Nem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni attól az élethelyzettől, amelyben ezzel az előadással találkoztam. A Boris Vian regényéből készült adaptáció igencsak szíven talált, hangulata beleillett az elkeseredett boldogsághajhászásba, amelyben éreztem magam.

Jelen cikk a Színház folyóirat 2022. évi komplex színikritikusi mentorprogramjának próbaírásaként született. A program szakmai együttműködő partnerei a Játéktér és a Revizor – a kritikai portál.

Fotók: Bereczky Sándor

Először vagyok a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. A kisterem előterében várakozó nézők zajgását egy kutyafejű alak megjelenése töri meg. A méretes, bábszerű kutyafej, az öltönyös emberi testen azonnal felkelteti a figyelmet. Invitálására a kicsiny folyosón át nemsokára megérkezünk az előadás mesebeli terébe. Az előadótér közepén ülve körbe vesz minket a színes díszlet. Olyan, mintha a díszlettervező mindent kézzel rajzolt volna a színpadra: az asztalok, a székek, a rádió, a talpunk alatt lévő piros fű, a körülöttünk lévő város, a boltok. Ha figyelmesek vagyunk, a színészek ruházatán is észrevehetjük az apró, fekete, filcvonalszerű csíkokat, amelyek mesebeli lényekké alakítják a karaktereket játszó színészeket is. Első pillanattól az animációk világát idézi a tér. Érdekes volt a szemnek az egyszerű, de roppant ötletes látványvilág. Az előadás pedig körülöttünk zajlik: előttünk, mögöttünk, a jobb és bal oldalt is megtöltötte a játék.

A kutyafejű alak, Dupont (László Csaba) instrukciókat ad az előadás nézéséhez: ahová a fény esik, oda vigyük a tekintetünket, ha pedig nem látunk a mellettünk ülőtől, nyugodtan hajoljunk ki, ahogy nekünk kényelmes. Az előadás ideje alatt valóban a fény és a karakterek vezetik a tekintetet. A főszereplőket már az első felvonásban megismerjük. Ott van Wolf (Varga Balázs) és felesége, Lil (Kádár Noémi), akik élik látszólag tökéletes életüket. Mellettük Zafír (Bartha László Zsolt), Wolf legjobb barátja és Ápridinka (Szabó Fruzsina), Lil hőn szeretett unokahúga. Utóbbi két karakter között is kölcsönös a vonzalom, amely a későbbiekben kettejük között a bonyodalmak forrásává is válik. Említésre méltó karaktereket játszik Kovács Botond, aki kaméleonként változtatja szerepeit az előadás ideje alatt.

A díszletvilág mellett mindenképp érdemes beszélni az előadás nyelvezetéről is. Nem ismerem Boris Vian regényét, ám az a sejtésem, hogy a szinesztéziákkal teli nyelvezet nemcsak az előadás, hanem a regény sajátossága is. E nyelv a cselekmény bizonyos részeit olyan költőivé emeli, hogy el is távolít azoktól. Például a nyitójelenetben, amikor Wolf Dupont segítségével választja ki aznapi öltözékét. Szebbnél szebb, ugyanakkor elképzelhetetlen megfogalmazású ruhadarabok kerülnek terítékre. Hol egy szín, hol egy illat, hol egy forma üti meg a fülünket, ám nincs idő pontosabban elképzelni, jön is a következő szóképfelhő. Gesztenyarbarna marokkórdbársony zakó, flamingóbőring, benzolos leopárzdakó, jázminillatnadrág, tömény dzsangézi kétszerszűrt ing… Ez a felhőáradat az előadás egészére rátelepszik. Amikor viszont biztosra akarnak menni az információ átadásában az alkotók, akkor tiszta az ég, világos és érthető minden szó és szituáció. Például amikor Wolf és Lil kapcsolatának egyik mélypontjához ér az előadás: Wolf a gépbe menekülve teljesen megfeledkezik magáról, a körülötte lévő világról, így Lilről is, akinek ígéretet tett, hogy együtt töltik a napot. Ez a jelenet tiszta és érzelemdús.

Wolf és Zafír feltalált valamit, amire az emberiség régóta vágyik: emlékgépet hoztak létre. Az emlékek a fejben maradva idővel torzulnak, a gép segítségével viszont vissza lehet ugrani abba az emlékbe, amelyikbe csak szeretnél, és pontosan ugyanúgy élheted meg, ahogy megtörtént. A háttérben lévő eszme szép: a gép azokon segít, akiknek egy emlék adhatja meg valamihez a kulcsot. A köznek épült, a köznek lesz átadva, így szól az elképzelés, ám a valóság merőben másképp alakul. Wolf saját csapdájába esik. Házasságán szeretne javítani, nem tudja, hogyan tegye, így ismerkedésük emlékébe menekül, amit folyamatosan lejátszik magának. Ez az emlék nemcsak Wolf fejében, hanem előttünk is folyamatosan ismétlődik. Füst és villogó fények mámorában indul el a gépezet, az emlék és a boldogság kétségbeesett hajhászását jeleníti meg, amelybe Wolf apránként beleőrül. (A velem szemben ülő nézők, egy idős házaspár éppen a füstgép alatt talált helyet, érzéseik az arcukra vannak írva: ők inkább egyfajta kínt, mintsem a boldogság keresését élték meg a jelenet alatt).

Főszereplőnk valahányszor tükörbe néz, torz önmagát látja benne. A színpad díszletében a tükör egy áttetsző fólia, amelynek túloldalán kifejezéstelen, groteszk maszkot viselő színész jelenik meg, amikor Wolf belenéz. Mint egy alterego, aki a belső lelkiállapotot, az ürességet tükrözi. Wolf mosolyt erőltet az arcára, de a tükörképe nem viszonozza. Boldog próbál lenni, de ez a boldogság erőltetett és átlátszó. Nincs rendben az életével és önmagával annak ellenére sem, hogy sikeres, van szerető felesége, baráti társasága, és megbecsült tagja a közösségnek. Wolf karaktere árnyalt, apró lelki vívódásokból tevődik össze, amely meghatározza életét. Mindent túlgondol, jóformán a fejében él, ahonnan néha kizökkenti a való élet. Az emlékgépen, mint függő a szeren, csüng, nem akarja elengedni. A torz énkép, az alacsony önbecsülés, a gépbe menekülés, napjaink mediatizált világára emlékeztet. Amikor a tökéletes életű és alkatú emberek írják elő azt, hogy hogyan érezzük magunkat a saját bőrünkben. Kortárs jelenség, amellyel napjainkban sokan küzdünk, köztük én is.

Az előadás egy pontján Wolf és Zafír kimozdulnak a hétköznapokból, meglátogatják a szomszéd várost, ahol két csinos, báros hölgy társaságában keresik a vigasztalódást. A hölgyek első perctől erőteljes székely akcentussal szólalnak meg (leginkább a sepsiszentgyörgyit vélem felfedezni benne). Ez az elején bosszant, nem értem a relevanciáját. Az, hogy a magyarországi rendező esetleg az akcentus beemelésével próbálja közelebb hozni a közeghez az alkotást, számomra értelmetlen, pláne jelen esetben, amikor az akcentusnak semmi köze nincs a marosvásárhelyi közönséghez, mert itt nem így beszélnek az emberek. Aztán egy adott pillanatban a játéktér sötétbe borul, neonfényű festett virágok ékesítik és érzékeltetik a helyszínt, egy réten vagyunk. Wolf és a lány parfümökről, virágokról, kapcsolatokról beszélget. Az akcentus megszűnik: Wolf ebben a lányban sem lát mást, mint szeretett Liljét, és bárkivel is legyen ott a mezőn, számára Lil az, aki visszaköszön minden virágból, illatból, beszélgetésből. Így lesz jelentősége annak, hogy a báros lányt és Lilt ugyanaz a Kádár Noémi alakítja, s az akcentus használata is tudatos rendezői döntésként jelenik meg immár. A haragom is semmissé válik.

Amellett, hogy a Boris Vian-regényből készült adaptáció és a briliáns színészi játék megnevettet, ott lebeg a háttérben valami nyomasztó, ami a végkifejletben konkretizálódik. Zafír, Wolfhoz hasonlóan hamis és őrjítő víziókkal küzd. Ahogy Wolf nem tud megbarátkozni tükörbéli, furcsa alteregójával és önmagával, úgy nem képes Zafír megszabadulni a zúgástól a fejében és a kis embertől, aki folyamatosan figyeli őt és. Ha Wolf torz énje csupa elégedetlenség, elkeseredettség, akkor Zafír élete maga az őrület. Wolf élete még inkább romokban hever, mint annak előtte: Lil elhagyja az előadás végén, ám így is szerencsésebb, mint Zafír, aki az öngyilkosságba menekülve szabadítja meg magát őrült szorongásaitól. Ehhez képest Dupont az előadás elején megemlíti Wolfnak, hogy ő akkor lelné meg az igazi boldogságot, ha megismerhetne egy vapitit. Wolf szerez neki egyet, és onnantól kezdve ők ketten, a kutya és a vapiti kézen fogva mennek mindenhová. Dupont egyszerű, őszinte boldogsága pedig többet mond minden szónál.

Mi? Boris Vian: Piros fű (Boris Vian azonos c. regénye alapján írta: Laboda Kornél, Fehér Balázs Benő, Barcsai Bálint)

Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

Kik? Rendező: Fehér Balázs Benő. Szereplők: Varga Balázs (Wolf), Kádár Noémi (Lil, Bors), Bartha László Zsolt (Zafír, Lazuli), Szabó Fruzsina (Ápridinka, Ananász), László Csaba (Dupont szenátor), Galló Ernő (Polgármester, Pap, Szimmancs, Piko, Szerelő), Rózsa László Hopmester, Okker, Szállító, Őr), Meszesi Oszkár (Szomorú öltönyös férfi), Kovács Botond (Ervin, Vapiti, Büfés, Trafa), Göllner Boró, Renczés Viktória, Karsai Dóra (Lányok, Csecsmőkar). Dramaturg: Barcsai Bálint. Zeneszerző: Bencsik Levente. Díszlet- és jelmeztervező: Horváth Jenny.