Miközben a független táncszcénában világszerte és évtizedek óta megfigyelhetők a demokratizálódási folyamatok, és egyre természetesebb, hogy különböző testalkatú, bőrszínű, képzettségű vagy bármilyen kisebbséghez tartozó táncosok szerepeljenek – akár együtt! – a színpadon, addig a mainstream együtteseket és különösen a balett-társulatokat még mindig gyakran éri a kirekesztés vádja. Mindeközben a tömegmédia minden korábbinál több platformon és több embert elérve befolyásolja a táncról és a táncosokról kialakított képet, a közösségi média elvárásai pedig sok esetben még nagyobb nyomást gyakorolnak az eleve – és gyakran az egészségük kárára is – egyre magasabb kritériumoknak megfelelni kényszerülő előadókra. Írásomban annak járok utána, hogy a közelmúlt és a jelen trendjei hogyan változtatják meg a táncról mint művészeti ágról és a táncos hivatásról kialakított képet – szakmán belül és azon túl.

Fotó: Yogendra Singh

Minden generációnak megvan a maga ikonikus táncfilmje, amely egy időre széles tömegek gondolkodását és látásmódját meghatározza, de legalábbis befolyásolja. A nyolcvanas években a Flashdance alapján képzelte el mindenki a táncakadémiák szigorú felvételi bizottságait; a kétezres évek elején A fekete hattyú pszichohorrorja borzolta a kedélyeket a balettvilág kegyetlenségét bemutató, a műfaji követelményeknek megfelelően sok esetben túlzó, de közben valós problémákat is érintő sztorijával. 2021 környékén, a mozik hanyatlásának és a streamingszolgáltatók előretörésének korszakában már kevés film tud kultstátuszt elérni – a szédületes tempóban érkező szórakoztató tartalmak tengeréből egy-egy sorozat tud inkább kiemelkedni néhány hónapnyi hírnév erejéig. 2020 végén a Netflix nézettségi listáján pár hétig (Magyarországon is) igen előkelő helyet foglalt el a Tiny Pretty Things című sorozat, amely egy fiktív, chicagói balettiskola fordulatos mindennapjait mutatja be. A történet egy feltételezett gyilkossági kísérlettel indul: az intézmény egyik legtehetségesebb balerináját valaki lelöki az iskola tetőteraszáról. A filmtörténetben nagy hagyománya van a balett világában játszódó krimiknek és horroroknak a The Red Shoestól a Suspiriáig – már ez is sokat elárul arról, hogy egy átlagember (vagy éppen a filmkészítők) fantáziájában miként jelenik meg ez a különleges és zárt világ. A Tiny Pretty Things további epizódjai aztán a bűneset felderítése, illetve az akadémián színpadra állítandó produkció köré szerveződnek. Míg az – elsősorban tinédzserkorú – célközönségből rajongói bázis formálódott az interneten, addig a kritikusok leginkább fanyalogtak a sorozat láttán. A Tiny Pretty Things egyrészről nagyon is menőnek mutatja be a balett világát és a táncosokat, akik gyönyörűek, elit környezetben élik mindennapjaikat, folyton meztelenek és folyton szexelnek (sokan kifogásolták a meglehetősen gyakori és explicit szexjeleneteket, amelyek a történet szerint jórészt kiskorúak között zajlanak), ráadásul könnyűszerrel gyártanak látványos, vírusként terjedő tartalmakat a közösségi médiafelületekre, ami – mint a későbbiekben látni fogjuk – nagyon is fontos szempont manapság. Másrészről viszont felsorakoztatja az összes negatív sztereotípiát és klisét, ami ezzel a közeggel kapcsolatban az elmúlt években és évtizedekben felmerült: a kegyetlen versengést, a kontrolláló, saját álmaikat a gyerekeiken keresztül kiélni próbáló szülőket, a rasszizmust, a hatalommal való visszaélést, a szexuális abúzust és kizsákmányolást, az étkezési zavarokat, a fizikai és mentális határok egészségtelen mértékig való feszegetését… talán nem is sikerül mindet felsorolni. Sztereotípiát és klisét írtam, és tény: a Tiny Pretty Things ömlesztve és sok esetben reflektálatlanul, de legalábbis szappanopera-szósszal leöntve beszél ezekről a jelenségekről. Ám ez nem jelenti azt, hogy mindezek ne lennének valós és égető problémák, ahogyan arra a későbbiekben rávilágítok. Egy szórakoztató sorozattól pedig már az is érdem, hogy egyáltalán foglalkozik ezekkel a sokszor igen kényes témákkal. A sok negatív kritika mellett a The Guardian szerzője, Lucy Mangan megengedőbben fogalmazott:^[1] élvezhetőnek ítélte a sorozatot, amelyet „a Z-generáció Fame-jének” nevezett. A fanyalgó kritikusok éppen a célközönségről és az ő elvárásaikról feledkeztek meg, márpedig pontosan ez az a generáció, amelyet jelenleg meg lehet és meg kell nyerni a tánc számára, akár nézőként, akár művelőként.

A Tiny Pretty Thingsnek számos dicséretes aspektusa van, például hogy főszereplője egy fekete táncosnő (Kyle Jefferson), és egyáltalán érzékenyíteni próbál a különböző bőrszínű táncosok iránt, ami sajnos még mindig nem alapvetés a balettvilágban. Legutóbb 2021 elején robbantott botrányt egy fekete balerina, Chloé Lopes Gomes, aki elmondása szerint az elmúlt években folyamatosan rasszista megjegyzéseknek és vicceknek volt kitéve a berlini Staatsballettnél.^[2] A sorozat történetében sarkalatos pont az is, amikor a diáklányok összefogva fellépnek az őket idősebb, gazdag férfiaknak kiárusító igazgatónő ellen. Fontos üzenet ez a jövő generációi számára olyankor, amikor az elmúlt években számtalan ehhez hasonló és egyéb visszaélésekkel kapcsolatos ügy került napvilágra a táncos szcénában.^[3] Ugyanakkor egy fontos problémát elbagatellizál és magától értetődőnek vesz a sorozat: ez pedig a táncosok testének kizsákmányolása. Az egyik lány nagyjából az évad közepétől komoly sérüléssel küzd, ám a megoldást nem a pihenésben és a rehabilitációban látja (hiszen nem hagyhatja, hogy riválisa elhappolja előle a vágyott szerepet), hanem abban, hogy egyre több és több gyógyszert szed be.

A táncosokra nehezedő – egyre magasabb – technikai elvárások negatív következményeivel számos cikk és tanulmány foglalkozik. A Dance Magazine „The Story of How Ballet Legs Got Higher, and Higher, and Higher” című cikkében^[4] Emma Sandall felidézi, hogy a balett történetének első évszázadaiban elképzelhetetlen volt, hogy a táncosok a ma megszokott magasságokba emeljék a lábukat, már csak az illendőség szabályai miatt is. A lábak magasra dobálása és ezzel együtt az alsónemű mutogatása az éjszakai klubok kánkántáncosainak volt fenntartva, a balett-táncosok pedig inkább a gyors lábmunkával és virtuóz táncstílusukkal nyűgözték le a közönséget – természetesen a műfajhoz hagyományosan társított elegancia és légiesség mellett. Ahogy aztán nagyjából a 20. század elejétől a nők ruházkodása és társadalomban betöltött szerepe egyre szabadabbá vált, úgy kerülhettek egyre inkább középpontba a balettban is a lábak, többek között azok játékának magassága. A 20. század végére, a 21. század elejére pedig az egykor illetlennek tartott mozdulatok számos koreográfusnál, például William Forsythe-nál vagy Wayne McGregornál már alapvetésnek számítanak, bár nyilván nem az egykori könnyed műfajok mozdulatainak erotikus felhangjaival, hanem sokkal inkább a test tökéletes uralásának szándékával a háttérben. Az újfajta elvárások egyúttal újfajta testalkatot hoztak divatba a táncban. Darcey Bussell angol balerina meséli a balett evolúciójáról szóló TED-előadásában,^[5] hogy magas, atletikus alkatú táncosnőként karrierje kezdetén nem jósoltak neki túl nagy sikereket. Ám miután egy bizonyos, az övéhez hasonló testfelépítésű francia sztárbalerina megjelent a színen – és vendégként Bussell társulatánál, a londoni Royal Ballet-nél is –, az ő népszerűsége is kezdett megugrani. Bár nem mondja ki a nevet, feltételezhető, hogy a Párizsi Opera egykori étoile-jára, Sylvie Guillemre gondol, akinek védjegyévé vált, hogy oldalt 180 fokban, a füle mögé emelte a lábát. Volt olyan konzervatív tánckritikus, aki vulgárisnak nevezte Guillem táncát, aki erre a következőképpen reagált: „Hát igen, ő ezt mondja. De amikor megkérdezték Margot Fonteynt, hogy mit gondol az ilyen lábemelésekről, ezt válaszolta: »Ha meg tudtam volna csinálni, én is megcsináltam volna.«”

Tiny Pretty Things

Busselnek még szerencse kellett hozzá, hogy találkozzon Kenneth MacMillen koreográfussal, aki szívesen alkotott kifejezetten az ő alkatára és képességeire – mára mindaz, amit Bussel és Guillem képviselt, nem extrém adottságnak, hanem a legtöbb esetben elvárásnak számít. Ennek azonban komoly ára van: a különböző technikákkal elért túlzott flexibilitás gyakran nem jár együtt a megfelelő erősítéssel, amely képes lenne stabilizálni a hipermobilis ízületeket, ez pedig számos táncos esetében sérülésekhez vagy krónikus fájdalmakhoz vezet elsősorban a derék, a térd vagy a boka tájékán.^[6] Néhány együttes éppen ezért már alkalmaz szakembereket, hogy a preventív tréningezést vagy a már fennálló sérülések rehabilitációját elősegítse, ám a táncosok legfiatalabb nemzedéke sok esetben még nem méri fel ennek a fontosságát. „A tánc művészet, nem sport” – mondja Larissa Saveliev, a Youth America Grand Prix táncverseny alapítója a Dance Magazine fentebb idézett cikkében, és hozzáteszi, hogy zsűritársaival együtt évről évre hangsúlyozzák, hogy a versenyszámoknak nem a minél látványosabb elemekről kell szólniuk: „De amikor a tinédzserek látják a visszajelzéseket a közösségi médiában, akkor elég nehéz megértetni velük, hogy a művészi kifejezésre kéne nagyobb hangsúlyt fektetniük, mert annak nem látják az azonnali eredményét.”

A táncos intézményrendszer kompetitív természete önmagában is nagy súlyt helyez a táncosokra, erről árulkodik Brittany N. Woo, a Ballet San José egykori táncosnőjének vallomása is:^[7] „Még azután is, hogy megkaptam az első hivatalos munkámat egy balett-társulatnál, nap mint nap folyamatosan harcoltam magammal, hogy megtaláljam az egyensúlyt az egészséges verseny és az önbecsülésem teljes megsemmisülése között” – meséli. Woo már abban a korszakban volt aktív táncos, amelyben a közösségi média egyre nagyobb szerepet kapott a művészek életében is. Ám miközben manapság a marketing szempontjából szinte elkerülhetetlen a rendszeres jelenlét ezeken a platformokon, különösen egy olyan telített piacon, mint az amerikai, ez gyakran további lelki terheket rak a táncosokra. „A közösségimédia-profilom úgy nézett ki, mint a legjobb balettpillanataim gyűjteménye, nem pedig a valódi életem tükre. […] Próbáltam sikeresnek tűnni ahelyett, hogy azért dolgoztam volna, hogy tényleg sikeres legyek. Úgy próbáltam elrejteni a bizonytalanságomat, hogy kifelé azt mutattam, az álmomat élem – mondja Woo. – A követőim vidám képaláírásokkal ellátott balettfotókat láttak, de a több mint 20 elvetett kép és a rengeteg filter az én titkom maradt. Próbáltam tökéletesnek tűnni a lehető legkevesebb kockázattal. Nem tudtam, hogyan lehetnék sebezhető – túl kockázatosnak tűnt, és ezt mindenáron el akartam kerülni.” Woo számára az hozta meg az áttörést, amikor a pandémia alatt részt vett Tiler Peck, a New York City Ballet vezető táncosnőjének online balettóráján. Eleinte félt bekapcsolódni, mert úgy érezte, rossz hatással lenne az önbizalmára, ha Peckkel kellene összemérnie magát, ám végül revelációként hatott rá, hogy Peck gond nélkül felvállalta a cseppet sem ideális otthoni környezetből fakadó technikai problémákat és hibákat – egyszóval mert sebezhetőnek mutatkozni.

Magyarországon még viszonylag kevés táncos használja professzionális módon és célokra a közösségi médiát – legtöbbször a színházak vagy társulatok azok, amelyek igyekeznek kihasználni a marketing ezen, fiatal ágát, de közöttük is csak kevés akad, amelyik innovatív módon, akár szakértők bevonásával alkalmazná a platformot. Ennek – mint oly sok minden másnak – egyik fő okát a szűkös anyagi forrásokban kell keresnünk. Így nálunk még egy darabig talán nem kell a Wooéhoz hasonló nehézségekkel szembesülniük a táncművészeknek, ám a másik oldalon, a közönség részéről így is érződik a friss trendek hatása, már csak a közösségi és szórakoztató média nemzetközi jellege miatt is. Hazánkban a táncos show-műsorok közül leginkább a latin és társastáncokra épülő formátumok terjedtek el, a színpadi táncműfajokat egyedül a mindössze egy évadot megért Megatánc állította középpontba. Külföldön, különösen Amerikában azonban rendkívül népszerűek az olyan műsorok, mint a So You Think You Can Dance? vagy a World of Dance, amelyek elsősorban modern és kortárs táncra épülnek. Miközben persze nem szabad lebecsülnünk ezen formátumok táncnépszerűsítő jellegét, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen képet közvetítenek a műfajról. Bár a két-három perces etűdöknek gyakran van valamilyen sztorijuk, és legtöbbször fontos szerephez jut bennük az érzelmi kifejezőerő is, valójában az a fő céljuk, hogy az előadók technikai képességeit kihangsúlyozzák. Ennek megfelelően tele vannak tűzdelve bravúros elemekkel, amelyeket a közönség annak rendje és módja szerint éljenezve és tapsolva fogad, mint a cirkuszban az akrobataszámok vagy a jégkorcsolyában a kűrök látványos elemeit. Természetesen egy balettelőadáson is előfordul, hogy a közönség megtapsol egy-egy virtuóz szólót vagy nehéz technikai elemet, ám ott egy egész estés előadás néhány percéről van szó, nem pedig egy teljes műfaj mutatvánnyá degradálásáról. Hasonlóan reduktív képet tud kialakítani a közösségi média is, különösen az olyan, elsősorban képes és videós tartalmakra épülő platformok, mint az Instagram, valamint az elsősorban a tinédzser generáció körében egyre népszerűbb TikTok. Sarah Ann Morrow a táncosok közösségi médiában való önprezentációját elemző tanulmányában^[8] külön vizsgálta a balett- és kortárs táncosok posztolási szokásait, és azt találta, hogy a balettosok gyakrabban tesznek közzé magukról olyan képet, amelyen éppen valamilyen táncpózban láthatók, mint a kortárs táncosok. Elmélete szerint ennek az az egyik oka, hogy a balett-táncosok sok esetben a társadalom által aktuálisan elfogadott ideális testképpel rendelkeznek. A kortárs táncosok esetében ez nem ennyire egyértelmű, hiszen ezen a területen kevésbé standardizáltak az előadó testével kapcsolatos elvárások. Persze maga a kortárs tánc eszköztára sem feltétlenül olyan látványos, mint a baletté, ezért kevésbé váltható lájkokra a közösségi médiában.

Tiny Pretty Things. Fotók: Sophie Giraud/Netflix © 2020 Netflix

A nemzetközi balettélet egyik legsikeresebb figurája az Instagramon Harper Watters, a Houston Ballet szólistája, aki a balettvideók, professzionális fotósorozatok és backstage-pillanatok mellett magas sarkú cipőben táncolós klipjeivel szerzett hatalmas rajongótábort – jelenleg 242 ezer követőnél tart. Brittany N. Woohoz hasonlóan neki is volt olyan pillanat az életében, amikor úgy érezte, alárendelte magát a közösségi média elvárásainak: „A kényszer, hogy több és több tartalmat osszak meg, oda vezetett, hogy egyik magassarkús videót osztottam meg a másik után, amivel nemcsak a bokámat veszélyeztettem, de az is túlságosan lefoglalt, hogy »virálissá váljak«” – mondja.^[9] Elmondása szerint képzése során sokszor hallotta mestereitől, hogy a minőséget helyezze a mennyiség elé, de fiatal táncosként őt is elragadta a vágy, hogy ő emelje a legmagasabbra a lábát vagy éppen ő tudjon a legjobban forogni. Mint az eddigiekből is láthattuk, erre a teljesítménykényszerre és kompetitív jellegre a közösségi média csak még jobban ráerősít – Watters posztjai közül is a legkedveltebbek mindig azok voltak, ahol magas sarkú cipőben táncol vagy valamilyen extrém pózban, például álló spárgában látható. „Hátrébb kellett lépnem egyet, és emlékeztetnem magam a »minőség a mennyiség előtt« elvre – meséli. – Nem az a fontos, hogy neked menjen a legmagasabbra a lábad; a sikeredet pedig nem a követők és megtekintések száma határozza meg. Annak érdekében, hogy előrébb jussak a társulatomban, és olyan munkát hozzak létre, ami a képernyőn túl is megállja a helyét, minden egyes lépés és kitett tartalom művészi értékéről el kellett gondolkodnom.” Ezek után elkezdett posztolni a számára fontos társadalmi kérdésekről is, mint például a HIV-fertőzés megelőzése és kezelése, valamint rendszeresen megoszt a Houston Ballet próbáin készült felvételeket is. Ez utóbbit bizonyára a társulat is megköszöni neki (amelynek „csak” 188 ezer követője van a platformon), hiszen reklámot csinál a munkájuknak. Kérdés persze – méghozzá fontos és megválaszolásra váró kérdés –, hogy az Instagram-követőkből mennyire válnak ténylegesen színházlátogató nézők.

Láthatjuk tehát, hogy a szórakoztató médiumokban és a közösségi platformokon rendszerint előnybe kerülnek a látványosabb, vizuálisan könnyebben dekódolható táncműfajok – elsősorban a klasszikus balett. Éppen ezért örvendetes, hogy a Netflix 2020-ban olyan dokumentum-sorozattal jelentkezett, amely kortárstánc-koreográfusokat állított a középpontba. A Move ajánlója így szól: „Ismerd meg a briliáns táncosokat és koreográfusokat, akik a mozdulat művészetét formálják világszerte”. A szöveg meglehetősen semmitmondó, és legalább ennyire talányos az öt epizód főszereplőinek válogatása is: két nagy név az intézményesült kortárs tánc világából, Akram Khan és Ohad Naharin; a flamenco sztárja, Israel Galván; a street dance-es Lil Buck és Jon Boogz, valamint a jamaicai dancehall-táncosnő, Kimiko Versatile. A névsor összeállításakor minden bizonnyal az lehetett a szempont, hogy minél többféle táncstílust képviselő, minél többféle nemzetiségű és bőrszínű alkotó megjelenjen (na, és mutatóban legyen egy nő is), de hogy miért pont rájuk esett a választás, azt már csak a készítők tudják. Mindenesetre kár fanyalogni ezen (ahogy azon is, hogy az epizódok kissé felszínesek és hatásvadászok), amikor akár örülhetünk is neki, hogy ezek a műfajok és alkotók megjelenhetnek az egyik legnagyobb streamingszolgáltató kínálatában. Hiába készült például Naharinról egy alaposabb és kimunkáltabb dokumentumfilm Mr. Gaga címmel, nem valószínű, hogy az az alkotás a szűk szakmán kívül sok emberhez eljutott volna. A Netflixen legalább a lehetőség adott erre – és bízhatunk benne, hogy talán készülnek majd további évadok, tovább bővítve azon alkotók körét, akiket megismerhet a szélesebb közönség. A kérdés persze itt is fennáll, hogy konvertálható-e a Netflix-néző színházi nézővé – mindenesetre a mai világban az első (és egyben az egyik legnehezebb) lépés az, hogy a színházak elérjék a potenciális érdeklődőket, ebben pedig sokat segíthetnek az ehhez hasonló lehetőségek is.

Fotó: Fabe College

Míg Anna Pavlova idejében a drámai kifejezőerő számított egy táncos egyik legünnepeltebb képességének, addig mára egyre extrémebb és sokoldalúbb technikai felkészültséggel kell rendelkeznie annak, aki szeretne kitűnni a tömegből – legalábbis a klasszikus balett, valamint az intézményes keretek között működő kortárs tánc területén. Ezek a standardok, valamint a tömegmédia reprezentációi meglehetősen egyoldalú képet alakítanak ki a táncról. A tévés és filmes produkciók, valamint a közösségi média gyakran redukálják a tánc megjelenítését a műfaj látványos elemeire, szinte teljesen figyelmen kívül hagyva a művészeti ág komplexitását, az érzelmi és tartalmi expresszivitást, az egyéni és társadalmi kérdések feldolgozásának képességét. A fiatal táncosgenerációk, engedve az azonnali pozitív visszacsatolás csábításának, gyakran maguk is a technikai bravúrokat helyezik előtérbe, akár versenyek alkalmával, akár a közösségi média felületein. Félő, hogy ezek a trendek tovább marginalizálják a tánc bizonyos szegmenseit, különösen a független kortárs táncos szcénát, amely komplexebb, kevésbé látványos tartalmakkal dolgozik. A közönség elvárásai és elképzelései is módosulhatnak az említett trendek hatására, ami megint csak nem a kísérletező, innovatív művészeknek kedvez. Mindeközben a sokfelől érkező, növekvő elvárások gyakran egyre rombolóbb hatással vannak a táncosok fizikai és mentális egészségére. Ezeket a hatásokat ellensúlyozandó a jövőben egyre fontosabb szerep kell hogy jusson a táncos intézményeken belül a prevenciónak és a rehabilitációnak, valamint a közönség edukációjának is.

^[1] https://www.theguardian.com/tv-and-radio/2020/dec/14/tiny-pretty-things-review-pumped-up-ballet-drama-is-fame-for-gen-z
^[2] https://www.bbc.com/news/av/entertainment-arts-55339078
^[3] A témában l. például: Simon-Hatala Boglárka, „Elszerződik vagy marad, de hallgat. Zaklatás és transzparenciadeficit a tánc világában”, Színház 50, 12.sz. (2017): 6–9.
^[4] https://www.dancemagazine.com/ballet-legs-2621898763.html?rebelltitem=2#rebelltitem2
^[5] https://www.youtube.com/watch?v=_4XXhSwYA_k
^[6] https://www.dancemagazine.com/flexibility-injury-2644822876.html
^[7] „Tiler Peck can teach you more than ballet technique”
^[8] Sarah Ann MORROW, Self-Presentation by Young Ballet and Contemporary Dancers on Image-Based Social media, The University of Leeds, 2019.
^[9] https://www.dancemagazine.com/instagram-tips-harper-watters-2645478550.html?rebelltitem=3#rebelltitem3