A bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem folyóirata, a Concept 2021-ben tematikus összeállítással jelentkezett a cenzúráról – Tompa Andrea angol nyelvű tanulmánya is itt látott eredetileg napvilágot, mi pedig tovább böngésztük a kiadványt, és kiválogattuk a számunkra legérdekesebbnek tűnő esszéket, amelyeket BUGNÁR SZIDÓNIA és ZSIGÓ ANNA szemlézett.

Szüksége van-e Istennek ügyvédre?
Tasszosz Angelopulosz: A Corpus Christi-ügy (2012) – kísérlet a szélsőjobboldali cenzúra intézményesítésére Görögországban

A 2010-es görög gazdasági válság másfél évtizedes hazugságról rántotta le a leplet. A megelőző időszak növekedésének záloga óriási felhalmozott államadósság volt. A hitelek sosem látott méreteket öltöttek, és a korábban jól működő, szoros családi és szociális védőháló is meggyengült. A kétségbeesett tömegek haragja elsősorban a politikusokra és a médiára zúdult. Ezek a közállapotok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a 2012-es választásokon a szélsőjobboldali, neonáci Arany Hajnal Párt huszonegy képviselőt tudott a parlamentbe juttatni.

Az Arany Hajnal szervezet az ország náci megszállásakor kollaboránsok csoportjaiból alakult, az 1967–74 közötti szélsőjobboldali diktatúrában is szerepet vállalt, de egészen 2012-ig nem jelent meg politikai tényezőként. Ekkor gyűlöletpropagandával sikerült nyerniük, melyben a menekülteket tették meg a görögöket érő minden rossz okának.

A görög ortodox egyház és az állam összefonódásainak ismeretében világossá válik, hogy milyen könnyedén talált egymásra a válsághelyzetben az egyház és ez a szekta jellegű párt. Az ortodox egyház kiváltságai alkotmányba foglaltak, az egyház pedig eredendően a nemzeti identitás őrzőjeként tekint magára. Köztudott, hogy még a legbaloldalibb képviselőjelölt sem tud a helyi egyházi méltóság támogatása nélkül választást nyerni.

Az athéni Hitirio Színház 2012 októberében Terence McNally Corpus Christi című darabjának bemutatójára készült. Az előadást az albán származású Laertis Vasiliou rendezte. McNally darabját 1997-es amerikai ősbemutatója óta heves tiltakozások kísérik, mivel Jézust és a tizenkét apostolt egy texasi meleg férfiakból álló társaságnak ábrázolja. Az athéni bemutató előtt szerzetesek és civilek az Arany Hajnal három képviselőjének vezetésével tüntetést szerveztek, a színészeket fizikailag bántalmazták, majd Pireusz püspöke feljelentette a társulatot a rendőrségen. A bemutató elmaradt. A színészeket bíróság elé citálták, és az előadás végül lekerült a műsorról.

Az egyház korábban sem mutatott könyörületet a neki nem tetsző művészeti törekvések iránt. Amikor Theo Angelopoulos filmrendező egy Florina nevű faluban forgatott, a püspök rendeletére harangozással és hangszórókból harsogó katonai indulókkal akadályozták a munkát. Később a képzőművészet is sorra került: az egyháznak a közízlésre hivatkozva 2003-ban sikerült betiltatnia egy belga művész, Thierry de Cordier kiállítását.

Míg a színházak a kétezres években kerülték a súrlódást, a válság kiélezte verseny arra késztette a művészeket, hogy élesebb témákhoz nyúljanak.

A tüntetőknek azonban nemcsak a közhangulat, hanem a törvény is felhatalmazást adott. A Btk. 198. és 199. paragrafusa ugyanis kimondja, hogy az istenkáromlás és az egyház sértegetése akár börtönnel is büntethető, ilyenkor az ügyészség hivatalból eljárást indíthat. Isten tulajdonképpen állami tulajdon, akinek védelme így állami feladat. (Pedig többen felhívták a figyelmet arra, hogy Isten teológiai szempontból meg tudja védeni magát.) A legnagyobb probléma ezzel a törvénnyel az, hogy műkritikussá avatta a bírókat, akik arra hivatkozhattak, hogy ezek az alkotások amúgy is pocsékak.

A Corpus Christi-ügy kapcsán a színház elleni feljelentés végül akkora közfelháborodást váltott ki, hogy az egyház kénytelen volt elhatárolódni az Arany Hajnaltól, habár a tüntetést közösen szervezték. Az egyik feljelentő, Pireusz említett püspöke később azt nyilatkozta, hogy teljesen véletlenül futott össze a párt tagjaival a rendőrségen. Az Arany Hajnalnak szerencsére gyorsan befellegzett, amikor egy ismert aktivista-zenész, Pavlosz Fisszasz meggyilkolásának vádjával többüket bilincsben vitték el a parlamentből. További jó hír, hogy a Btk. 198-as és 199-es paragrafusát három éve eltörölték. A szerző hangsúlyozza, hogy az egyház azonban túlélte a botrányt, és továbbra is a nemzeti identitás őreként funkcionál.

Zsigó Anna

Ibsen-eszmék ████████va
Víctor Iván Lopez Espíritu Santo: A cenzúra, mint akadály a szabad véleménynyilvánításban – Az „eszmék” forradalma Henrik Ibsen drámaírói munkásságában

A ma emberének (általában) közvetlen hozzáférése van minden olyan médiumhoz, amely segít tájékozódni a világban zajló eseményekről. De vajon mindez egyben azt is jelenti, hogy képesek vagyunk átszűrni magunkon az információt? Van-e hajlandóság bennünk a kritikai szemlélet kialakítására? Ugyan jogunkban áll közölni a véleményünket, de örök kérdés, hogy ezt a politikai hatalom egy adott történelmi pillanatban mennyire fogadja el.

Víctor Iván Lopez Espíritu Santo mexikói színész és tanár Henrik Ibsen drámaírói munkásságát vizsgálja tanulmányában, amelyet elméleti feltárással indít, a szabad véleménynyilvánítás meghatározásait veszi górcső alá. A különböző emberi jogi szervezetek (a mexikói Nemzeti Emberi Jogi Bizottság, Mexikó alkotmánya, az ENSZ Magna Chartája, a Human Rights Watch, valamint az Amnesty International) végkövetkeztetése hasonló: a szabad véleménynyilvánítás alapvető emberi jog, amelyet senki sem korlátozhat sem közvetett eszközökkel, sem visszaéléssel, sem a sajtó ellenőrzésével, és a véleménye miatt senkit sem érhet retorzió. A hivatalos előírásokkal ellentétben azonban a gyakorlatban sok esetben egészen más történt és történik.

Gondolnánk vagy sem, Henrik Ibsen (1828–1906) norvég drámaíró életművét a belőle kiolvasható ideológiai tartalmak miatt a mai napig cenzúra éri bizonyos országokban. Ibsen az emberi irracionalitás, az ipari forradalom hatásai által okozott kapitalizmus kritikusaként az életet helyezte a keresztény előírások elé. A női emancipáció egy irodalmi műben talán nála jelenik meg először – legalábbis Lopez Espíritu Santo szerint –, hiszen arra „ösztönözte” szereplőit, hogy küzdjenek az egyenjogúságért. A bergeni színház igazgatójaként felismerte, hogy az erősen expresszív, tartalmatlan és mímelt színészi játék miatt szükség van a változásra, ezért a színházat a romantikától az organikus naturalizmus felé aktualizálta.

Ibsen társadalmi drámái kezdetektől vitákat váltottak ki nemcsak Norvégiában, hanem a 19. századi Európa más országaiban is. Angliában és Németországban több kritikus nyíltan elmarasztalta a norvég szerző „eszméit”, és darabjainak felülvizsgálatát, a már bemutatott előadások levételét követelte. Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban a fordítók a drámák több mondatát is megváltoztatták. 1936-ban, amikor a Spanyol Köztársaság bukása és a fasiszta diktatúra bevezetése után korlátozták a véleménynyilvánítás szabadságát, az Ibsen-drámák színrevitelekor maguk a művészek gyakoroltak öncenzúrát, hogy elkerüljék a Franco-rezsimmel való összetűzéseket. Mexikóban A babaház 1954-es filmadaptációjában a rendező, Alfredo B. Crevenna és alkotótársai megváltoztatták a cselekmény végét: Nóra visszatért a férjéhez és a gyermekeihez, így az egész dráma ibseni mondanivalóját kiforgatták. Bizonyos kultúrákban ma is idegenül hathat az Ibsen-drámák világképe: A nép ellenségét Egyiptomban még 2012-ben is cenzúrázták, 2018-ban pedig Kínában a berlini Schaubühne vendégelőadását technikai problémákra hivatkozva leállították.

Lopez Espíritu Santo szerint Ibsen darabjainak „eszméi” erőteljes gondolati törést okoztak, a bennük megfogalmazódó kritika a maga idejében kiváltotta a felsőbb társadalmi rétegek ellenszenvét: Nietzsche és Kierkegaard egzisztencialista filozófiájának hatására az identitás és az emberi értelem keresésének fontosságát szorgalmazta, később Freud pszichoanalízisére is hatással volt. A szabadság, a női emancipáció, a társadalmi és vallási erkölcsökkel való szakítás – e témái miatt is kategorizálták színházát az „eszmék” színházának.

Bugnár Szidónia

Betiltott bábok
Georgeta Drăgan-Stancu: A cenzúra formái a bábszínházban

Vajon miért a bábművészetet érinti legszigorúbban a cenzúra? Általános okokat a báb szimbolikus voltában találhatunk: a báb mint közvetítő a szabad gondolatok kifejezője, azt mutatja fel, amit éppen elhallgattatni akarnak. A szövegben országonként csoportosított példákon keresztül figyelhetjük meg, hogy hogyan szorítják ki a bábművészetet a közösségi terekből, és hogyan próbálja a cenzúra elhallgattatni a társadalmi folyamatokra érzékenyen reflektáló művészeket.

Néhány területről tágasabb történelmi kitekintést kapunk. Ilyen például Franciaország, ahonnan a marionett kifejezés is származik. Ezt a kicsi Mária bábot bibliai jelenetek előadásakor használták, míg a 17. században XIV. Lajos ki nem tiltotta ezeket a templomokból. A mutatványos előadások színterei a vásárok lettek, csakúgy mint Itáliában, ahol késő este például a velencei Szent Márk téren láthatta a közönség a szókimondó, gúnyos előadásokat. Nem tartott sokáig ez az időszak sem: Párizsban 1719-ben francia színészek követelésére betiltották a vásári előadásokat, Velencében pedig öt cenzor indított hadjáratot a színészek ellen. A francia vásári színészek ekkor fordultak a bábok felé, mivel riadó esetén a bábos paraván könnyen mozdítható volt, és elrejtette a játszók identitását. Ekkoriban a kőszínházak repertoárjának rövidített verzióját játszották. A korszak egyik legdurvábban üldözött alkotója a portugál António José da Silva volt. Lisszaboni színházában a 18. század elején meghonosította a bábos opera műfaját, ezzel utat nyitva a kortárs bábművészet fejlődése előtt. Tragikusan fiatalon, harminchárom évesen az inkvizíció áldozata lett.

Romániában a 18. század végén jelentek meg a hatalom képviselőinek parodisztikus bábfigurái: a korrupt rendőr, a részeg pápa, a hivatásos koldusok. Válaszként a cenzúra először a templomi játékokhoz csatolta, majd ellehetetlenítette a bábjátszást az országban.

Franciaországban a 19. században III. Napóleon korlátozásai miatt a csalódott közönség pártolt el a bábszínháztól, amely ekkor fordult a gyerekközönség felé.

Nagyon érdekes a kifordítható, fekete-fehér, ún. topsy-turvy játékbabák története is. Ezeket a babákat eredetileg a 19. században a rabszolgatartó államok fekete lakossága készítette, mivel a gyerekeiknek tilos volt fehér babákkal játszaniuk. Ha lefülelték őket, a baba szoknyájával gyorsan eltakarták annak fehér felét.

A 20. századi példák között szerepelnek ellenálló művészek, mint a cseh Josef Skupa alkotta örökké civódó apa és fia, Spejbl és Hurvinek kettőse, vagy az indonéz Sukarno rezsim 1966-os bukása után bebörtönzött és halálra ítélt bábosok. Illetve olvashatunk az állami direktívák mentén szervezett bábművészetről is. A spanyol Franco-diktatúra megalkotta a mindent legyőző hős Juanín figuráját, Romániában pedig 1949 után betiltották a mesedarabokat a bábszínházakban.

A kortárs folyamatokkal kapcsolatban Alain Recoing-t idézve^[1] a szerző megállapítja, hogy a bábszínháznak újra az elnyomó hatalom elleni harc színterévé, class theaterré kell válnia. Ez a törekvés látható Mnouchkine utcai óriásbábos előadásain, melyek égető társadalmi kérdésekre reflektálnak, vagy az amerikai Bread and Puppet Theater munkáin is. Kérdés, hogy a színház ilyenkor nem válik-e maga is a vele ellentétes vélemények cenzorává.

Manapság a romániai bábjátszásban tartalmi cenzúra érzékelhető abban a kérdésben, hogy mi való és mi nem való a gyerekeknek. Így akár szereplők (Csontváz, Halál) vagy hangzásbeli és vizuális elemek (pl. túl sok zene, füstgép, lézerfény, mozgókép) is fennakadnak a cenzúra hálóján. A szerző sajnálattal hozzáteszi, hogy az egyre érzékenyebbé váló közönségnek nehéz megfelelni. A fekete és fehér színű vagy kövér és sovány bábok ugyan a befogadás és a vizualitás szempontjából értékesek, de máskülönben sértőnek és kirekesztőnek számítanak. A tendencia egy olyan utópisztikus jövőkép megjelenítése, ahol nem létezik a gonosz, nincs konfliktus, így nincs szükség akadályok leküzdésére és fejlődésre sem.

Zsigó Anna

^[1] Alain RECOING, „La marionette: un art de la vengeance”, Theatre/Public, 30. sz. (1979. november)