Történelemórák makogásai és rejtjeles családi beszélgetések révén rögzült csak a fiatalokban pár név, akik most élő figurákként lépnek elénk. Le is bénulunk kissé. Ez a mi dermesztő örökségünk, a zsibbasztó hit ijesztő hagyománya.

Fotók: Szilágyi Lenke

 „A kulturális emlékezet fakulásának korát éljük, és az elfonnyadását sok tényező segíti.” – Zsámbéki Gábor

Olyan ez a tömör este, mintha valami figyelmeztető esemény miatt rákényszerülnénk a padlásról lehozott családi iratok és levelek sok jót nem ígérő átpörgetésére. Boldog családban felnőttek könnyedébben viselhetik az ilyesfajta élményt, mint a problémás szülők gyerekei. Ez utóbbiak átélhettek már valaha hasonlót. Mit kell még megtudnom rólatok? – sóhajtunk föl. Nem elég elviselni, amit ránk hagytatok? És most jöttök, mint vörhenyes fényben derengő kísértetek, nagyszerű színészekbe bújva, jöttök, hogy ránk ijesszetek. Mert nem lehet föl nem ismerni a jelen történéseiben az általatok kidolgozott harcmodort, a megfelelni vágyás rettegését, a hatalom megszerzése és megtartása érdekében minden erkölcsi és anyagi javunkat beáldozni képes banditák világát.

Ők jutottak nekünk. Kezdeni kell valamit az emlékükkel. Spiró György Főtitkárok című dokumentumdrámája tavaly jelent meg a Scolar Kiadónál Sajnálatos események címmel kiadott könyvében, a Hruscsovot és Joszip Broz Tito alakját is megidéző, rövid Brioni közjáték, és a terjedelmesebb 56-os tragédia, a Sajnálatos események című dráma társaságában. Zsámbéki Gábornak ez az ötödik Spiró rendezése. Az imposztor 1983-as bemutatója, a Csirkefej 1986-os premierje majd 1989-es felújítása után 2004-ben rendezte meg a Koccanást, 2018-ben a Széljegy című, vitriolos kamaradrámát, s Török Tamara dramaturgi közreműködésével most került sor a Kádár János alakját középpontba állító Főtitkárok bemutatására.

A történészek szerint 1945 és 1958 között több mint négyszáz halálos ítéletet hajtottak végre Magyarországon. Rainer M. Jánostól tudjuk, Kádár büszke volt rá, hogy az általa vezetett megtorlás „csak” 235 ember likvidálását hozta. Spiró jelen munkája az 1946 nyarától 1956. október 23-ig terjedő időt fogja közre, ez tulajdonképpen a készületi idő, s az a korszak, amit a jelenlévő nézőknek még gyermekként is csak töredéke élt át. „Magyarországon a szégyenkezés vagy az öncenzúra erős, bár a térség más országairól is elmondható, hogy nemigen merik ábrázolni a saját diktátoraikat. Váratlanul csapott meg, hogy Kádár János drámába való figura, nagyon meg voltam lepve; regényalakként még most sem tudom elképzelni. Időrendben a második tragédia, a sokszereplős Sajnálatos események született meg előbb, Kádár 1956-ot követő szerepéről szól, majd eléje írtam a Főtitkárokat, amely a negyvenes-ötvenes években játszódik. A nácikról nem írnék drámát, mert szimpla gazemberek, de az már drámába való, amikor valaki egy szent cél nevében válik gyilkossá.” – nyilatkozta nemrég a szerző.

Arról, hogy a frissen bemutatott szöveg hagyományos értelemben vett drámának tekinthető-e, megoszlanak a vélemények. Egyszerűbb, ha nem erőltetjük ezt a skatulyát. Örüljünk annak, hogy klasszikus dokumentumjátékot látunk, s benne többnyire szó szerinti – mostani szakszóval élve: „verbatim” alakban megőrzött – megszólalásokat hallunk. S aligha van itt szó fájdalmas írói önkorlátozásról. „Nem tudok leleplezőbb mondatokat kitalálni, mint amilyeneket ők maguk mondtak, – mondja Spiró – meghagytam hát az ő fogalmazásmódjukat.” Nagyon is érthető ez a döntés. Nincs az a cizellált foglalat, aminek elkészítése megérné egy még igazából fel nem mért és át nem világított kődarab óvatlan alakítgatását. Ennek az égető korszaknak a lehető legpontosabb megismerése a fontos most, a kirajzolódó képet egyelőre nem rajzolhatja át semmiféle kreatív gesztus vagy hatásra törő dramaturgiai ragasztgatás. Lehetett volna ez is ríkató vagy nevettető, gyomorfájdító dráma, hisz ha az író más műveit nem nézzük, például csak azt a négyet, amiket Zsámbéki Gábor rendezett meg, láthatjuk, nem esik nehezére kitalálni és beszéltetni figurákat.

Zsámbéki és alkotótársai – a díszletet tervező Khell Csörsz, a jelmeztervező Szakács Györgyi, valamint a nagy erejű zenéért és a dús képanyagért felelős Vajdai Vilmos – pofonegyszerű formát választottak. Megvalósítottak mindent, ami Erwin Piscator hajdani színházában jó száz évvel ezelőtt már bevált. Piscator politikai színházának plakátszerű erényei, a dokumentumszövegeket élettel telítő mozgalmasság, a vetítés, a zene – ma is hatnak. De ennél is érdekesebb az eltérő vonásokra figyelni. Piscator „nagyban játszott”. Az 1925-ben bemutatott És mégis! című, háborúellenes, nagy szertartásáról ő maga így írt: „Az egész előadás egyetlen óriási montázs volt, eredeti beszédekből, tanulmányokból, újságcikkekből, felhívásokból, röpcédulákból, háborús vagy forradalmi fényképekből és filmekből, valamint történelmi személyekből és jelenetekből összerakva. Még a főpróbán is tökéletes volt a zűrzavar. …Valami hiányzott: a közönség. De a bemutató estéjén ezrek töltötték meg a Grosses Schauspielhaus-t… Ezt az eleven tömeget már az előadás előtt hatalmába kerítette a lelkesedés. Ez a belső készenléti állapot azonban igen hamar valóságos tevékenységgé fokozódott: a tömeg átvette a rendezést. Ők, akik a házat megtöltötték, nagyrészt mind cselekvőn élték végig ezt a korszakot; szemük előtt valóban saját sorsuk, saját tragédiájuk zajlott le.”

A Kamra közönségének „készenléti állapota” egészen más. Mi nem cselekvőként éltük át ezt a korszakot. Alig akad, aki már élt 1946-ban, s olyanok sincsenek, akik az adott időszakban tehettek volna bármit a történésekért vagy azok ellenében. Történelemórák makogásai és rejtjeles családi beszélgetések révén rögzült csak a fiatalokban pár név, akik most élő figurákként lépnek elénk. Le is bénulunk kissé. Ez a mi dermesztő örökségünk, a zsibbasztó hit ijesztő hagyománya. Ezt rakja ki elénk Spiró György. Sokunknak új információ Kádár – saját hatalmát őrző – megfelelési kényszere, tág lelkiismerete, a Rajk-perben játszott jelentős szerepe. „Elképesztő és tragikus, hogy az az ember, akit évekig börtönben tartottak, kínoztak, és a feleségének azt sem mondták meg, hogy él-e, hal-e, miután kiengedik, hűségesküt tesz Rákosinak, aki az ő szemében maga a Párt.” – mondja Spiró. (Az a most felszínre kerülő adat, hogy Hruscsov 1958-ban ki akarta vonni a szovjet csapatokat Magyarországról, de épp Kádár volt az, aki tiltakozott ez ellen, mert fenyegetve érezte jól alakuló hatalmát, nem egy embert lep meg.)

Az előadás szép párdarabja a Ryszard Kapuściński: A császár című művéből 2020-ban dokumentum-oratóriummá formált, Kamrabeli előadásnak. Zsámbéki Gábor hűvös okossága, Török Tamara dramaturgiai tehetsége és az alkotói csapat felvilágosító indulata gazdag, vörös-fehér-fekete látványelemekre – köztük a támogatók által összehordott korabeli tárgyak rőt fényben ázó halmára, Nagy Réka és Koltai Dorottya Szonja videós megoldásaira –támaszkodik. A közönséggel szemben lévő falon, de jobbra is és balra is, filmek futnak, karikatúrák, neves és névtelen arcok jelennek meg. Mintha közös palackba lennénk zárva. A talajon, valami textilből képzett, s árnyékokkal baljóssá tett vörös iszapszerűségben – akárha száradó vérben – járkálnak az állandó fenyegetettségben élő megidézettek. Pár alkalommal, inkább csak díszítésül, óriásvasláncok csörrennek alá, csak úgy, miheztartás végett. Bibó István mondta: „Rajkot szimpatikusnak találtam. /…/ Emberformája volt. Valamiképpen az összes Moszkvából, Sztálin árnyékából jött kommunistában, Nagy Imre kivételével, volt valami embertelen. Ez vonatkozott Rákosira, Gerőre, némileg Révaira is, és főleg Farkas Mihályra.”[1]

Előttünk most Rákosi Mátyás (Elek Ferenc), Gerő Ernő (Rajkai Zoltán), Rajk László (Fekete Ernő), Kádár János (Vizi Dávid), Péter Gábor (Vajdai Vilmos), Farkas Mihály (Mészáros Béla), Farkas Vladimir (Gloviczki Bernát e.h.), Szántó György (Jakab Balázs e.h.) és Szőnyi Tibor (Geltz Péter m.v.) jelenik meg. Látjuk őket, amint sziszegve és hörögve, egymástól félve és egymást gyilkolva, kisebbségi érzéstől szenvedve keresnek és imádnak egy ismeretlen istent, a kígyókövek varázserejével rendelkezőnek vélt Pártot. (Az európai néphagyomány ismeri a kígyók varázsszertartását. Szent György napon vagy nyáron, 50-100 kígyó is összegyűl kígyókövet fújni. Fejüket feltartják, farkaikat keresztüldobják egymáson, és sípolva-nyögve összeköpködik a „hatalmat”, ami később hosszúkás vagy lyukas, zöld kővé keményedik. Aki ezt megtalálja, örökké szerencsés lesz, de aki meglesi őket, halállal lakol. A magyar kígyóűző mondóka így szól: Kék kő, vörös kő / kígyó fújta üvegbő. /Kígyó-bigyó üveggolyó, / nem vagyol te hozzám való, / addig fúvod a követ, / megkékül és vörös lesz. / Nem kell nekem ilyen kő / Huss ki, kígyó kertembő’!)

A megkérdőjelezhetetlen hit kábaságában veszteglők, a módosult tudatállapotban élő „elhivatottak” ereiben surrogó hő jelenlétét ma is jelzi egyfajta – mindig tűzveszélyt jelző, s most is érzékelhető – kesernyés „kábelszag”. Előadás után, a ruhatárnál, szembe találjuk magunkat három, méretes képpel. Az elsőn Rákosi, a másodikon Kádár arcképe látható, a harmadik csak sistereg fehéren. Még üres.

Mi? Spiró György: Főtitkárok
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Rendező: Zsámbéki Gábor. Szereplők: Vizi Dávid (Kádár János), Elek Ferenc (Rákosi Mátyás), Fekete Ernő (Rajk László), Vajdai Vilmos (Péter Gábor), Rajkai Zoltán (Gerő Ernő), Mészáros Béla (Farkas Mihály), Farkas Vladimir Gloviczki Bernát e.h. (Farkas Vladimir), Jakab Balázs e.h. (Szántó György), Geltz Péter m.v. (Szőnyi Tibor). Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Török Tamara. Zenei dramaturg: Vajdai Vilmos. Videó: Koltay Dorottya Szonja. Videótechnika: Nagy Réka. Súgó:Schaefer Andrea. Asszisztens: Tóth Judit.

[1] Huszár Tibor: Bibó István (Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok), Kolonel Lap- és Könyvkiadó, Debrecen, 1989, 97.o.