Hosszú egyeztetés után sikerült egy tárgyalása és egy színházi fellépése közé beszorítani ezt a beszélgetést. Miközben tárgyalópartnerei kitódultak az igazgatói irodából, végigpásztázhattam a falon lévő töméntelen fotót, amelyek kirajzolják a Vígszínház 125 éves történetét. Egy korty a bekészített pohár vízből, s Rudolf Péter vált: intézkedő direktorból készséges beszélgetőpartner lesz. NÁNAY ISTVÁN interjúja. 

– Mi motivált, hogy megpályázd a Vígszínház igazgatói posztját? A színháznál eltöltött színészi éveid, kötődésed a teátrumhoz, eddigi pályádon megszerzett tudásod összegző kamatoztatása vagy a társulat zilált állapotának orvoslása?

– Valamilyen mértékben ezek közül mindegyik. Hiszem, hogy az épületeknek van lelkük és múltjukból fakadó energiájuk. Nekem közöm van ehhez az épülethez. Nem akarom misztifikálni a 125 évet, beszélnek helyettem a mögöttem lévő fotók. Ha a főiskolás éveket is beleszámítjuk, tizennyolc évig voltam itt tag. Marton László és Valló Péter vezette az osztályunkat. Marton nem színészeket képzett, hanem színházi embereket nevelt. Csodálatos, reneszánsz időszak volt az a pár év, amikor mindennel foglalkozhattam. Élveztem, hogy húzhattam a példányt, tologathattam a díszletet, két lámpával világíthattam – merthogy körülbelül ennyi állt rendelkezésre. Ennek azonban ára volt: az az érzésem, nem tanultam meg rendesen próbálni. Éppen ezért, amikor beléptem ide, ebbe a professzionális színházi helyzetbe, az sokkoló volt. Mégis itt lettem színész, itt kezdtem rendezni, és nagyon sok ember van ma is itt, akitől tanultam, vagy akivel együtt kezdtem a pályát. Elég az első nagy szerepemet felidézni: a Szentivánéji álomban Lukács Sándor volt Oberon, én meg Puck. Tehát ezer szállal kötődöm az épülethez, a Vígszínházhoz.

Mégsem bántam meg, és ma sem bánom, hogy tizennyolc év után elmentem innen. Miért mentem el? A nyughatatlanságom miatt. Azt éreztem, hogy itt látom magam előtt a lehetséges és biztonságos utamat, de ennél kíváncsibb vagyok. És a tanárom miatt egy paternális helyzet alakult ki, ebből is ki akartam lépni. Úgy éreztem, hogy nehezebben növök föl, miközben nagyon sokat köszönhetek Marton tanár úrnak. Ahhoz, hogy merjek rendezni, ő nagyot lökött rajtam. Ennek a nyughatatlanságnak köszönhetem, hogy amikor innen elmentem, nagyon sok mindent csináltam, filmeztem, színházakban játszottam, rendeztem, az Új Színházban művészeti vezető is voltam, rádióztam, hangoskönyveket készítettem – mindezt színházi tagként nem tehettem volna meg. Ennek is meglett az ára, a színészi életemben a kortársaiméhoz képest hiátusok vannak.

– Ettől gazdagabb lettél, nem?

– Jól érzem magam a bőrömben. Mivel sok mindenbe belekóstoltam, sok mindent körbejártam, van bennem egy belső béke, ami kell ahhoz, hogy itt sok-sok emberért vállalhassak felelősséget, és igyekezzek az életüket hosszú távon végiggondolni és megalapozni. Egyébiránt ez a társulati lét értelme: tudj belenézni egy fiatal színész szemébe, és légy hiteles, amikor ezt mondod: két-három év múlva ezt fogod játszani, most itt tartasz, ez az utad. Úgy tűnik, az ehhez szükséges menedzser- és pedagógiai szemléletet – valószínűleg későn érő típus vagyok – mostanában, hatvanéves korom körül sajátítottam el.

A harmadik szempont, amit említettél: bár rendeztem a Vígben (Lóvátett lovagok, 2017. szeptember 27., illetve a pályáztatás időszakában A nyugat császára, 2020. február 28. – a szerk.), nem éltem benne a társulatban. Mégis tapintható volt a színházon belüli feszültség. Fontos volt számomra, hogy ha bennem már tisztázódott, hogy szeretnék pályázni, mit szól ehhez a társulat. Amikor a pályáztatás időszakában a Házi Színpadon összegyűlt százegynehány ember, hogy meghallgassa a pályázók elképzeléseit, igen jelentős, több mint kilencven százalékos támogatottságot kaptam. Ez igen erős legitimációt jelentett. Ha ez a támogatás nem születik meg, el sem megyek a pályázati bizottsági meghallgatásra. És a történetnek van némi pszichológiai háttere is. Édesapám – aki csodálatos, nagy tudású ember (ő az én Google-om, például mielőtt jöttél, az előző megbeszélésen is felhívtam, hogy a Tigris és hiéna teljes egészében verses-e, s álmából felriadva is azonnal megmondta) – sem járta végig azt az utat, amit végigjárhatott volna, ha legyőzi a saját félelmeit. Azt gondoltam: vagy meglépem ezt a nagy lépést, vagy én is elmondhatom a fiamnak, hogy hogyan nem vállaltam el bizonyos dolgokat. Úgy véltem, ez rosszabb történet lenne, mint az, hogy a fiam netán azt látná: az apja rossz döntést hozott.

– Nem épp ideális pillanatban kezdtél munkához.

– Nem nagyon volt választásom, „beszippantott” ez az új szituáció. Voltak, akik bölcsen mondták, hogy Várkonyi Zoltán egy-egy igazgatói feladatot két óra alatt elintézett, és lehet, hogy öt év múlva már én is elmondhatom ezt magamról, de egyelőre ez nekem huszonkét óra. Ez persze várható volt. Látszódott, hogy teljesen abszurd környezetben kell működnünk – s itt elsősorban a pandémiára gondolok, de az egyéb, fájdalmas előzményekre is. Nem is nyafogtam, most már azonban egy kicsit engedtessék meg „nyafogni”. Úgy fogtam fel az előállt helyzetet, mint a maratoni futó, aki tudja: 42 kilométerre kell beosztania az erejét. És ezzel a tudattal engem semmi nem zökkentett ki. Hittem az orvosoknak, a szakembereknek, komolyan vettem az előrejelzéseiket, hogy mennyi idő alatt lehet kifejleszteni az ellenanyagot, mi lesz a járvány lefolyásának ritmusa, stb. Ennek fényében terveket dolgoztunk ki. A, B, C, D változatok születtek mindenre, mert a világ ugyan komplikáltnak tűnik, de azért bizonyos típusú feladványokra bizonyos típusú válaszokat lehet találni. Kezdtünk streamelni, folyamatosan beugrottunk a felújított előadásokba, maszkban próbáltunk, ami a legabszurdabb. Az öreg hölgy látogatásánál például a színészek arcát először a fotós próbán láttam. Reggel kilencre bejöttem, és este tízkor a kocsiban vettem észre, hogy még mindig maszkban ülök, annyira megszoktam. De a színészeknek, a műszaknak sokkal nehezebb volt a dolga, elképesztő alázatot követelt (és követel újra) ez a helyzet tőlük. De tudtuk mindannyian, hogy egy ekkora szereplőgárdával másként nem fogjuk tudni végigcsinálni. A mostani nyafogásom tárgya az, hogy az évadzárón hittel, csillogó szemmel, teljes felelősségvállalással, de humorba oltva mondtam: „úgy döntöttem, nem lesz negyedik hullám”. Hogy ez az én döntésem, nagy röhögést váltott ki a társulatból, de én komolyan vettem, hogy az átoltottságnak abban a fázisában ezt bízvást állíthatom. Most már tudom, hogy nem.

Pedig az évad nagyon is jól indult ahhoz képest, hogy milyen nehézségekkel küzdünk. Egyfelől születtek új bemutatók, másfelől néhány produkciónk Bermuda-háromszögbe került, mert bemutattuk ugyan, de hiába dolgozott rajta a marketing, hiába indultak sikeresen, és ment jó hírük szájhagyomány útján, jött a járvány, és nem tudtuk kijátszani őket. Nyilvánvaló, hogy szétzilál egy előadást, ha nem tudja bejárni a maga útját: a premiert követően az újabb és újabb előadások során áll össze a produkció, a néző is picit rendez rajta. Mindez nem történhetett meg. Most mindezzel újra szembe kell nézzünk. Nagy levegőt kell vegyek, éppen most veszem. Épp ez előtt a beszélgetés előtt is munkatársaimmal ismét különböző továbbélési változatokat kellett végigpörgetnünk.

– Dolgoztok tovább, de nem lehet tudni, a munkátoknak mi lesz a kifutása.

– A bizonytalanságok ellenére abban maradtunk: ugyanazt folytatjuk, amit tavaly tettünk. Ehhez erőt ad, hogy ez a rémálom ünnepeket is szült. Amikor a néző maszkban ül be az előadásra (holott oltási igazolványa is van!), és látja, hogy a színész vállalja az esetleges megfertőződés kockázatát, hiszen ő nem maszkban játszik, akkor oda-vissza mind a két fél tesz valami pluszt a színházi este megszületéséért. És ezt a pluszt, ami bekerül az előadásokba, az egész szakma érzi. Jó érzés azzal szembesülni: fontos, amit csinálunk. Meg kell harcolni a nézőért. Mindenféle technikai kütyük születnek-elavulnak, de meg kell találnunk az utat, hogy miként csábítsuk be a mobiljukon csüngő fiatalokat. Harminc-negyven évvel ezelőtt könnyebb helyzetben voltunk, de csodálatos azt látni, hogy akármennyit változott a környezet, akármi történt, a színházra szükség van, és amikor nagy bajban van a világ, akkor még inkább. Évadot összerakni, tematikát választani komplikáltabb: ráérezni, hogy egy ilyen, elgyötört világban mire vágyik a néző, akar-e foglalkozni magával a pandémiával, vagy menekül előle.

– Ennek ellenére ez az évad elég súlyos lett, Az öreg hölgy látogatása, A kő, de a Kabaré sem a könnyed, vidám szórakoztatás mintadarabja.

– Valóban nem kommercializáltuk el az évadot. Vállaltuk az ezzel járó rizikót. Nagyon jól indultak ezek az előadások. A legszofisztikáltabb problémafelvetés talán A kőben jelenik meg, ami látszólag német problémát jár körbe, de nagyon ismerős mindannyiunk számára: szembe tudunk-e nézni önmagunkkal, azzal, hogy kik vagyunk valójában – akár egy család történetének szintjén, akár a világ történelmében. Sok a kibeszéletlenség. És úgy tűnik, ez a kérdés izgatja a nézőket, veszik A kőre a jegyeket. A Pesti Színház kortárs évada abszolút működik. Lényegében persze minden előttem itt ülő igazgató ugyanezekkel a problémákkal találta szembe magát: hogyan lehet méltósággal, de hívogató módon, önmagunkat nem riszálva behívni a nézőt.

– Ez szépen hangzik, de például Eszenyi Enikő azért nem egészen ehhez az igazgatói credóhoz tartotta magát, hiszen a programot egyre inkább elkönnyítette, te pedig a ciklusodat Synge-től A nyugat császárával kezdted.

– Én ehhez nem szeretnék hozzászólni, de fontos elmondanom, hogy én az ő felkérésére rendeztem A nyugat császárát, fordíttathattam újra. Nyilván nehéz időszak volt, hiszen a pályáztatás alatt zajlott a munkafolyamat. De mindenki tisztességgel tette a dolgát a Pesti Színházban. Ennek az előadásnak is keresztbe tett a pandémia, sajnos a POSZT-ra sem juthattunk el vele, pedig meghívták.

Fotók: Éder Vera

– Képernyőn láttam, de úgy is hallatlanul erős, kemény és elkeseredett előadás volt, a humoros pillanatok ellenére is.

– Nézők előtt azért sokkal jobban megszólal a humora. Nyilván a színész számára a streamnél az a legnehezebb, hogy nincs visszajelzés. Hiába tudod, hogy a játék lényege, hogy van negyedik fal, de nem mindegy, hogy ott ül-e „mögötte” a néző, akinek a jelenlétével valami különös energia generálódik. Ez a hatás vígjáték esetén még inkább érvényes. A nyugat császáránál nagy színészi kihívás a lepukkant figurák által kimondott bonyolult, lírai mondatokat egybefogni. Hamvai egészen bravúros fordítást készített. Nyilván folyamatosan kéne játszani a darabot, hogy a színészek ennek a technikai és szellemi kihívásnak meg tudjanak felelni. Az előadás streamelésénél, amikor négy napig csak ezzel foglalkozhattunk, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy a művészszínház művész volta alapvetően a munkához való hozzáálláson múlik, és nem feltétlenül az évad címlistáján. Sok mindent elárul a cím, fontos, hogy neves színészek is szerepeljenek benne, de valójában minden azon múlik, hogy rendesen dolgozunk-e a darabon. A Synge-bemutatón ez megtörtént, a színészek korrekt módon teljesítettek, havi két előadást tudtunk tartani, de jött a vírus. S amikor újra koncentráltan dolgoztunk rajta, én magam is újabb felismerésekre jutottam, és a színészek is újabb dolgokra jöttek rá. A jelenlegi magyar játszási rend, amikor a kicsit is szofisztikáltabb műveknél pezsgőt bontasz, ha egy hónapban kétszer tud menni, nehéz kérdést vet fel, mert ebben az esetben annak kell örülnünk, ha egy előadást egyáltalán reprodukálni tudunk.

– Van három játszóhelyetek, elképesztően nagy repertoárotok. Mi késztet arra, hogy újabb és újabb bemutatókat hozzatok létre, illetve bizonyos darabokat ne vegyetek le a műsorról? Lehet-e egyáltalán három játszóhelyet működtetni egyetlen, mégoly nagy társulattal is?

– A három játszóhely csodálatos lehetőség. De jól kell használnunk azokat. Szilárd törekvésünk, ahogy ez nagyjából eddig is volt, hogy a Házi Színpad a magyar darabok bemutatóhelye legyen, a Pesti Színház a kortárs drámairodalomé, a nagyszínpad meg a nagy közönségérdeklődésre számot tartó produkcióké. Amint a pályázatomban is írtam, kis túlzással olyan szisztémát képzelek el, mint a Broadway/off-Broadway/off-off-Broadway hármasa. És az is csodálatos, hogy három helyen három különböző módon, más-más technikával tud a színész játszani.

A stúdiószínházat nagyon fontosnak tartom, bár igaz, esténként csak hatvan-hetven ember tud leülni. A stream megmutatta, hogy annak talán a jövőben is a legjobb terepe a stúdió lehet. Ha egy produkciónak, mint például A rendes lányok csendben sírnak című előadásnak, ami egy kortárs magyar regény adaptációja, jó híre van, nemcsak képernyőn, hanem élőben is sokan meg akarják nézni. A stream tehát nézőket generált a stúdiónknak. Ugyanakkor a stream kérdések sokaságát vetette fel. Minden esetben konkrétan meg kellett néznünk, hogy a közvetítés milyen hatással lehet a továbbjátszásra. A dzsungel könyvét közvetíteni veszélyesnek tűnt, de hiába kattintottak több mint tízezren a linkre, azóta is telt házzal megy az előadás.

A túl nagy repertoár a Pesti Színháznál igazán súlyos kérdés, ahol, összeszámoltuk, tizenkilenc darab van műsoron. Ott nincs más, csak a színpad és a nézőtér, kiszolgáló személyzet szinte semmi. Minden egyes előadáshoz hozni-vinni kell a díszleteket. Ahányszor teherautóra rakják és lepakolják, romlik az állapotuk, ezért gyakori javításra van szükség, aminek komoly gazdasági kihatása van. Arról nem is beszélve, hogy a műszak tagjainak emberi életkörülményeket kéne teremteni. Mindezen gondolkodunk és dolgozunk. Nyilván előbb-utóbb darabokat is le kell venni, hogy megteremtsük a lehetőséget az új bemutatóknak, de korrekten csak úgy járhatok el, hogyha élőben látom a teljes repertoárt. Erre azonban az előállt helyzetben nem volt módom, a Covid lehetetlenné tette. Nem lenne tisztességes, ha csak a rendelkezésemre álló előadás-felvételek alapján döntenék.

Ráadásul jogi probléma is felmerülhet az úgynevezett visszatartott jegyek kapcsán. A szigorú zárást követően felajánlottuk a nézőknek, hogy visszaválthatják a járvány miatt elmaradt előadásokra szóló jegyeiket, de jobban örülnénk, ha később, amikor már lehet játszani, inkább élőben megnéznék a produkciót. És itt vannak a bérleteseink is, akiknek nem tudtuk lejátszani a tervezett előadásokat, ezeket pótolnunk kell. A bérletrendszer fontos eleme a Vígszínház működésének. Nemcsak azért, mert korábban, már évad elején, amikor a nézők megveszik a bérleteket, befolyik a pénz, s ez gazdaságilag nem elhanyagolható szempont, hanem elsősorban azért, mert a bérletes kötődik az intézményhez. Így esténként két-háromszáz ember már biztosan bejön a színházba, és emellett már „csak” hét-nyolcszáz jegyet kell eladni. A bérletes adja meg a működés biztonságát, ő garantálja annak az esélyét, hogy egy hónapon belül ötször-hatszor lejátszhatjuk az új előadásokat, s ezáltal összeállnak a produkciók. Ezt veszi el tőlünk és a nézőtől a Covid.

– A repertoár tisztítása tehát hosszabb folyamat.

– Misztikus: az interjú előtt pontosan erről tárgyaltunk a munkatársaimmal, hogy mi legyen az egyébként értékes alkotásokkal, amelyekre a nézőteret havonta egyszer lehet megtölteni. Persze ha a Vígszínházban valamelyik lemegy egyszer, azt több mint ezer ember látja. Másfelől ezek az előadások a színészekre és az egész apparátusra nagyon nagy terhet rónak, pluszmunkát kell beléjük tenni, hogy mást ne mondjak, a színész aznap, amikor ilyen, ritkán műsorra kerülő darabban játszik, nem tud elmenni szinkronba, rádióba, forgatásra, mert részt kell vennie egy szövegösszemondó próbán, amire normális üzemmenet mellett nem feltétlenül lenne szükség. De hát első a színház.

– Van realitása a profiltisztításnak?

– Kell hogy legyen. Ez a cél. De a kockáztatás és a biztonság között meg kell találni a helyes arányt. Minden évben kell valami kockázat, anélkül nem érdemes színházzal foglalkozni. Ebben a szezonban például az, hogy egy fekete-fehér, romantikus, francia filmből ifj. Vidnyánszky Attila készít produkciót, és a Vígszínház professzionális gépezetébe behoz egy szokatlan színházcsinálási technikát, attitűdöt és egy főiskolás hangulatot – ebben van kockázat. Abban bízom, hogy a Szerelmek városa új nézőket is bevonz, akik megismerve a színészeinket más produkciókra is eljönnek. Ez mindig fontos építkezési technika volt a Vígben.

– Eszenyi színháza nagyrészt ifj. Vidnyánszkyra épült.

– Mert felismerte, hogy ő színházcsináló erő.

– Kicsit olyan, mint te.

– Nagyon más az utunk. Ő Beregszászban beleszületett a színházba. Különben most, hogy beszélgetünk, jut eszembe: édesanyám, aki magyar–történelem szakos tanár, Vácon – ahol édesapám volt a művház igazgatója, ezért állandóan moziban ültem – nem azokat a kötelező köröket futotta, amiket egy november 7. vagy április 4. alkalmából kellett, mert amit csinált, az sokkal közelebb állt a színházhoz, mint az ünnepi műsorhoz. Ott bóklásztam körülötte, ilyen értelemben én is színházközelben nőttem fel, mint Attila.

De visszatérve a kockázatvállaláshoz: két ekkora játszóhelynél, mint a Víg és a Pesti, fontos végiggondolni, hogy mennyi lehetőség van a keresgélésre. Hogy egy ekkora apparátus hogyan tud reagálni a próbafolyamatban a hirtelen támadt rendezői ötletekre.

– Te is számítasz a kis Vidnyánszkyra?

– Abszolút.

– Akkor is, ha beindul a nemzetközi karrierje? Most például Tompa Gábornál Kolozsváron rendez.

– Amíg első számára a Vígszínház, addig ez nem probléma. Szabad ember. Az én időmben egy merevebb rendszerben kellett működnünk, jó, ha néha a Rádió pagodájában találkoztunk más színházbeli kollégákkal. Tény, hogy én is vágytam a szabadságra, bár igaz, én már szabadúszóként jöttem-mentem.

Ugyanakkor a túlzott vendégjárást nem pártolom. Jómagam, ha vendéget hívok – ahogy ezt jeleztem is a társulatnak –, az azért történik, hogy derüljön ki, illeszkedünk-e egymáshoz: a Vígszínház és a vendégművész. A cél ebben az esetben egy esetleges szerződtetés. Alapvető célom az is, s ezt a pályázatomban is leírtam, hogy a Vígszínháznak legyen egy fix rendezői csapata. Azért, hogy miként annak idején Valló Péter, Kapás Dezső, Horvai István és Marton László, csapatként együtt gondolkodjunk az évadokról. Ez persze azzal jár, hogy kompromisszumot is kell kötni, hiszen nem mindig lehet azt rendezni, ami az álmunk – ez azonban, pályám tapasztalata alapján, nem feltétlenül baj. Egy ilyen rendezői csapat kialakulása nyilván többéves folyamat.

– Az elmúlt évadokban nagyon nagy volt a fluktuáció, sokan elmentek. De közülük néhányan most visszajöttek. Őket te hívtad, vagy ők jelentkeztek, s egyáltalán, sikerült-e a felbolydult kedélyeket lecsillapítani?

– Csak szakmai alapon döntök. A pályázatomban azt írtam, hogy az alázatos sztár fogalmát szeretném meghonosítani a színházban. Ezt tartom szem előtt a szerződtetési tárgyalásoknál is. Ha valaki húzónév lett, az látszódjék meg a gázsiján, a megbecsültségén, de különben csak olyanokkal szeretnék együtt dolgozni, akik, ha elkezdődik a munka, akár sztárok, akár nem, alázatosak a munkában, és kíváncsiak arra, ki van velük szemben. A rendezőktől elvárom, hogy ne csak a színészt tiszteljék, hanem minden közreműködőt a kellékesig bezáróan, a társulattól meg azt, hogy elég nyitottak legyenek minden érkezővel szemben mindaddig, amíg megtaláljuk a fix partnereket, akik idekötődnének hozzánk. Sokszor láttam komoly színházakban megbukni nagy rendezőket, mert ez a fajta alázat és nyitottság nem volt meg a társulatban. A gőg ellensége a munkának. De a túlzott alázatosság is. Csak a munkával szemben kell alázatosnak lenni. Olyan embert szólítok meg és hívok, aki hiányzik a színházból. És létezik korosztályprobléma is, hiszen bizonyos korú színészek hiányoznak a társulatból. Ennek okaira most nem kívánok kitérni.

– Ez indokolta, hogy feleségedet, Nagy-Kálózy Esztert leszerződtesd, amit – gondolom – néhányan összeférhetetlenségre hivatkozva rosszallhattak?

– Drámai okokból az ő korosztályából eltávozott a színháztól Börcsök Enikő, és Eszenyi Enikő sem tagja már színésznőként a társulatnak, tehát volt egy űr. Azt pedig nem hiszem, hogy bármely magyar színházban magyarázkodnia kell bármely színházigazgatónak, hogy leszerződteti Nagy-Kálózy Esztert. És igen, természetesen tudom, hol élek, tudom, hogy ez a döntésem milyen mondatokat szül. Ha Eszter előtt elhallgatnak a beszélgetések, akkor tudni fogom: rosszul végzem a dolgomat.

– Az általad említett és a színháztól nem éppen békés körülmények között távozó Eszenyi Enikő a színház alapítványán keresztül még mindig kötődik az intézményhez.

– Az igazgatóváltás speciális helyzetet teremtett. Az alapítvány háromtagú kuratóriumának tagja maradt Enikő és a volt gazdasági igazgató. Ez nem egészséges állapot. Azt gondolom, hogy ha valaki azért kerül egy alapítványba, mert funkcionálisan kötődik az intézményhez, akkor egyszerűen morális kérdés, hogy ha már nem tölti be ezt a funkciót – kilép. Értem, hogy nehéz elvágni a szálakat, ha az embernek az élete volt a színház, de ez az épület most egy új helyzetben és új vezetéssel működik. Nyilván mi látjuk az aktuális feladatokat, és mi vívjuk a napi harcot ebben a pandémiás világban. Felgyorsítaná a döntési folyamatokat, ha ez a tény tükröződne az alapítvány kuratóriumának összetételében. Jogilag pedig úgy tűnik, ki is lehet vinni a pénzt a Vígtől független vállalkozásba is. Ezt természetesen nem feltételezem, de azért szögezzük le: ezt a pénzt annak idején kifejezetten a Vígszínház kapta. Célja többek között bizonyos szociális intézkedésekhez (például frissen szerződtetett színész lakbértámogatása, díjak pénzügyi háttere) a fedezet biztosítása. Marton tanár úr fontosnak tartotta, hogy a pénz ne a művészeti mindennapokba folyjék bele, de közben a világ megváltozott, sok minden történik, sok mindennel kell most szembenéznünk – az alapítvány működését is ehhez kellene igazítani.

– Szépen beszélsz Martonról. Amikor valaki átvesz egy intézményt, akkor átveszi annak 125 éves történetét is Ditrói Mórtól és Jób Dánieltől Várkonyi Zoltánon, Horvai Istvánon, Kapás Dezsőn át Marton Lászlóig és Eszenyi Enikőig. Mi az, amit ebből a történelemből tovább tudsz és akarsz vinni?

– A valaha volt összes igazgató képe kint van a titkárság falán. Döbbenetes, hogy egy 1972-es Várkonyi-beszédet szinte változtatás nélkül felolvashatnék az évadnyitón, mert ugyanazok a problémák kerültek elő akkor is, mint most. Abban, hogy az ember milyen válaszokat ad egyes kérdésekre, benne van az ízlése, de persze az is, hogy kiket vesz maga köré, egyedül akar-e dönteni, vagy többedmagával akar egy szellemiséget képviselni. A három játszóhely, a 125 év és a 21. század mostani állapota kijelöli a feladatainkat, s ahhoz, hogy ezeket beteljesítsük, fontos, hogy elég nyitottak legyünk. A Valló Péter-féle bölcs, elemző színházra éppúgy, mint ifjabb ifj. Vidnyánszky Attila vibráló színházcsinálására vagy egy külföldi rendező akár szokatlan munkastílusára. A Vígben sajátos kihívás játszani. Technikailag képzett színészeink kell legyenek, akik hitelesen, de a karzaton is hallhatóan tudnak megszólalni. Jó lenne feléleszteni a múltban még evidenciaként működő kapcsolatot a kortárs szerzőkkel. Magyarokra is gondolok. Sőt! Az elmúlt másfél év bénító volt, de úgy érzem, amit ebből a helyzetből szakmailag kihozhattunk, azt ki is hoztuk. Bízom benne, hogy felszabadulunk végre a nyomás alól. Mindennap tanulunk valamit. Az a tény, hogy évtizedeken keresztül, különböző igazgatóknál ugyanazok a problémák jelentkeztek, arra késztet, hogy drasztikusabb lépéseket tegyek, hogy az utánam jövő igazgatók ne mondhassák el az én évadnyitó beszédemet – jelezve, hogy bizonyos dolgok megváltoztathatatlanok. Ezek jelenthetnek ingatlanokon belüli fejlesztéseket, és jelenthetnek olyan, logisztikai döntéseket, amelyek talán váratlanok és szokatlanok. Mint például az, hogy most a Margitszigeten egy raktárépületből kialakított térben próbálunk, ahol persze igyekszünk normális munkakörülményeket teremteni. Úgy látom, működik a tér, és e lépés eredményeként a díszítőknek a Kabaré után nem kell éjszaka díszletet bontaniuk, hogy előkészítsék a színpadot a következő darab próbájára. Egyébként hasonló okokból a világ számos színházában ez bevett szokás – nem mi találtuk fel a spanyolviaszt.

– Min akarsz változtatni?

– Legyünk professzionálisak, dolgozzunk megszállottan, de legyen egy kiszámítható ritmikája az életünknek, ami mellett és közben haza lehet menni a családhoz, fel lehet nevelni békében a gyerekeket és meg lehet látogatni a nagymamát. Tisztában vagyok vele, hogy – főleg ilyen zaklatott időkben – épp a tervezhetőség a legnagyobb kihívás, de talán épp ezért kell elszántan törekedni rá.