Amikor kijöttem a színházból a Macbett megnézése után, kicsit zavarban éreztem magam. Sorra pörgettem újra meg újra a jeleneteket a fejemben, de nem sikerült megragadnom egyetlen konkrétumot sem, ami miatt ne működhetett volna a logikusan felépített, koncepciójában következetes, az elemzők által a rendezőnek tulajdonított jellegzetességeket hatékonyan alkalmazó előadás. Mégis erős hiányérzet maradt bennem a látottakkal kapcsolatban, amit első nekifutásra nem sikerült megmagyaráznom.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Silviu Purcărete színházáról egyetlen „fizikai” tapasztalatom van: a pandémia kezdete előtt nem sokkal még el tudtam csípni a 2019-es, Kolozsváron rendezett UTE-festen a nagyszebeni társulat Oidipuszát. Emiatt főként egyetemi tanulmányaimra és felvételen látott előadásokra hagyatkozva tudok képet alkotni a Macbettről a rendező többi munkájának viszonylatában.

Fotók: Biró István

A Macbett a Pantagruel sógornője(2003), a Gianni Schicchi(2007), a Viktor, avagy a gyermekuralom(2013) és a Julius Caesar(2015) után Purcărete ötödik kolozsvári rendezése. Az utolsóban Caesart Bogdán Zsolt alakította, a halála után hatalomhoz jutó Marcus Antoniust pedig Bács Miklós, mondhatjuk, hogy most tulajdonképpen felcserélődik a szerepük: a zsarnok Duncan király szerepében látható Bács Miklóst az ismét főszerepet játszó Bogdán Zsolt fogja váltani a trónon. 

Purcărete színházával összefüggésben sokan emlegetik a képzőművészeti megkomponáltságot, amely várható módon a Macbettben is tetten érhető. A nyitójelenet Candor (Váta Lóránd) és Glamiss (Dimény Áron) belépésével lendületes koreográfiával kezdődik: a két szereplő mozgása és Ionesco szövegének ritmusa együtt adják az előadás dinamikáját, amelyre végig jellemző lesz ez az összhang és a szimmetrikus alakzatok alkalmazása. Helmut Stürmer díszlete egyszer cirkuszi világot, máskor egy szürreálisabb teret idéz. Az alapvetően üres színpadot egyrészt a hatásos világítás, másrészt a hátsó díszletfal erőteljesen meghatározza: a királyi palota homlokzata ásító arcra emlékeztet. Fent két kerek lámpa-szem között hosszúkás erkélynyílás helyezkedik el, ahonnan az uralkodó intézheti beszédeit a néphez, alatta pedig piros lámpácskákkal keretezett vörös függöny takarja el a király portréját. A falat fekete-fehér, torz alakok rémálomszerű kollázsa borítja. A színpadon így feltűnésmentesen tud keveredni a földi világ a misztikussal, a csatatér észrevétlenül válik a boszorkányok tanyájává vagy királyi udvarrá.

Az előadás vezérfonala egyértelműen a Ionesco Shakespeare-parafrázisa által felvetett nagy problémakör: következetesen, és néha talán kissé önismétlő módon igyekszik szembesíteni a nézőt a hatalomért örökké marakodó kisember középszerűségének általános érvényű, így természetesen aktuális voltával. A szürke kabátos, keménykalapos, aktatáskás Macbett, Banco (Viola Gábor), Glamiss és Candor megjelenése előre sejteti a konklúziót: nem számít, melyikükből lesz uralkodó, a zsarnok ellen lázadóból egy pillanat alatt ugyanúgy zsarnokká válnának, a tömeg pedig bármelyiküket vakon elfogadja. Purcărete így fogalmaz: „Úgy történt, mint a rulettben: a golyó épp a rulettnek ebben a rekeszében landolt, és nem a másikban. Egyébként a szereplők egyformák (…)”

Ionesco szövege alapvetően ugyanúgy szerves része az előadásnak, mint a koreográfia, a látvány és a zene, néhány pillanatban viszont soknak tűnik, a szereplők néha észrevehetően hadarnak. Sajnos ez a kolozsvári színház közismerten rossz akusztikája miatt nagyon megnehezítette a megértést: bár közel ültem a színpadhoz, szinte végig olvasnom kellett az angol feliratot. Vasile Şirli változatos stílusú zenéjében a Purcărete-rendezések történetében megint csak nem szokatlan operaszerű énekes betétek is helyet kapnak.

Bőven látunk a dráma abszurditására rezonáló groteszk jeleneteket és a színpadi világgal összhangban finoman cirkuszra emlékeztető gegeket: saját magát lefejező, majd fejét a nyakára visszatéve újra életre kelő tisztet, lándzsával keresztülszúrva mászkáló katonát, akiről Lady Duncan elé kerülve kiderül, nem is tudja, melyik oldalon harcolt, illetve egy csetlő-botló clown-figurát (Kántor Melinda hasonló szerepkörben Purcărete Julius Caesarjából is ismerős lehet). Ezek voltak azok a jelenetek, amelyekre a különben kisszámú közönség főleg az előadás első felében valamivel élénkebben reagált. Igaz, hogy nem ismerem olyan behatóan a kolozsvári nézők viselkedési szokásait, hogy ezt a látszólagos egykedvűséget egyértelműen az előadás hatásának tulajdonítsam. A bemutató óta egyébként csökkent is az érdeklődés, általában az előadás napján is bőven lehet még jegyeket kapni.

Bács Miklós Duncanje gyerekesen gátlástalan, saját hatalmát magától értetődőnek tartó, értelmetlen beszédeket mondó, egy adott ponton nyers tojásokat zabáló figura. Bogdán Zsolt a király parancsait vakon teljesítő, nevében ártatlan emberek haláláért felelős Macbettje fokozatosan egyre inkább felfedi dörzsölt, számító oldalát, és ugyanolyan nevetséges, gőgös, hatalmába beleőrült figuraként végzi. A csata után kissé aggodalmasan megjegyzi, hogy reméli, tévedésből nem ölt meg senkit az övéi közül, de nem rágódik sokat a gondolaton– később már minden lelkiismeretfurdalás nélkül, nevetve elbánik a boszorkányok jóslata szerint a pozícióját fenyegető korábbi bajtársával, Bancóval. Sem ő, sem Banco nem látnak át a Lady Duncan és komornái képében megjelenő három boszorkány mesterkedésén, akik könnyedén egymás ellen fordítják őket.

Ahogy újra felidézem a különböző elemeket, megint csak arra jutok, hogy szerkezetben, látványban, koreográfiában és színészi játékban koherens előadásról van szó. Összességében mégsem tudom különösképpen emlékezetesnek nevezni. Úgy érzem, Purcărete és alkotótársai (Helmut Stürmer, Lia Manțoc, Vasile Șirli) a jelenetek mindegyikében nagyjából egyformán adagolják a felsorolt összetevőket, ezért intenzitásuk többé-kevésbé végig egyforma marad. Emiatt is lehet, hogy egy-egy zavaró momentum, felesleges poén még jobban kilóg: a Macbett megkoronázása utáni lakomajelenetben például a felszolgálók hosszasan sorolják a különböző tájakról érkező ételek nevét, miközben különböző akcentusokat próbálnak imitálni.

Egy korrektül, de talán kissé rutinból megcsinált előadást láttam, amelyben nehezemre esik egy-egy kiemelhető csúcspontot vagy meglepően innovatív megoldást találni. Ez alól kivétel az utolsó jelenet, amelyben Banco utódja, a trónt a jóslatot beteljesítve megkaparintó Macol (Bíró József) beszéde közben a műszak elkezdi lebontani körülötte a színpadot, meg sem hallva, ahogy kinyilatkoztatja, hogy ő minden addiginál gonoszabb, zsarnokibb és ostobább uralkodó lesz.

Mi? Eugène Ioneco: Macbett (fordította Bognár Róbert)
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Rendező: Silviu Purcărete. Dramaturg: Visky András. Szereplők: Bogdán Zsolt (Macbett), Viola Gábor (Banco), Bács Miklós (Duncan), Vindis Andrea (Lady Duncan/Lady Macbett), Dimény Áron (Glamiss), Váta Lóránd (Candor), Bíró József (Macol), Kántor Melinda (Clown), Pethő Anikó (Komorna), Román Eszter (Komorna), Balla Szabolcs (Katona), Bodolai Balázs (Tiszt), Buzási András, Gedő Zsolt, Kiss Tamás, Marosán Csaba (Ordonáncok/Inasok). Díszlettervező: Helmut Stürmer. Jelmeztervező: Lia Manţoc. Zeneszerző: VasileŞirli. A dramaturg munkatársa: Demeter Kata. Rendezőasszisztens: Fogarasi Alpár, Nyári Ádám. Előadásvezető: Albert Enikő, Böjthe Pál. Korrepetitor: Kolcsár Péter. A jelmeztervező asszisztense: BogdanDobre