Színházkísérletek politikára kis- és nagyszínpadon – ez lehetne az alcíme annak a tanulmánynak, amely a Miskolci Nemzeti Színház friss bemutatóinak igen vaskos közéleti vonásait helyezné előterébe. Merthogy Woland és Tartuffe mellett felsorakozik itt a teljes magyar elit, sőt még a kocka is fordul egyet: kivételesen ők húzzák a rövidebbet.

Szükségtelen hangsúlyozni milyen monumentális, és még szükségtelenebb, hogy milyen lehetetlen – és éppen ezért oly kívánatos – vállalkozás A Mester és Margarita az irracionalitásból és a sohasem túl szép valóságból kibontakozó erkölcsi alapállását koherens színpadi egészként újrateremteni. Bulgakov regénye Ari-Nagy Barbara és Sándor Júlia dramaturgi, illetve Szőcs Artur rendezői keze alatt a vizuális és zenei asszociációknak engedő, tekervényes színházi szövet lett, az azonban, hogy ez a szövet mennyi eredeti gesztusból és mennyi újrahasznosított sztereotípiából áll össze, kevéssé egyértelmű.

A Mester és Margarita. Fotó: Gálos Mihály Samu

Félreértés ne essék: nagyszabású, dicséretes – hovatovább sikeres – vállalkozásnak lehetünk tanúi a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán, unikális látványvilággal és számos kimagasló színészi teljesítménnyel. Kezdjük is a látvánnyal: Slárku Anett díszletének legnagyobb erénye a tágasság, még pontosabban az a változatos térstruktúra, amely egyszerre képes játékba hozni a szabadság és a bezártság kivétel nélkül fojtogató érzetét – méghozzá úgy, hogy a látszólag kevés díszletelem ellenére nem marad olyan négyzetcentiméter a színpadon, amely ne hordozna magában legalább kétféle jelentést. Finom megoldások születnek az idősíkok egymásba játszására is, a díszlet pontos szín- és fényszimbolikájára nagyszerűen rímel Cser Ádám zenéje – melynek fesztávja Bach János-passiójától a Boci, boci tarkán át a Millió rózsaszál orosz verziójáig terjed –, a látvány és a hang együttesen képes megteremteni azt az egyszerre profán és nagyon is transzcendens világot, amelyben hitelesen mozoghatnak a történet mágikus realista szereplői. Kovács Andrea jelmezei többségében ugyancsak jól eltaláltak, különösen üdítően hatnak a popkulturális utalások – Hella (Rudolf Szonja) például az Alice Csodaországban Szívkirálynőjeként táncol, ugrál, viharzik oda-vissza a térben –, vannak azonban kevésbé sikerült megoldások, a bál egyszerű ősember-szimbolikája példának okáért igencsak gyengíti a nagyszabásúnak szánt jelenet hatásfokát.

Az azonban vitathatatlan, hogy még a jelenkor is az adaptációnak kedvez: a kirobbanó háborúk, a belső hatalmi hierarchia önkénye és az ebből eredő egzisztenciális-ideológiai válság közepette nem is olyan nehéz elhinni, hogy a fantasztikum és a racionalitás nem egymás ellen, hanem egymásnak dolgozik – azaz, hogy minden lehetetlen nagyon is lehetséges. Éppen ezért Szőcs Artur rendezői elgondolásának egyik legkiemelkedőbb pontja, hogy itt gonoszként nem elsősorban Woland (Bodoky Márk) és nem is az egymást folyamatosan kijátszó, önnön érdekeikért bárkit feladó pitiáner ügyeskedők (azaz a nép) aposztrofálódnak, hanem az az egyetlen ember, akinek bár volna elég hatalma, hogy társadalmi változást indítson el, mégis ellenáll a ráruházott felelősségnek. Fejében ugyanis rég kiüresedtek az eszmék, ezt az üres teret pedig tökéletesen belakták már a rendszer feltétlen kiszolgálásra irányuló parancsszavak. A gonosz tehát nem más, mint Berlioz, a bólogató ember.

A Mester és Margarita. Fotó: Gálos Mihály Samu

Ez a rendezői állítás – amelyet az eredeti mű szoros olvasata is sokszorosan igazol – önmagában van olyan erős, hogy feleslegessé váljék minden egyéb újraértelmezésre irányuló ötlet. Éppen ezért az aktualizálásra felépített utalásrendszer ebben a transzcendens, oratóriumszerűen megkomponált világban inkább kényszeredett manírként, sem mint revelatív felismerésként hat: az, hogy Berliozban egyetlen embert – méghozzá Demeter Szilárdot – ismerhetünk fel, kizárólagos értelmezést kínál, és elveszi azt a nagyon is értékes lehetőséget, hogy meglássuk a többieket is, hogy észre vegyük mindazokat, akik ugyancsak kényükre-kedvükre használják a politika által előre csomagolt frázisokat, és hogy tudatosítsuk: ebbe a kénybe-kedvbe egy ország megy tönkre. Így azonban minden lap ki van osztva: a röhögésnek van helye, a holisztikusabb kép megint a partvonalra szorult. Végignézni Demeter Szilárd rituális színpadi meggyilkolását – habár a neve egyszer sem hangzik el, csak a nyilatkozatait, interjúit halljuk vissza a Berliozt alakító Salat Leheltől – kétségkívül szórakoztató csemege lehet az értelmiségi nézőnek, ám így maga az előadás sem tesz mást, minthogy megismétli azokat a primér gesztusokat, amelyeket a napi politikából már jól ismerünk. Nem teszi felülvizsgálhatóvá vagy átrendezhetővé saját esztétikai kereteit és reprezentációs módozatait, sőt a befogadót továbbra is a hagyományos, passzív szerepben rögzíti: a közéleti bonmot megmosolyogtat, de nem ösztönöz arra, hogy a következményeket és ezzel együtt a saját felelősségünket feszegessük. Az egymással vetélkedő perspektívák felmutatása és a saját működésre való reflektálás ugyancsak elmarad, nincs tehát valódi politikus – és nem politikai! – konfrontáció.

Pedig vannak elegáns megoldások ebben az előadásban: az összemontírozott, idősíkokat egybemosó jelenetvezetés izgalmas párhuzamokra irányítja a figyelmet, éppúgy, ahogyan a szereplők egymásra örökített mozdulatai – melyre a legszebb példa Farkas Sándor Jésuájának és Mészöly Anna Margaritájának finom, egy tőről fakadó reszketése –, de éppily bő kézzel mérik a belsős színházi humort is, elég csak Keszég László Mesterére gondolni. A kórus, azaz a tömeg sokszorosan hangsúlyos szerepe is figyelemre méltó rendezői elgondolás, habár olykor – meglehet szándékoltan – egy-egy korábbi előadást is felidézhet bennünk, így például a szigor transzában felcsendülő Hull a pelyhes fehér hóról azonnal Szikszai Rémusz I. Erzsébetére asszociálhatunk.

Bodoky Márk Wolandja a rendezői bicsaklások ellenére szinte meg is oldja az előadást, az a fiatal, és ezzel együtt természetesen szemtelen értelmiségi pozíció, amiből megszólal egyszerre mulatságos és hátborzongató, mimikájával és gesztusrendszerével rendre jó fogást talál a hegeli filozófián, mely szerint a gonosz a történelem egyetlen mozgatórugója. Nincs ugyanis emberibb és észszerűbb ennél a végső igazságosztónál, aki felvilágosult tekintetével nemcsak átlátja az egész társadalmat, de képes arra is, hogy kedve szerint megmutatkozzon vagy rejtőzködjék. Szintén fontos megemlíteni Rózsa Krisztiánt, aki szépen viszi végig Iván megőrülésének ívét: játékában nyilvánvalóvá válik, hogy a fiatal költő számára a tébolyda az egyetlen lehetőség arra, hogy megszabadítsa elméjét a Berlioz-félék pokoli hatalmától. Velük szemben Gáspár Tibor Pilátusa igazi katonaember: tudja, miben és mennyiért mérik az életet, és még pontosabban látja, hogy a hatalom soha nem lehet abszolút, csakis viszonylagos.

E három színészi alakítás teremti meg leginkább az előadás belső összhangját. Maga a formanyelv erőteljesen eklektikus, és ez az eklektikusság a második felvonásra egyre fáradtabbá válik. Ám mégsem ez, és nem is a falsra hangolt politikusság az, ami miatt egyre erősödik a hiányérzet: az egyes jelenetek bátortalansága – így például a varieté esetében – és az olcsón vett gegek sorozata mind-mind csökkentik annak nagyszabású költői víziónak az erejét, amelynek ígérete benne rejlett az első képzettársításokban.

Tartuffe. Fotó: Éder Vera

Egészen más típusú ígéretet tett Rusznyák Gábor Tartuffe-je a Kamaraszínházban: nevezetesen azt, hogy az itt és most elhangzó szövegnek semmi köze nem lesz Molière-hez. Ez persze kis túlzás, annyi azonban bizonyos, hogy Vas István és Parti Nagy Lajos fordítása is csak legfeljebb egy-egy nyelvi megoldás erejéig köszön vissza, ha egyáltalán, és hát Petri Györgyből is leginkább Tartuffe alakjának rímbe szedése marad. A szövegkönyv szinte teljes egészében a rendező munkája, aki nemcsak átszínezte az egyébként igencsak egydimenziós karaktereket, de egy izgalmas korszakeleggyel közel is hozta azokat hozzánk.

Sokszorosan rétegzett ez a kint és bent, akkor és most játék: a nyitókép árnyai még az előadásra készülő, közönséget sem kímélő színészek „civil” párbeszéde, de a nagy röhögések mögött már felsejlenek a gonosz körvonalai. Ez a kettősség aztán végigvonul az előadáson, a fel-felboruló úr-szolga viszonyok a popkulturális, képző- és filmművészeti utalások kereszttüzében bomlanak ki és alakulnak, sokszor az eredeti történetnek, de egyszer sem az elvárásoknak megfelelően. A prekoncepciók koncepciózus elutasítása már az ugyancsak Rusznyák Gábor által tervezett, tükrökkel tagolt térben is tetten érhető: akárhogy keressük, sehogy sem találjuk a legendás asztalt, ahol a feje tetejére kellene állnia a világnak. Talán azért, mert már rég ott vagyunk a fejtetőn, legalábbis a commedia dell’arte szélsőséges eszközhasználatát jócskán kamatoztató rendezés szüntelenül ezt igyekszik hangsúlyozni.

És hát még egy dolog hibádzik a kanonizált rendezésekhez képest, méghozzá a késleltetés effektusa. Harsányi Attila Tartuffe-je egy pillanatig sem akarja megvárakoztatni sem a családot, amely befogadta őt és paralízises apját, sem pedig a nézőket, akik számára meglehet, a gazdagon mért keresztény szirup ellenére nem is olyan ellenszenves – legalábbis a család valódi tagjaihoz képest. Az előadás legnagyobb trükkje éppen ez: csak egyet tudunk érteni a Máhr Ági alakította Pernelle asszony kevéssé finomkodó kifakadásával. Sőt akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben az előadásban Tartuffe-ön kívül mindenki Tartuffe, a felsőközéposztály családi mechanikáját ugyanis kizárólag a folyamatos színlelések, titkolózások és alakoskodások sértett gyakorlatai működtetik. Elfogadásnak és egymás megértésének helye nincs, az „én” végletesen levált a „mi”-ről. Mindenki idegen a saját világában – Prohászka Fanni Marianne-ja ki is fakad egy szépen komponált monológban –, és tulajdonképpen ezt majdnem mindenki meg is érdemli.

Tartuffe. Fotó: Éder Vera

Abszurd Lúdas Matyi-parafrázisként is olvashatjuk ezt a Tartuffe-adaptációt, amelyben a szegény koldus móresre tanítja az ő kiszolgáltatottságát folyamatosan szembeköpő nagyurakat. Természetesen – hiszen műfaji követelmény – a szereplők folyamatosan esnek-buknak a ló egyik oldaláról a másikra, csoda, hogy nyakukat nem szegik igazságuk hajkurászásában. A parodisztikus jelenetek és a pörgő dialógusok közben persze vaskos identitáskeresés zajlik: Célante, a lézengő, de markát szorgosan tartó színházigazgató (Fandl Ferenc), a kamaszkorból éppen kilábaló Valér (Börcsök Olivér), vagy a látszólag jó partit elcsípő fiatal Elmira (Czakó Julianna) ugyanúgy nem lát maga előtt perspektívát. Nincs élhető, átörökíthető és tanulható minta, magány viszont van, és az be is költözik a kastélyépítő egész uradalmába. Orgon – Görög László egészen remek alakításában – ugyanis jólmenő építkezési vállalkozó, aki szépen zsebre is rakja mindazt, ami neki jár, legyenek azok takaros pénzkötegek, vagy még takarosabb politikai ideológiák. Már-már azt érezhetjük: ha ezt az embert nem teszi tönkre Tartuffe, akkor aztán tényleg nincs igazság.

Szerencsére ennél az egyszerű igazságosztásnál többet tartogat a jól összekuszált dramaturgia, és bár a shakespeare-i fordulatok néha döccenek, mégis üdítő az a frissesség, amivel az alkotók hozzányúltak ehhez az elhasználódni látszó alapanyaghoz. Koós Jánostól Az ifjú pápáig van itt minden, a nagyhangú előadásból pedig csendesen kibomlik a felismerés: ha minden társadalmi és gazdasági privilégium, amibe kapaszkodni próbálunk, elveszik, akkor az élet bizony belefér egy kis dobozba. És amikor erre rájövünk – ha jön is a nagy megmentő –, nem marad más, csak a kibékíthetetlen kiábrándulás. Mert mi van akkor, ha még ezt a kis dobozkát sem sikerül megtölteni? (Nem fog.)

 

Mi? Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Szőcs Artur. Szereplők: Bodoky Márk (Woland), Keszég László (Mester), Mészöly Anna (Margarita, Nisza), Rózsa Krisztián (Iván), Gáspár Tibor (Pilátus, Lihogyejev), Farkas Sándor (Jesua), Kokics Péter (Korovjov), Feczesin Kristóf (Behemót, Júdás), Rudolf Szonja (Hella), Salat Lehet (Berlioz, Szemplejarov), Simon Zoltán (Kajafás, Rjuhin, Lévi Máté), Kerekes Valéria (Praszkovja Fjodorovna, Szemplejarovné, Szokova), Molnár Anna (Karaulina, Varenuha, Nyomozótiszt), Varga Andrea (Konferanszié, Frida), Béres Bence e.h. (Sztravinszkij,  Afranius), Visnyiczki Bence (Patkányölő, Rimszkij), Demeter Sándor (Poplavszkij), Fogarasi Tamás (Johann Strauss), Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház kijelölt énekkara és Rákai András. Vers: Sándor Júlia. Díszlettervező: Slárku Anett. Jelmeztervező: Kovács Andrea. Dramaturg: Sándor Júlia. Zeneszerző: Cser Ádám- Karvezető: Pataki Gábor. Mozgás: Kocsis Andrea. Ügyelő: Orehovszky Zsófia. Súgó: Bíró Klára. Rendezőasszisztens: Perényi Luca

Mi? Tartuffe (Molière nyomán szabadon)
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Rusznyák Gábor. Szereplők: Máhr Ági (Pernelle asszony, Orgon anyja), Görög László (Orgon, Elmira férje), Czakó Julianna (Elmira, Orgon új felesége), Tegyi Kornél (Damis, Orgon fia), Prohászka Fanni (Mariane, Orgon lánya), Börcsök Olivér e.h. (Valér, Mariane szerelme), Fandl Ferenc (Cleante, Orgon volt sógora), Harsányi Attila (Tartuffe), Keresztes Sándor (Lojális Ignác), Czvikker Lilla (Dorine, alkalmazott az Orgon házban). Díszlettervező: Rusznyák Gábor. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Vetítés: Hajdufi Péter. Mozgás: Lukács Ádám. Ügyelő: Együd Tünde. Súgó: Fekete Zsolt. Rendezőasszisztens: Gadus Dorka

Facebook Comments