Ennek a két magyar drámának két közös pontja van. Az egyik, hogy mindkettő ősbemutatója a Katona József Színházban volt. A másik, hogy jelenleg mindkettő látható a József Attila Színházban.

Az imposztor. Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház

Higgyünk vagy ne higgyünk Bogusławskinak, amikor azt mondja, hogy csak a pénzért jött vendégszerepelni Vilnába, ebbe az isten háta mögötti színházba? Szerintem higgyünk: a pályája alkonyát élő színésznek csak az ambíciója kopott, nem a tehetsége; rezignált lett és fáradt, nem tehetségtelen. De leginkább: kell a pénz.

Amikor Benedek Miklós Bogusławskija betoppan – mit betoppan: bebóklászik, beoldalog – a vilnai színház színpadára, és mintegy inkognitóban kikérdezgeti a helyi erőket a helyi viszonyokról, már ott bujkál a hangjában, a tartásában, a tekintetében az a huncut kópéság, amely a darab csúcsán, a második felvonásban „felhangosítva” támasztja meg az öreg rutinié nagyjelenetét. De erre egyelőre várnunk kell.

Mert előbb a színházat, az igazgatót, a társulatot ismerjük meg. És noha számos pikáns asszociációt sugall, hogy Nemcsák Károly, a színház igazgatója játssza Każyńskit, a színház igazgatóját, és készségesen játszik rá a bőven kínálkozó áthallásokra, a társulat tagjai nemigen nyernek egyéni arcot – kevés kivétellel. Egy hangon, egy vonalon, replikáról replikára lépeget az előadás, csak a sztár színésznő Kamińska látja bele a vendégművészbe a menekülés utolsó esélyét, és Pikali Gerda játékában ez a vágy felülír minden józan megfontolást, maga a pőre kétségbeesés; valamint a Lábodi Ádám játszotta fiatal Rybak veszi észre a rezignált és cinikus idős kollégában a helyben nem tapasztalt szakmai minőséget, és rögvest készséges hívévé szegődik.

Vereckei Rita voltaképpen barátságosan, otthonosan lepukkant színházat, pontosabban színpadot tervezett az otthonosan lepukkant színpadra – ebből a szempontból is kínálkozik némi összemosás.

Az imposztor. Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház

A második felvonás a darab veleje; komoly tőkesúly. Az ünnepi alkalomra, a Gubernátor látogatására – melynek tétje élet vagy halál, támogatás vagy csúfos vég – a szokásos hevenyészettséggel és felületességgel összetákolt Tartuffe kerülne színre. A próbafolyamat „utolsó simításaiba” az igazgató és a társulat rémületére és ellenkezése közepette alaposan beletenyerel Bogusławski; nem mással, mint szoros szövegolvasással és pontos elemzéssel. Mondjuk, itt a József Attila Színház színészei a vilnai színház színészeinek szerepében alaposan túltolják a parodizáló deklamálást és mutogatást. Viszont Benedek Miklós itt van igazán elemében: színesen, lendületesen, jókedvűen és nagy gusztussal szedi szavakra Molière darabjának a nagyjelenetét, és hát a Tartuffe-monológja igazán tálcán kínálja Kamińskának Elmira áttetsző szerepében a beleszeretést…

Aztán a harmadik felvonásban persze jön Bogusławski nagy manipulációja – ezt Benedek könnyeden, egyszersmind annak enigmatikusságát, homályát meghagyva játssza el, gondosan kidolgozva a leghatásosabb abgangot, az eltűnést. Itt megint kénytelenek vagyunk a darabot és a vendégművészt rávetíteni a színházra és Benedek Miklósra, hogy remélhessük: találkozunk még vele más szerepben is ugyanitt. Hiszen a vendégszereplése – mind a Tartuffe-ben, mind Az imposztorban – elérte célját: előbbiben a létfontosságú anyagi támogatást, utóbbiban a friss levegőt.

Egressy Zoltán Portugál című darabja – szemben Spiró György drámájával, ami a főszereplő köré építve centrális szerkezetű – horizontális színmű: tíz markáns figura van benne, vagyis szerepdarab. Afféle falusi életkép, tipikus karakterekkel: pap, kocsmáros, „falu erős embere”, a részeges, a kicsit zakkant… Dráma pedig úgy keletkezik az életképből, hogy belecsöppen egy kívülálló, egy olyan figura, aki sehogyan sem passzol a közösségbe, viszont kivált belőlük ellenszenvet, érdeklődést.

A Portugál sikerdarab, vagyis közönségbarát szórakoztatás, noha nem feltétlenül könnyed és bohózati, bár erre is lehet navigálni. Lengyel Ferenc, az előadás rendezője valamikor játszotta Retek szerepét, de ennek nem tulajdonítanék nagy jelentőséget a rendezés szempontjából. Melynek középpontjában az a kérdés áll, hogy vajon ki lehet-e jól osztani a darabot a József Attila Színház társulatában. Itt-ott, mondom erre…

Portugál. Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház

Mégpedig több szempontból itt-ott. Mert van, hogy a figura kliséjét hozza a színész – például Kulcsár Viktória a pesti gazdag feleség, az elegáns városi asszony szerepében, amihez elég egy lenge ruha, a dühroham jelzésére a túlhajtott poháremelgetés; a sorozatokban szoktunk látni ilyen, meglehetősen egyszerűsítő színészi megoldásokat. Lukács Dániel pedig mindössze három jelzéssel beéri Retek megformálásában: az erőszakot jelző hirtelen mozdulatok, fejbiccentés és szakadatlan ordítás. Valamiért ugyancsak egyfolytában kiabál a mindig részeg asszonyt játszó Szabó Gabi is, aki ráadásul nem éli, hanem parodizálja a részegséget. Ehhez képest viszont a legvégére egy igazán remek betétet biggyeszt: a toronymagas talpú cipőben egy másik figura járja a táncát, egy olyan, akinek sorsa és sűrűsége van. Csipesz szerepében Horváth Sebestyén Sándor főleg testnyelvvel operál: vonaglásokkal, pörgésekkel, lábujjhegyre billenésekkel jelzi a figura minden értelmű túlmozgását. Ő a „kicsiben” elvágyódó, aki a pesti „nagystílről” álmodozik, pedig hát lúzer a javából. A Pap szerepében Quintus Konrád szintén megáll a figura felszínénél – pedig hát itt egy „anyuka kicsi fia” történet is lapul a háttérben, lenne mit eljátszani. Nemcsák Károly Kocsmárosa a lányához fűződő rétegzett kapcsolatát – benne féltés, szeretet, szemérem, ambivalencia – finoman fel-felvillantja, és épp ez vetít némi reflektorfényt arra, hogy mennyi mindent, vagyis minden mást hagy a háttérben.

A finomabb és halkabb gesztusokat, hangokat nem könnyű észrevenni, s ezt mintha a játszó színészek többsége is bekalkulálná a hatásba. Itt van például a Sátánt játszó Zöld Csaba, akinek szövege alig van, felhorkantásait pedig elviszi a komikus sávba, hadd lássa meg őt is a közönség. Pedig a csöndje, a maga elé meredő, poharát szorongató figura súlyosabb lehetne.

Portugál. Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház

Lábodi Ádámnak és Kónya Merlin Renátának, a két főszereplőnek voltaképpen könnyebb dolga van. Lábodinak azért, mert a maga árnyaltabb, belülről építkező játékstílusa passzol az amúgyis „messziről jött ember” figurájához, az elkülönbözés tehát a darab, illetve az alakítás szerves része. A Masnit játszó Kónya Merlin Renáta játékából pedig szerencsésen hiányzik még a rutin, amely a hatásvadászat felé is terelhetné, ezért hiteles és árnyalt, noha kissé erőtlen figurát teremt.

A József Attila Színház frissíteni látszik a rendezői kart. Bízunk benne, hogy – apró lépésenként, de azért céltudatosan – a társulat is frissülni fog.

Mi? Spiró György: Az imposztor
Hol? József Attila Színház
Kik? Rendező: Bagó Bertalan. Szereplők: Benedek Miklós (Boguslawski), Nemcsák Károly (Każyński, direktor), Zöld Csaba (Rogowski), Pikali Gerda (Kamińska), Horváth Sebestyén Sándor (Kamiński), Szabó Gabi (Skibińska), Ujréti László (Skibiński), Vándor Éva (Hrehorowiczówna), Kovalik Ágnes (Pięknowska), Lábodi Ádám (Rybak), Újvári Zoltán (Niedzielski), Fekete Gábor (Damse), Quintus Konrád (Chodżko, kritikus) Kaszás Géza (Gubernátor), Fila Balázs (Ügyelő), Lukács Dániel (Díszletező), Kiss Gábor (Kellékes), Molnár Zsuzsanna (Súgónő), Jónás Andrea (Titkárnő), Brunczlík Péter (Adjutáns). Díszlet-jelmez: Vereckei Rita Dramaturg: Szokolai Brigitta Súgó: Törőcsik Eszter Ügyelő: Pethő Dávid Rendezőasszisztens: Jámpa Kriszta.
Mi? Egressy Zoltán: Portugál
Hol? József Attila Színház
Kik? Rendező: Lengyel Ferenc. Szereplők: Kónya Merlin Renáta (Masni), Lábodi Ádám (Bece), Nemcsák Károly (Kocsmáros), Lukács Dániel (Retek), Quintus Konrád (Pap), Horváth Sebestyén Sándor (Csipesz), Szabó Gabi (Asszony), Zöld Csaba (Sátán), Kulcsár Viktória (Feleség), Újvári Zoltán (Bittner), Szucskó Noémi (Lea). Dramaturg: Szokolai Brigitta, Zene: Vecsei László, Díszlettervező: Ábrahám Péter, Jelmeztervező: Lengyel-Szabó Zita, Súgó: Törőcsik Eszter, Ügyelő: Stefán Gábor, Rendezőasszisztens: Jámpa Kriszta.