Anyagilag kisemmizett emberek a vérfürdőt is vállalják a jobb élet reményében. Így lehetne összefoglalni az elmúlt két év zajos sikerét, az Oscar-díjas Élősködőket, és a netflixes Squid Game-et. Mindkét produkciót dél-koreai alkotók készítették, így talán a nagyközönség számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy a kelet-ázsiai gazdasági csoda micsoda társadalmi poklot hozott létre.

Itt van ez a vékony fiatal fiú, Ho Rui An, és arról magyaráz, hogyan alakult a kínai és szingapúri gazdasági, politikai élet a nyugati hatalmak közvetlen és közvetett hatására. Ho egyre népszerűbb interdiszciplináris művész. Nehéz kategorizálni, fő műfajainak a lecture performance-t, az esszét és a filmet tekinti. Az viszont biztos, hogy érdemes rá odafigyelni, nem véletlenül van ő itt. Nemrég a Kunsthalle élére feminista kurátorcsapat került, azóta hangsúlyosabban szerepelnek a palettán társadalmi témák iránt elkötelezett előadások és kiállítások. A The Economy Enters People lecture performance is egy kiállítás, a The Ends of a Long Boom kísérő programja, ami Ho Rui An első szóló kiállítása Európában. A kiállítás és a lecture performance egyenrangúak, kiegészítik egymást. Sok különálló mélyfúrásból áll össze a nagy kép, egymást átfedő tudásokat eredményezve. Nem is érdemes szétválasztani, mi hangzik el a lecture performance-ban és mi látható a kiállításon, láthatóan nem az egyes formák a lényegesek az alkotó számára, hanem az egy irányba mutató narratívák.

Ho Rui An: The Ends of a Long Boom, Kunsthalle Wien 2021. Fotó: www.kunst-dokumentation.com

Végig szövegközpontú az előadás, Ho Rui An a performance alatt könyvből olvas, egy asztalnál ül, majd feláll, mászkálva magyaráz. Ez egy pont után erősen monotonná válik, sokan ki is mennek a teremből. Mintha Ho másfél órában szeretné elmondani a Halle G közönségének, hogyan is történt a kelet-ázsiai gazdasági csoda, a helyi szakemberek hogyan küzdöttek évtizedeken keresztül a nyugati, kapitalizmusra okító „tanítómesterek” rasszizmusa és lebecsülése ellen, hogy végül a mestereket legyőzve, és a logikát tökéletesen elsajátítva a technokrata elit nagy igyekezetében pont az állampolgárait ne vonja be a gazdasági döntésekbe, és végső soron a saját társadalmukat tegyék tönkre. Beszél az ellenállásról is, például arról, hogyan forgatták ki a kínai filmkészítők a propagandát, hogy végül a korrupciómentesség színének kinevezett fehér filmcímekben való használatát betiltotta a párt.

Ne tévesszen meg senkit, hogy tudásközpontúként hivatkoztam az előadásra, annak is élvezetes, aki már korábban tisztában volt ezekkel az információkkal. Nem hiába vizuális művész (is) Ho, a lecture performance képi világa is kifejezetten izgalmas, finom humora legnyilvánvalóbban a mögötte képernyőn pörgő képek és videókra adott reakciójából derül ki. Bár az előadás első részében nagyrészt illusztrációként funkcionálnak a képek, idővel egyre jelentősebb szerepet kapnak. Kevés alkotó sajátja, hogy úgy tud társadalmi kérdésekről beszélni, hogy az előadás esztétikája nem rendelődik alá az üzenetnek. Ho Rui An birtokában van ennek a képességnek, az este különösen szórakoztató pontja, amikor az első ismert film, A lyoni Lumière gyár elhagyása mintájára kínai gyárakról készült, a gazdasági csalásokat lebuktató kamerafelvételeket is a műfaji kánonba emeli.

Ho Rui An: The Ends of a Long Boom, Kunsthalle Wien 2021. Fotó: www.kunst-dokumentation.com

De a csattanó számomra jóval az előadás vége után érkezett el, amikor próbáltam a nyomára bukkanni két, Ho Rui An által bemutatott könyvnek, a Socialism that works-nek és a Capitalism that works-nek. Jobban belegondolva már a cím alapján gyanakodnom kellett volna, hogy az egész kacsa, de csak akkor realizálódott bennem, amikor az interneten még létezésükre utaló jeleket se találtam. Ki tudja, miben füllentett még Ho Rui An, a „tudásközpontú”, már-már technokrata előadásmód álcája alatt?

Toshiki Okada a kortárs japán színház egyik legjelentősebb európai szereplője. Ahogy Rosner Krisztina a Színház 2019. júniusi számában írta, „Előadásai […] arra mutatnak rá, hogy bizonyos, a jelenkori (japán) társadalomban jelenlévő problémákról a nó hagyományának segítségével lehet a legpontosabban beszélni vagy éppen hallgatni. A hagyomány vonatkozási pontot ad, távlatokba helyez, gondolkodni segít. Okada művei arra példák, hogy a hagyományos színház bizonyos elemeinek a kortárs környezetben való újragondolása fontos eszköz lehet a társadalmi traumák feldolgozására.”[1]

Ho-hoz hasonlóan Okada, és chelfistch nevű társulata is a közelmúlt eseményeiből inspirálódott az Eraser Mountain előadás kapcsán. A gazdasági folyamatok helyett a természet és a társadalom egyre kiszámíthatatlanabb kapcsolatát helyezi a középpontba. Okada számára az Eraser Mountain kiindulópontja Rikuzentakata japán város partvonalának a 2011-es szökőár nyomán való mesterséges megemelése volt. Gondolkozásmódja határozottan elutasítja az utóbbi években elterjedt, majd megcáfolt antropocén narratívát, mely szerint az ipari forradalom óta az emberiség jelenti a Föld fő formálóerejét, ami elsősorban a klímaváltozás formájában jelenik meg.[2] Okada megkérdőjelezi az antropocént, és az emberiség központi szereplőként való értelmezését is. Az értelmezés elfogadását nagyban megkönnyíti az előadás tágabb kontextusa, a koronavírus aktualitása.

Toshiki Okada / chelfitsch, Teppei Kaneuji: Eraser Mountain, Tokió. Fotó: Yurika Kono

A Halle G-nek otthont adó Museumsquartier nyüzsög, miközben az oltással és 48 órásnál nem régebbi teszttel rendelkező derék bécsi polgárok megtöltik a nézőteret. Mivel az előadás után két nappal lezárták egész Ausztriát, sokan szerettek volna rendezvényeken részt venni, legyen szó oltásellenes tüntetésről, dugig tömött karácsonyi vásárról, vagy kortárs japán előadásról. Egy dologban mindenki egyetértett: egy olyan globális járvány hatása formálja megint az életünket, amire csekély rálátásunk van, és amely sosem volt emberi kontrol alatt. Okada színháza tehát nem kifejezetten emberi nézőközönség igényeinek kiszolgálására készült, hanem dolgokról és dolgoknak. E narratíva alapján szerveződik a színpadkép is. Hétköznapi tárgyakból felépített rend, melynek nem lehet megérteni a belső logikáját, pedig kétségkívül van benne. A színészek (Izumi Aoyagi, Mari Ando, Yuri Itabashi, Takuya Harada, Makoto Yazawa, Leon Kou Yonekawa) számára sűrű labirintust alkot a díszlet (színpadkép: Teppei Kaneuji), mely akadályozza őket a mozgásban. A hierarchia nyilvánvaló, a tárgyak az emberek előtt.

Az előadás ritmusa sem könnyen befogadható, lelassulásra és monotóniatűrésre kényszeríti a nézőközönséget. A komótos időmúláshoz mindenki másképpen igazodik. Többen, így a mellettem ülő kritikuskollégám is, hamar elbóbiskolnak, mások fészkelődnek, és idővel szokják meg a lelassult tempót. A ritmusváltás kibillent a hétköznapi élet folyamatos produktivitásra való törekvésből, így lehetőséget ad a reflexióra. Az előadás elő része egy mosógép elromlása köré szerveződik. Pont a hétvége és a tíz napos ünnep előtt történik, a kézikönyv sem ad segítséget. Akinek már romlott el bármilyen háztartási gépe, pontosan tudja, hogy mennyire megakasztja a hétköznapi élet ritmusát. Egy addig láthatatlan, folyamatosan hatékony tárgy a gépekbe tudatosan beletervezett hibák nyomán főszereplővé lép elő. A jelenet alatt végig dolgozik a háttérben egy betonkeverő, melynek konstans jelenléte a leállása után, a folyamatos zaj hiányában válik nyilvánvalóvá. A várakozás tanácstalansága új helyzetet hoz létre, melyben a szereplők közti interakciók a mosógépről és a mosógép felé gravitálnak.

Toshiki Okada / chelfitsch, Teppei Kaneuji: Eraser Mountain, Tokió. Fotó: Yurika Kono

A filozofikus társalgás a második és a harmadik részben is központi elemeként vannak jelen. Már-már közhely, hogy a valóságot az idő és a tér relációjában tudjuk csak értelmezni. Előbbiről a második részben egy időgép által okozott morális dilemmán keresztül van szó. A térrel való játékos kísérletezés, a teremtett tájban való elmerülés a harmadik részben válik hangsúlyossá. Hosszú idő után megszűnik a színpadkép és a szereplők közti hierarchia, az emberek átrendezik a teret, majd eltűnnek, és csak a tárgyak maradnak a színen. És itt visszakapcsolódunk az előadás fő gondolatához, az emberközpontú világot kritizáló színházhoz. Peter Brook szerint a színház létrejöttéhez elég annyi, ha valaki keresztülmegy az üres téren, valaki más pedig figyeli. A chelfitsch társulat Eraser Mountainje szerint kevesebb is elég, a néző figyelme nélkül is megtörténhet. Ahogy a szereplők érvelnek, a természetnek nincs közönsége, a világ nézők nélkül is létezik, és ez így van jól. Akkor miért is kötődne a színház a közönség jelenlétéhez?

Mi? The Economy Enters the People
Hol? Kunsthalle Wien, Halle G – Museumsquartier
Kik? Ho Rui An

Mi? Toshiki Okada: Eraser Mountain
Hol? Wiener Festwochen, Halle G – Museumsquartier
Kik? Rendező: Toshiki Okada. Színpadkép: Teppei Kaneuji. Szereplők: Izumi Aoyagi, Mari Ando, Yuri Itabashi, Takuya Harada, Makoto Yazawa, Leon Kou Yonekawa. Jelmez: Kyoko Fujitani (FAIFAI). Fényterv: Masayoshi Takada (RYU). Zene: Raku Nakahara (LUFTZUG). Videó: Shimpei Yamada. Műszaki igazgató: Koro Suzuki. Színpadmester: Chikage Yuyama. Rendezőasszisztens: Nagara Wada. Angol fordítás: Aya Ogawa. Producer: Tamiko Ouki (precog). Társproducer: Miyuki Tanaka. Produkciós asszisztens:Nanami Endo (precog). Reklámtervezés: Shota Yamauchi. Szórólap tervezés: Yusuke Akai (paragram). Web Design: Yosuke Hayashi(HAUS). Tervezés és termelésirányítás: precog co., LTD. Igazgató: M: Akane Nakamura. Senior Producer: Kumi Hiraoka. Vezető adminisztrátor: Yuka Morita. Tour Manager: Megumi Mizuno. Nemzetközi értékesítési menedzser: Takafumi Sakiyama. Oktatási koordinátor: Yuika Kurita. Gyártás: chelfitsch. Társproducer: ​​[Eraser Mounrain] KYOTO EXPERIMENT, Wiener Festwochen, Festival d’Automne à Paris, Künstlerhaus Mousonturm Frankfurt. [Eraser Forest] 21st Century Museum of Contemporary Art, Kanazawa. Tervezés és termelésirányítás: precog co.,LTD. Együttműködésben a következőkkel: CONNELING STUDY/YAMABUKI FACTORY, Steep Slope Studio, Kyoto City University of Arts, Kyoto Art Center Artists-in-Studios program.

[1] https://szinhaz.net/2019/09/19/rosner-krisztina-parhuzamosok-ha-talalkoznak/
[2] Az antropocén narratíváját elsősorban a kapitalocén koncepciója kérdőjelezi meg, mely szerint a társadalmi egyenlőtlenségek a klímaváltozás szerves részét képezik, így nem az emberiséget, hanem a kapitalista termelési módot kell elsősorban a kritikusan vizsgálni. A Színház 2021. júniusi számának Színház és ökológia blokkja részletesen foglalkozott ezzel a problémakörrel.