Fancsali Kinga – Jenei Péter: Bemutatás vagy beavatás. A roma színház esztétikája nyomában

Reflexiók az V. Roma Hősök Színházi Fesztiválról
2022-06-03

A programban egy kivétellel olyan darabok szerepeltek, amelyek nem csak különböző romákat érintő társadalmi kérdéseket tematizáltak a saját közösségük számára, hanem azokon túlmutatva a többségi társadalom számára is hozzáférhetővé tették őket, a Czinka Panna csak bemutatáson keresztül, míg a Békmesék, a Gyászolt Írország? és a Mama a beavatás által. A Helver éjszakája viszont azt mutatta meg, hogy a roma színészek úgy tudnak megszólaltatni egy nem roma gyökerű darabot, hogy közben fel sem merül a színészek etnikai hovatartozása.

Czinka Panna – Boszorkánycsárdás. Fotók: Vincze Alina

Fancsali Kinga: A kortárs magyar színházi gyakorlatban látunk pozitív és negatív példákat is romareprezentációra. A káros ábrázolások főként abból fakadnak, hogy (többnyire) kőszínházi előadások hajlamosak a roma közösségről úgy beszélni, hogy ebbe a beszédbe és alkotófolyamatba nem vonják be a közösség tagjait. Ez lehet jóindulatból történő beszéd, mégis mások helyett való beszéd, amely többségi és külső pozícióból érkezik, kiegészülve az érintettek bevonásának teljes hiányával. Így lehet az, hogy ezek az előadások végső soron a roma embereket érintő előítéletekre, sztereotípiákra építenek ahelyett, hogy küzdenének ellenük, vagy megpróbálnák azokat lerombolni.[1] Ezzel párhuzamosan az autonóm roma alkotók hiánya is detektálható a kortárs színházi szakmában. A Független Színház által immáron ötödik alkalommal megrendezett nemzetközi Roma Hősök Színházi Fesztivál részben ezekre a problémákra is igyekszik ráirányítani a figyelmet azon kívül, hogy roma színházi alkotóknak teremt diszkurzív teret. A fesztivál megnyitója nagyrészt – társadalmi és színházi értelemben is – a reprezentáció és integráció körül forgott, ehhez csatlakozott a fesztiválon szereplő előadások nagy része is. Emellett a fesztivál kiemelt témája ebben az évben a család volt, amihez minden előadás más és más megközelítési pontot nyújtott.

Jenei Péter: Ha már szóba került a megnyitó, akkor nem mehetünk el amellett, hogy ennek fontos eseménye volt az Európai Roma Színházi Hálózat deklarációja, amelyben a résztvevő színházi alkotók, a különböző társulatok és szervezetek megfogalmazták követeléseiket, valamint megállapodtak azokban az alapelvekben, amelyeket mindannyian követni kívánnak a roma színház mainstreambe való becsatornázása érdekében.

A deklarációban az aláírók elsőként leszögezik, hogy a roma színházat az európai kulturális örökség részének tekintik. Egyenlő esélyeket követelnek a roma színházak számára, és fontosnak tartják, hogy a roma színház mindenki számára elérhető legyen etnikai hovatartozástól, szociális-, geopolitikai- és gazdasági helyzettől függetlenül.

Legfontosabb célkitűzéseik közt az új roma színházi produkciók és drámák létrehozása, valamint a roma fiatalok színházi pályán való helyzetbe hozása áll. Fontos számukra a többségi társadalom támogatásának megnyerése, valamint hangsúlyos a professzionális infrastruktúra kiépítésének szükségessége, és a roma színházi projektek mobilitásának megvalósítása. Kifejezett céljuk az archiválás, a roma színházi alkotások katalogizálása, és hozzáférhetővé tétele digitalizálás által. (Ennek első lépése a Digital Collection of European Roma Theater and Drama oldal elindítása volt.)

Az aláírók kifejezett igénye megszüntetni a romák és roma kultúra sztereotip megjelenítését a többségi kulturális szférában, valamint követelik a roma értékek és identitások hiteles és változatos formában történő reprezentációját, aminek feltétele a roma alkotók önazonos jelenléte.

A deklaráció ebben a formában inkább politikai programnak hangzik, és nem elsősorban esztétikai irányelvek megfogalmazásának. Nekem ez azért csalódás, mert Balogh Rodrigó a fesztivál megnyitóján is hitet tett amellett, hogy az önazonos színházi kultúra megteremtése lenne a záloga a romák demokratizálódási és önrendelkezési folyamatának.

Gyászolt Írország?

F.K.: Mivel ez a dokumentum kiáltvány jelleggel bírt, amelyet a megnyitón performatív gesztussal előttünk írtak alá az alkotók, így természetesen beszélni kell erről a politikai aktusról. Azonban azt gondolom, hogy politikum és esztétikum nem zárják ki egymást, egy követelésekből álló kiáltvány nem feltétlenül jelenti az „esztétikai program” hiányát. A fesztiválnak célja is egy fórumot létrehozni az alkotók számára, ami így a politikai cselekvés és az összefogás terepe lehet, hiszen a roma társulatok Európa szerte olyan helyzetben vannak – ahogyan azt a megnyitón is többször tematizálták –, hogy nem rendelkeznek biztos intézményi háttérrel és támogatással, állandó játszóhely és állami támogatás nélkül kell gyakran működniük, így bizonytalanná válik sokszor maga az alkotás is. Ilyenformán az esztétika mélyen integrálva van a politikában, hiszen a színházi alkotás minden bizonytalanságnak ki van téve. Ahhoz, hogy esztétikai irányelveket lehessen megvalósítani, szükség van stabil infrastruktúrára. Amikor pedig célként tűzik ki az alkotók a roma értékek és kultúra nem sztereotip, hanem hiteles megjelenítését, abban már ott van az esztétikai program, ezt talán legjobban a fesztiválon bemutatott előadások igazolják, amelyekben a reprezentáció és a roma kultúra a színházi formanyelv szerves része. Az alkotók művészetükben nemcsak egy általános esztétikát képviselnek, mivel, ha a már említett programot teljesíteni akarják, képviselniük kell saját közösségük érdekeit is. Ezért láthatjuk azt minden előadásnál, hogy a társadalmi valóság zsigeri szinten jelen van, sok esetben keményen arcon is töröl, és erre a valóságra nagyon személyes reflexiókat mutatnak fel az előadások, így kapunk végeredményében egy erősen politikai színházat.

J.P.: Nem vonom kétségbe a kiáltványban megfogalmazott követelések jogosságát. Mindössze annyit állítok, hogy ennek a programnak a megvalósítása túlnyomórészt kívül esik nemcsak a roma színházi alkotók, de a roma közösség hatáskörén is. Az is fontos, hogy ki a címzettje a deklaráció egy-egy pontjának, és ez többször a többségi társadalom, illetve a politikai döntéshozók. Ugyanakkor a kiáltványból nem látszik tisztán, hogy ez inkább egy integrációs vágy vagy egy asszimilációs törekvés kifejeződése lenne. Hogy a roma színház úgy akar-e jelen lenni a magaskultúrában, hogy megőrzi identitását és hangsúlyozza ebből eredő fókuszait, de formailag elfogadja a többségi társadalom által felállított kulturális keretrendszert, vagy kész teljesen feloldódni tartalmilag és formailag, nyomatékosítva, hogy az alapkérdések tekintetében nincs különbség többség és kisebbség között.

A fesztivál programjában mindkét típusra találhatunk példát. A kassai Actor Színház Helver éjszakája című előadása inkább az utóbbira példa, míg a Független Színház Czinka Panna – Boszorkánycsárdás című produkciója inkább az előbbit erősíti. A cseh társulat Mama című darabja és a szintén Független Színházas Békamesék azonban egy sajátos roma színházi esztétika irányába mutatnak. Egy olyan esztétika mentén, amely nem csak bemutatni akarja a tárgyát egy adott előadásban, de azáltal, hogy az alkotói maguk is romák másképp is tud működni. Egy kívülállónak természetesen sokkal egyértelműbb ez a minőség, de a roma nézők számára is működik, hiszen a számukra unásig ismert problémákra szélesebb perspektívát nyit.

Én egy esztétikai programot inkább tartok megvalósíthatónak, és hiányolom, hogy ez nincs megfogalmazva. És a fesztiválon látott előadások hatására is inkább úgy gondolom, hogy a roma színház másfajta minőségét inkább hangsúlyozni érdemes, és nem elkendőzni.

F.K.: Nem hiszem, hogy a megvalósítás kívül esne az alkotók vagy a közösség hatáskörén. Hiszen ha változást akarnak kieszközölni a közösség érdekében, azt maguknak kell kivívni, ez persze nem jelenti, hogy a többségi társadalom tagjai nem lehetnek ebben a szövetségeseik. A program bizonyos része pedig történik, megvalósul, elég akár a már emlegetett archívumra gondolni, amely mint dokumentáció fontos szereppel bír, ezen kívül drámakötetet is jelentetett meg a Független Színház, amely ugyanúgy a roma színházi kultúra bővítéshez járul hozzá, ezzel párhuzamosan pedig tehetséggondozást is folytatnak.

Az integráció és asszimiláció kapcsán számomra érdekes kérdés, hogy ki tulajdonképpen az előadások célközönsége? Ahogyan említetted valóban megfigyelhető az előadások között egy elkülönülés, annak függvényében, hogy a kettő közül melyik történik meg, így ennek megfelelően az ideális néző képzete is különbözik. Az mondható, hogy a célközönség függvényében emelik be a roma nyelvet, és használják színházi eszközként. Ez számomra a Czinka Panna esetében volt egészen érdekes és megfigyelhető, hiszen az előadás közönségében sok roma fiatal, általános iskolás korú gyerek ült, akik láthatóan megszólítva érezték magukat nemcsak az előadás zenei betétei vagy maga a történet által, hanem a roma nyelven való kiszólások által is, pusmogás, nevetgélés követte mindig ezeket a részeket. Ezek a nyelvi elemek a Mama esetében is jelen voltak, ahol a Czinka Pannához hasonlóan női főszereplővel (vagy főszereplőkkel) dolgozik az előadás. Itt inkább a „gádzsóktól” való elkülönbözés és szegregáció eszközeként használja a darab, nagyon okosan, a néző úgy érezheti, eltitkolnak előle valamit, zavar és hiány támad benne a nem értés miatt, pont úgy, ahogyan a Mama szereplőiben, akik mondjuk éppen írni és olvasni nem tudnak, életükben pedig sokszor akadályozottak.

J.P.: A Czinka Panna több okból is a legszélesebb nézőközönséget megszólító darab. Egyszerre követi a népszínműves hagyományokat, de a sokkal népszerűbb musical-romkom tengelyen is elhelyezhető. A két főszereplőt a kíváncsiság hajtja, egymás megismerésének az igénye. Egyszerre van jelen a roma és a nem roma nézőpont. Közben pedig egyik fél sem rest a másik előítéleteire rámutatni, vagy kifigurázni azokat.

A Mama, a Békamesék vagy a Gyászolt Írország? csak roma szemszögből meséli el a maga történetét. Ezért a nem roma közönségnek sokkal nagyobb munka rákapcsolódni a darabokra. Ehhez leginkább aktív részvétel szükségeltetik a nem roma nézőktől. Ezt legjobban azon lehet szemlélteti, hogy míg a Czinka Pannán az egész közönség együtt nevetett, addig a Békamesék poénjain eleinte csak a roma – hazai és külföldi – közönség nevetett fel, és csak az előadás második felében – amikor a viszonyok már tiszták voltak a nem roma nézőknek is – reagált együtt a nézőtér.

Talán ennek a hatásnak is a kivédése, hogy az előbb említett három előadás színházi nyelve és formarendszere nagyon hasonló. Mindhárom darabban elsősorban narrációval és csak minimális összjátékkal van dolgunk. Ugyan a Békamesék többszereplős és a Gyászolt Írország? és a Mama is (a két zenészen kívül) legalább két szereplőt mozgat, de utóbbi kettő gyakorlatilag monodrámának tekinthető. És utóbbi két előadás esetében fontos, hogy megtörtént esetek színpadi feldolgozásáról van szó. Ha nem is a szó szoros értelmében vett verbatim előadások ezek, de mindenképp dokumentarista hűségre törekednek.

Úgy tűnik, hogy ebből az igényből fakad a roma színház sajátos esztétikája, amiben a roma színház értékeit egyfajta beavatásként lehet a nem roma közönség elé tárni. A dokumentarista hűség – és az, hogy romák beszélnek a romákat érintő problémákról – az előadás hitelességének zálogául szolgál a többségi társadalom részére. Mert a beavatás csak akkor tud működni, ha az előadások hitelesek, megkérdőjelezhetetlenek.

Ezért is gondolom, hogy a Helver éjszakája markánsan kilóg a fesztivál többi darabja közül.

F.K.: A Helver éjszakája ebben a kontextusban valóban furcsa szerzet. Az egyetlen olyan előadás volt a fesztiválon, amely olyan drámai műből készült, melyet nem az előadás alkotói írtak, ahogyan az a többi darab esetében történt. Ez hasonlít a leginkább olyan előadásokra, amelyeket mondjuk kőszínházak kisszínpadain látni lehet, és eszünkbe sem jutna roma színházi formanyelvről gondolkodni, ha nem ezen fesztivál keretén belül találkozunk vele. A reprezentáció kérdésköre és a roma kultúra elemei hiányoztak a Helver éjszakájából, ezért lehetett egy „csupaszság” élménye a nézőnek a többi darab kontextusában. Ez a letisztultság azonban akaratlanul is a színészi játékra irányította a figyelmet, mint az egyetlen olyan elemre a cselekményen kívül, amely kézzelfoghatóan jelen volt az előadásban. A Helvert alakító František Balog remekül formálja meg azt a karaktert, amelyben látjuk a mentális sérültséget és a fasizmus militáns rendje iránti rajongást összefonódni. Az őt gondozó Klára szerepében Diana Semanová pedig ugyanolyan gondosan tárja elénk azt a szenvedő asszonysorsot, amellyel talán azért mégis kapcsolatba lép a Helver éjszakája a fesztivál többi darabjával. A Mamához hasonlóan beemeli az anyaság kérdéskörét, a szociális intézményrendszerek, gyermekotthonok anomáliáit, és felmutat az ezen viszonyok között boldogulni kényszerülő női karaktereket. Persze a Mamában ez a fókusz sokkal erősebb és súlyosabb, hiszen ott igaz történetek, interjúk alapján megírt darabról van szó, a társadalomban kiszolgáltatott roma nők sorsairól, melyben tematizálódik a nem kívánt terhesség, a család elhagyása az apa által, oktatásbeli korlátozottságok vagy akár az egészségügyi rendszer visszaélései, a roma nők sterilizációja.

J.P.: Pont erre gondoltam én is a Helver éjszakája kapcsán. Mert lehet az egy kitűzött cél, hogy az előadásban egyáltalán nem érdekes, hogy a szereplői romák, ahogy az sem, hogy a színészek azok, vagy sem. Viszont azt a minőséget, ahogyan a csehszlovák roma nők transzgenerációs traumáit a Mamában Pavlína Matiová feldolgozza, azt egy nem roma, nem cseh nő nem tudná ilyen elementáris erővel visszaadni. Az előadással kapcsolatban emlegetett dokumentarista igény nem csak a történettel kapcsolatban igaz. Matiová játékában is tetten érhető, ahogy a négy generáció különböző tagjait megjeleníti. Gesztusaiban nüansznyiak az eltérések, de mindig világos, ha új karakterrel van dolgunk.

Ugyanígy a Békamesék, aminek központi motívuma szintén a transzgenerációs trauma, és a Mama testvérdarabjának tekinthető – csak itt a magyarországi roma férfiak kerülnek górcső alá – hiteltelenné válna, ha nem önazonos, és nem romaként azonosítható színészekkel kerülne színpadra. És arra is csak egy roma színházi fesztivál ad lehetőséget, hogy felismerjük, hogy a 18. század elején Magyarországon, a hetvenes évek Csehszlovákiájában és a 20-21. század fordulóján Írországban ugyanazzal a helyzettel kell szembenéznie a roma társadalomnak, nevezetesen a kényszerű letelepítéssel és az ebből fakadó nagyon hasonló problémákkal.

És a hangsúlyosan roma színház egy olyan univerzális témának a feldolgozásában is tud érvényes és meggondolandó szempontokat, relációkat bemutatni, mint a család (ami, ahogy említettük, az idei fesztivál egyik hívószava). A család egyszerre tud támogató háttérként fellépni, ugyanakkor bizonyos esetekben a szoros kapcsolatok és a kulturális elvárások révén predesztinál, és korlátoz. Nem hiába olvasható mindegyik előadás az egyén és a család kapcsolata felől, a kitörés és az erre való képtelenség, az egymásra utaltság, vagy az elfogadás egymást fedő, -kiegészítő, egymással szemben álló mátrixainak viszonyában.

Helver éjszakája.

F.K.: A kényszerített letelepedés valóban egy közös pont volt több előadásban, nagyrészt transzgenerációs traumaként jelenik meg, így adja magát mint elem a család tematika szempontjából. A kapcsolati és társadalmi tőke is fontos faktor a történetekben, főként a Mamában és a Békamesékben, amelyekben – ahogyan te is említetted – megfigyelhető egy egymáshoz hasonló ív. Bár a feldolgozás módja radikálisan különbözik, mégis mindkettő bemutatja, hogy az adott egyén életét hogyan határozza meg az a társadalmi közeg, amelybe beleszületett, valamint hogy milyen lehetőségei vannak a boldogulásra azon kapcsolatok és tudások által, amelyek születésétől adottak számára. Ezt a Békamesék határozottan ironikusan és humorral közelíti, ami illik a zenés történetmeséléshez, ugyanakkor számomra néha már zavaróan túl volt pörgetve a lápi békák allegóriája, amellyel játszott az előadás, a legvégső falrombolós jelenet pedig már demagógiába csapott át. Bár erős jelenet, ahogy valóban lerombolják az előadás díszleteként szolgáló téglákból épített falat, amelyre „érzékenyítő” és integrációról szóló jelszavak vannak felírva, mégis az aktust megelőző monológ pont azt az összekacsintást iktatja ki, melyre előtte az előadás végig épült. A néző érti, hogy egy individuális sikertörténet nem jelent rendszerszintű változást, hogy az előadásban Béluka sikere mindössze kulturális kisajátítás és liberális maszlag, hiszen így működik az irónia. A Mama sokkal komorabb, persze a humor és a zenei betétek ott is megjelennek. Ugyanúgy generációkon átívelő történetek képezik az előadás alapját, ezek azonban sokkal inkább történelembe ágyazottan elevenednek meg, mivel a második világháborútól egészen a 80-as évekig követhetjük végig cseh roma nők valóságát. Így lehetnek az egyéni sorsot befolyásoló tényezők a háború kitörése, a letelepedést kötelező törvény, a szocializmus vagy akár a szociális ellátórendszer és az egészségügy diszfunkcionalitása.

J.P.: A Békamesék-beli falrombolást problémásabbnak érzem, amennyiben  figyelembe vesszük a korábbi premier speciális körülményeit. A Békamesék a 2021-es OFF-Biennálén került bemutatásra, Oláh Norbert kiállításának lezárásaként. Az esemény Oláh Norbert A cigány művész szorongása című installációja köré lett rendezve, a falrombolás az előadás fináléjában következett be. Az előadásban a Norbibáttyát alakító Oláh Norbert egy faltörő kalapáccsal lerombolta a saját maga által épített falat. A fal maradványai a fesztivál végéig helyükön maradtak, azokat csak a fesztivál végével takarították el.

Az ikonikus helyen, a Roma Parlament egykori és a soha el nem készült roma kulturális központ kijelölt helyén, a Tavaszmező utca 6. szám előtti járdán a billogként bevésett hívószavakat tartalmazó téglák és a köztük lévő habarcs egy masszív tömböt alkottak. Az előadásban újraépített falnak nincs meg ez a dimenziója, sem ez a kontextusa, és főként a lerombolása nem érződik küzdelemnek. Az újabb és újabb előadásokban díszletként felállított falak, és azoknak ledöntése megidézik ugyan a bemutató falrombolását, de nem érnek fel – mert nem érhetnek fel – hozzá. Ennek ellenére az előadás sikeresen valósítja meg azt a fajta beavatást a roma kisebbséget érintő mindennapos problémákba, amit a Mama egészen kiválóan, a Gyászolt Írország? kevésbé valósít meg.

És ha az elején az Európai Roma Színházi Hálózat deklarációján számonkértem a politikai programot, akkor így a végén meg kell állapítanom, hogy a Fesztivál lehetőségeihez mérten, és talán azon felül is teljesíti azokat a pontokat, amelyek a roma színházon, a roma alkotókon múlnak. A programban egy kivétellel olyan darabok szerepeltek, amelyek nem csak különböző romákat érintő társadalmi kérdéseket tematizáltak a saját közösségük számára, hanem azokon túlmutatva a többségi társadalom számára is hozzáférhetővé tették őket, a Czinka Panna csak bemutatáson keresztül, míg a Békmesék, a Gyászolt Írország? és a Mama a beavatás által. A Helver éjszakája viszont azt mutatta meg, hogy a roma színészek úgy tudnak megszólaltatni egy nem roma gyökerű darabot, hogy közben fel sem merül a színészek etnikai hovatartozása. A roma színháznak pedig ahhoz, hogy tovább fejlődjön és meghaladja jelen állapotát e között a három irány között kell megtalálnia a helyes arányokat.

[1] Ilyen előadások voltak a közelmúltban például a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésében a Cigányok és Az olaszliszkai.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.