Alaposan átrajzolták a romániai magyar színházi fesztiválpiacot az utóbbi évek. A járványhelyzet szerepét a folyamatban aligha kell ecsetelni, ha azonban a korszakolás ambíciójával vizsgáljuk a kérdést, egy korábbi, a 2018-as évet jelölhetjük meg határként.

Ebben az évben tartották az utolsó olyan TESZT fesztivált Temesváron, amelynek kezdeti szervezésében még részt vett Gálovits Zoltán, ekkor került sor legutóbb a sepsiszentgyörgyi Reflex nemzetközi fesztiválra, a Csíki Játékszín által 2013-ban gründolt Lurkó gyerekszínházi fesztiválra, valamint a romániai kisebbségek hivatalos színházainak mustrájára, a két évtizedes múltra visszatekintő Interetnikai vándorfesztiválra. Ez utóbbi párját, az éves váltásban megrendezett gyergyószentmiklósi Kollokviumot 2019-ben lehetett legutóbb megtartani. A járványhelyzet lecsengeni látszik, bizonyos körülmények azonban végérvényesen megváltoztak. A TESZT (és a temesvári színház) Gálovits nélkül megy tovább, a Lurkót felépítő Budaházi Attila már csak vendégként dolgozik romániai színházban, Gyergyószentmiklóson teljeskörű felújítást kap a színháznak otthont adó művelődési ház, ezért egy darabig az infrastrukturális feltételek sem adottak ott a fesztiválszervezéshez. Mintha a kultúra a természeti erőknek kitett organizmus, nem pedig szakmai megfontolások alapján irányított folyamat lenne, az entrópia érvényesül: fesztiválok eltűnnek vagy átalakulnak, mások megjelennek. A megszűnő fesztiválok azt implikálják, hogy megszakad a társulat- és közönségépítés egy fontos folyamata. Hiszen a tudatosan elgondolt, koncepcióval bírónyitás tapasztalata mindenképp formálja a házigazda intézmény alkotói gondolkodását, akárcsak a helyi közönség nézői horizontját. Ami, ha elmarad a folytatás, azonnal kontúrját veszti. Örüljünk hát annak, amink van.

2022 tavaszán, ahogy feloldották a romániai járványügyi korlátozásokat, egyetlen hónap leforgása alatt mindjárt három fesztiválra került sor Nagyváradon, Csíkszeredában és Temesváron. A szakmai programok szempontjából szerényebb, de a HolnapUtán Fesztivál eddigi profiljával összhangban maradó, közönségét az elvárásnak megfelelően ellátó eseményt hozott tető alá a Szigligeti Színház a tizedik kiadáson. (A Színház kritikusi mentorprogramja résztvevőinek hatkezese a fesztiválról hamarosan megjelenik a szinhaz.net-en. A szerk.)

Leginkább a pedagógiai megfontolások felől írható le annak a fesztiválnak a születése, amelyet a Csíki Játékszínt tavaly április óta vezető Veress Albert és Vladimir Anton (maga is rendezőtanár, a bukaresti színművészeti oktatója) alapított. Az Unscene nevet viselő, a számos romániai színházművészeti egyetem és kar közül néhányat – magyarokat és románokat vegyesen –összehívó rendezvény ugyanis vitathatatlanul fontos és ha nem is egyedülálló[1], de ritka lehetőség arra, hogy a végzős hallgatók megtapasztalják a vendégjáték minden kihívását az ismeretlen játékhelytől az ismeretlen közönségig. No meg az örömöt, hogy egymást láthatják, ismerkedhetnek. A networkingelés ennél tovább nem biztos, hogy eljut, ahhoz az kellene, hogy a potenciális munkaadó színházigazgatók, rendezők is jelen legyenek, és nézzék tíz napon át a hozzávetőleg harminc vizsgaelőadást. A csíkszeredai közönség változó mértékben csatlakozik rá a burjánzóan gazdag, széttartó programkínálatra, a kültéri megmozdulások sokakat elérnek, a legkisebb, halk bemutatkozásokra csak a nagyon elkötelezettek mennek be, előfordul, hogy hat-nyolc ember ül a nézőtéren.

Schneider-Lőnhárt Csenge: Play Date. Fotó: Csiki István Zsolt

Schneider-Lőnhárt Csenge performansza, a Play Date eleve nem fogad egy tucatnál több játszótársat. A szóhasználat nem véletlen, az alkotó interaktív játéknak nevezi munkáját a beköszönő hanganyagban, amelyet ki-ki a saját okostelefonjával és fülhallgatójával hallgat meg. És ki-ki a maga preferálta nyelven: akkor ér az első jóleső meglepetés, amikor a QR-kódot beszkennelve a streaminghelyen válogathatok, hogy magyarul, románul vagy angolul akarom követni a játékot. Páratlan gesztus a nyelvébe zárkózó erdélyi magyar színházban. Schneider-Lőnhárt kellemes, nyugodt hangon, jól követhető hangsúlyokkal narrál mindhárom nyelven. 3021-ben vagyunk, az emberiség már nem létezik, kiborgok lettünk. Legfőbb ideje végiggondolni, mi teszi emberré az embert. Hogy szeret? Hogy szorong? Hogy mániákusan őrzi, tárolja az emlékeket? Hogy Alzheimeres lesz? Hogy tönkreteszi a bolygót? Hogy vágyik egy Oscar-díjra? Vagy legalább egy Uniterre. A QR-kóddal és egy-egy emodzsival jelzett öt, egyenként bő tízperces etűdöt tetszés szerinti sorrendben hallgatjuk meg, a dramaturgia aleatorikus. Elronthatatlan, mert minden rész gondolatgazdag, érzelemmel telített, ugyanakkor ellenállhatatlanul vicces. Schneider-Lőnhárt lekuporodva vár a szőnyegnyi méretű rajzpapíron, és azonnal dolgozni kezd, saját példájával adva nekünk is engedélyt és biztatást, hogy használjuk bátran a kirakott eszközöket: képzeljük el az ideális életteret ennek az esendő lénynek, ami az ember volt. Belevethetem magam a rajzolásba, építésbe, a játékszerek és játszótársak közé, vagy akár el is üldögélhetem azt a hetven percet egy színes puffszéken a többieket nézve. A játék kinek-kinek olyan mértékben interaktív, amennyire ő azzá teszi, és pont annyira játék, amennyire, ahogyan neki játszani komfortos. Bármit csinálhatunk, ami az időközben születő állapotunkból következik, de semmi sem kötelező. Van köztünk, aki könnyeivel küszködik, mások felszabadult kacagásban találkoznak. Várostervek készülnek és játékfigurák lakják be őket, embermentes szigetet kapnak a plüssállatok, testlenyomatok kerülnek a papírra, a mezítelen talpak is festenek. Szép lassan fuzionálnak a rajzok és installációk, az egyéni munkák egyetlen nagy közösségi alkotássá olvadnak össze.

A Play Date mindenestül érvényteleníti a reprezentáció színháza által artikulált fogalmainkat. Se dráma, se rendező, se színész, tulajdonképpen előadás sincsen, vagy ha van, az is mi vagyunk, az élmény mégis katartikus. Honnan tud ilyet egy ötödéves kolozsvári színis? Mert hogy nem a nagy erdélyi mesterektől leste, az biztos, ők ma is ugyanolyan színházat csinálnak, mint harminc éve, csak több pénzből és vetítéssel. Olvasom Schneider-Lőnhárt bemutatkozójában, hogy korábban önkénteskedett a TESZT-en. Aligha tévedünk, ha oda helyezzük bátor színházszemlélete inspirációját.

A párhuzamos város. Fotó: Petru Cojocaru

Négy évvel és három kiadással a művészeti igazgató Gálovits távozása után a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nagyon hasonló és nagyon más, mint vele volt. Továbbra is jelen vannak azok a nagy nevek, akik a fesztivál első évtizedében, például Horváth Csaba, Nagy József, Urbán András, Ivo Dimchev, Tomi Janežić. Viszont a rendezvény egyértelműen fókuszát vesztette. 2017-ben, a TESZT csúcsévének sokféle meghívott produkciója az Agrupación Señor Serrano Birdie-jétől a kettesben a Bégán vízibiciklizős Közös álmokig mind a polgári illúziószínház határait robbantotta szét, és az akkori harminc előadás szinte kivétel nélkül kiemelkedő minőségű volt. Idén nem egyszer állok értetlenül a tétnélküli blöff előtt (Szabó Kristóf Gaia. Vágytenger című munkájánál primitívebb gondolkodású, a női táncosokat erősebben szexualizáló előadást keresve sem találnék), és mindhiába próbálom megérteni, mi fűzi össze az Apró véres balladákat, az Ommát, a még nincs címet stb. azon kívül, hogy alkotóik visszatérő vendégei a fesztiválnak. A beharangozó önmagában ellentmondásos: a booster alcímet viselő 13. kiadás deklarált vállalása újrateremteni a fizikai jelenlétet feltételező színház iránti igényt, ennek érdekében a válogatásban „olyan előadások szerepelnek, melyek széles körű, több műfajt és tematikát is felvonultató keresztmetszetét tudják adni az elmúlt két év Közép-Kelet Európa-i színház irányzatainak”. A booster a kezdeményezést jelenthetné, a keresztmetszet azonban csak látleletet ad, és a kép finoman szólva vegyes. Megfogalmazni a magam számára a fesztiválkoncepciót nem segít az se, hogy Gálovits és a köré tömörülő csapat, például az előadások utáni beszélgetéseket 2017-ig vezető Upor László dramaturg, a vizuális arculatért felelős Benedek Levente grafikus vagy a Határutak című korábbi fesztiválkiadványt szerkesztő Varga Anikó nélkül a rendezvény híján van a centrumnak, amelyre nézőként rákapcsolódhatunk. Csak bízni lehet abban, hogy a TESZT idővel újra kitalálja önmagát. A szervezést a háttérben elképesztő alázattal végző maréknyi csapat feltétlen megérdemelné a sikerélményt. És azt is jó lenne látni, hogy a fesztivál mozdonyként húzza a színházat egy határozott irányba.

A házigazda Csiky Gergely Állami Magyar Színház három előadással képviselte magát az idei TESZT-en, történetesen mindhármat román rendező rendezte. Silviu Purcărete Az ember tragédiája, Adrian Sitaru Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadása és a Peca Ștefan – Ana Mărgineanu író-rendező páros munkája, A párhuzamos város azt mutatják, hogy a társulat maga is keresi a rendezőjét, irányadóját, aminek érdekében a legkülönbözőbb próbálkozásokba fog bele.

Peca és Mărgineanu immerzív színháza kivezet a művészet intézményes, építészetileg és társadalmilag zárt teréből, és a várost teszi meg színhelyévé. (Hasonló belemerítkezésre Romániában egyelőre két példát tudok, Piatra Neamț-on Clemens Bechtel Viitorul din trecut, A múltbéli jövő című helyspecifikus sétaszínházát, valamint Adorjáni Panna és Láng Dániel kolozsvári hangsétáját, a Gyalogtempót.) Akárcsak a Play Date-re, A párhuzamos városba is kevesen lépünk be egyszerre, egy kisbusznyi ember, aki így önkéntelenül kisközösséggé kovácsolódik. Együtt loholunk Temesvár utcáin, bevárjuk a lemaradót, fordítunk egymásnak, ha szükséges. A párhuzamos város ugyanis kétnyelvű, ismereteim szerint eddig az egyetlen olyan, amely végre továbblendült a magyar-román együttélés témáján, és már ilyen értelemben is igen üdítő. A Peca által írt karakterek a többnemzetiségű bánsági város magyar és román lakói, akik a legtermészetesebb módon szólalnak meg beszélgetőtársuk nyelvén.[2] Hiába a címbeli párhuzamos, a két nyelv, a város meg a színház, az idősíkok és az előadás két útvonala csodálatos kuszaságba rendeződik össze. A nézők kék és rózsaszín címkével kétfelé osztott csoportja ugyanonnan indul, Temesvár lekoszlott vonatállomásáról, és másfél óra elteltével találkozik szembe ismét a Mária-híd páratlan akusztikájú boltíve alatt a Bégán. A kettő közt Martin, illetve Vicky láthatatlan követői vagyunk.

A Martint játszó Balázs Attiláé a hálátlanabb feladat, a kék útvonal sztorija nehezebben értelmezhető. Martin és Vicky esküvőjére igyekeznénk, de Martinnak előbb meg kell találnia régi barátját, hogy pénzt adjon neki a kezelésére, és ezáltal megmentse a ráktól. A keresés térben és időben is zajlik, a játék konvenciója szerint valahányszor átlépünk egy párhuzamost, például egy villamossínpárt, időugrás történik. Hol a múltba érkezünk, hol a jövőbe – A párhuzamos város időperspektívája a rendszerváltás előtti évektől 2023-ig terjed, Martinék barátságának kezdetétől a barát halálának évéig. (Az évszámok persze nem esetlegesek: 1989-ben innen indult a romániai forradalom, 2023-ban pedig sok huzavona után talán végre tényleg Európa Kulturális Fővárosa lesz Temesvár.) Azonban Mărgineanu rendezői energiáit most mintha teljesen felemésztené, hogy ezt a zsúfoltan kavargó történetet követhetővé tegye. Az előadás kék útvonala így nem lép túl a hétköznapi valóságérzetünk és a realista színészi játékmód határán, pedig Peca szövegének jól érezhető szándéka a szürreális dimenzió.

A párhuzamos város. Fotó: Petru Cojocaru

Vicky csapata szerencsésebb. A rózsaszín vezetők nemcsak a helyszínek közt kalauzolnak, hanem játékmesterként, narrátorként, karként részt vesznek az eseményekben, megszólalásaik, a mozgáskoreográfia Vicky belső világát hangosítják, vetítik ki, és mi, nézők is lehetőséget kapunk rácsatlakozni erre. Magyari Etelka érzékeny, sok lélekárnyalattal dolgozó színészetének nagyon jól áll az intenzív belső életet élő, kicsit megszállott, talán valóban pszichotikus Vicky karaktere. Martinhoz – és Peca korábbi darabjainak néhány szereplőjéhez – hasonlóan a lány is egy megmentésen fáradozik: három afgán fiútestvért próbál életben tartani és továbbvinni Nyugat-Európa felé, miközben maga is menekül a fejében tomboló párhuzamos életek elől.

A menekültkérdés kifejtetlen, mégsem pusztán divatos téma az előadásban. Az első, a két csapat számára még közös jelenetben a vonatállomás egy gangjában a Souvenir de Syrie című mozaikkép (Dan Acostioaiei 2019-es munkája) előtt álldogálunk, és mintegy mellékesen megtudjuk, hogy az oszmán uralom idején szírek és afgánok is lakták Temesvárt. Peca és Mărgineanu indirekt módon tolja elénk a kérdést, hogy mi teszi európaivá ma a nyolcszáz éves várost, a Monarchia „Kis Bécsét”, a száznál is több hektárnyi parkkal bíró gazdasági csodát. Európaivá, vagyis emberivé és élhetővé. A májusi loncillatban tobzódó, csalogányszavú központtól alig távolabb, itt, a Josefstadt utcáin penetráns húgyszag és döglött patkány cicomázza a lassan összeomló szecessziót, és a várost az utóbbi évben elérő menekültválság is itt ütött ki legerősebben.

Mitől lesz élhető egy város (egy kultúra, egy ország, egy színház), és kinek a számára tud az lenni? Mitől, meddig ember benne az ember? Gondolatban visszatérek a Play Date kiindulópontjához: what makes us human? Schneider-Lőnhárt performansza egyetlen játékszabályt adott: légy kedves a játszótársaiddal. Világmegváltó mondat lehetne.

[1] Hasonló találkozó az országban a bukaresti FIST (Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Találkozója) és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a Stúdió Fesztivál.
[2] Van ebben egy jókora adag idealizálás: a valóságban Temesvár mai lakosságának kevesebb mint 5%-a magyar, és gyakorlatilag teljesen eltűnt a száz éve még egyenlő arányban itt élő német közösség; a város 38 éves német polgármestere, Dominic Fritz sem bánsági, hanem németországi születésű. A csodával határos módon még mindig fenntartott magyar és német színház ellenére a kisebbségek nyelvének ismerete egyáltalán nem jellemző a városra.

Facebook Comments