétben nem ilyen volt. Ebben az előadásban úgy játszom, hogy egyszer nem bődül el az a fajta basszus, amit tőlem megszoktak.

Sz. Zs.: Máskor engem is többször találnak meg kemény nők és negatív karakterek, úgyhogy most jó kicsit más típusú figurán dolgozni. Színészileg új tapasztalat volt, hogy pici térben játszom, és megengedhetem magamnak, hogy már-már filmesen dolgozzak, minimális gesztusokkal, finom váltásokkal, amik nagyszínpadon nem működnének.

T. R.: Nekem szabadságot ad az, hogy monodrámában játszom. Az első öt perc nehéz, amíg elindul az előadás, de aztán jó esetben már minden megy magától, nekem szinte nem is kell csinálni semmit. A történet pedig azért vált fontossá számomra, mert hajlamos vagyok mindenben problémát látni. Ahelyett, hogy örülnék annak, ami van. Nagyon sokszor jut eszembe, hogy én csak másfél órát vagyok jelen ebben a történetben, másnak meg ez az egész élete.

M. P.: Én azóta írok. Gerlits Réka kolléganőmmel elindítottuk a Bátorságok Könyve online magazint, amiben arról beszélgetünk emberekkel, hogy kinek mit jelent a bátorság, és ez képezi az alapját a következő előadásunk szövegkönyvének. Ha nincs a Call Girl, akkor én nem hiszem el magamról, hogy tudok szórakoztatóan írni. És fontos nekem a korábban említett önállóság is. Szóval nekem még vannak terveim a monodrámával.