Fotók: Tamási Áron Színház

A Tóték nem véletlenül a leggyakrabban játszott XX. századi magyar drámák egyike. Kimagasló esztétikai értékén túl is számos oka van gyakori reprízeinek, hiszen Örkény István drámája remek humorral, az abszurdot az attól esetleg idegenkedő néző számára is élvezhetővé téve beszél örökké érvényesnek tűnő társadalmi kataklizmákról és emberi problémákról, ráadásul kiváló színészi lehetőségeket is kínál. Noha ennyi önmagában is elegendő ok a műsorra tűzéséhez (a szakmai sikerhez már nem feltétlenül az), a közelmúlt nem egy bemutatóján érződik törekvés a mű értelmezési tartományának szélesítésére, a hangsúlyok finom áthelyezésre – és ezzel együtt a játéktradícióktól való eltávolodásra, a forma átgondolására. Ennek egyik lehetséges módja a darab alapjául szolgáló kisregényhez való visszatérés, vagyis az epikai alkotás egyes elemeinek átemelése a drámába. Ami elvben jelentheti pusztán a történet gazdagítását, a humor árnyalását (a dramaturgiai konvencióktól való távolodás összetettebbé teheti a világ abszurditásának megmutatását), de következménye lehet az is, hogy az epika olyan módon és olyannyira itatja át a drámát, hogy ezzel a formát és a játékmódot is átalakítja. Ennek a törekvésnek eddigi legfontosabb példája az Örkény Színház 2013-as, Mácsai Pál rendezte bemutatója volt, amelynek szövegkönyvét Gáspár Ildikó írta. Az epikai formát a narráció szintjén is érvényesítő, ám a regényből átvett részeket zökkenőmentesen a dialógusokba emelő, a dráma erejét megőrző produkciónak köszönhetően sokan csodálkozhattak rá az örkényi epika humorára és mélységére. Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi rendezése is ebben a szellemben készült, de némiképp más úton halad.

A Tamási Áron Színház előadását ugyanis igen erős formaalkotó koncepció működteti. Az első szereplő, akivel találkozunk, maga a színpadi alakká váló Narrátor, aki szándékosan körvonalazatlan marad; csupán funkciója egyértelmű, ám a figura mibenléte, jelentése ambivalens. Nem az író teátrális reinkarnációja jelenik meg (mint Bocsárdi egyik kimagasló alkotásában, a Csodában, ahol Tamási Áron fiktív színpadi valója tűnt fel), de nem is egy olyan szereplő, akit közvetlen asszociációk mentén csatolhatnánk az örkényi világhoz. Beczásy Áron talányos, keleties ruhát viselő, festett arcú figurája a bohócok, a keleti bölcsek, a számunkra idegen, furcsa teremtmények világát is eszünkbe juttathatja, mégis mindenki másnál közvetlenebbül kommunikál velünk – kicsit olyan, mintha maga lenne a szerző fejéből kipattant, a néző képzeletében csak bizonytalan formát öltő, abszurd gondolat. De nemcsak a Narrátor tűnik testet öltött absztrakciónak, a rendezés absztrahálja a fizikai cselekvéseket is. A tér is jelzésszerű: nincs ház, kert, budi, bútor. Bartha József díszletének hangsúlyos eleme első látásra egy fal, amelyen négy, álló téglalap alakú, de különböző méretű üveg mögött jelennek meg a szereplők. Második pillantásra már láthatók az e „fal” mögötti oldalak, és kirajzolódik Tóték élettere: egy doboz formájú ház. S miközben a színpadra kerülő kisebb tárgyak is dobozoknak tűnnek, a dobozolás folyamata maga nem látható – ahogy gyakorlatilag egyetlen fizikai cselekvéssort sem látunk a maga valóságában. A margóvágó pedig csak új alakjában tűnik fel, hatalmasra nőve, mintegy szimbolikusan megjelenítve a szereplők feje felett lebegő őrületet. A tér elemei leginkább szürkék, feketék és fehérek, s ezek a színek jelennek meg alapvetően a Cs. Kiss Zsuzsanna tervezte jelmezeken is. A falubeliek összezártságát, összetartozását a ruhák azonos (vagy legalábbis erősen hasonló) mintái is kiemelik. Ezzel a színvilággal nagyon éles kontrasztot képez a faluba idegenként érkező Őrnagy tűzpiros viselete.

Az absztrakció természetesen a játékmódot is automatikusan stilizálja, hiszen a színészi reakciók gyakran meg nem jelenített akciókra érkeznek, a dialógusok sokszor olyan folyamatokhoz kapcsolódnak, amelyeket a befogadónak kell elképzelnie. De a színészi játék megtartja a finom egyensúlyt; úgy stilizál, hogy nem billen el a szélsőséges hangsúlyok, az egyértelmű karikírozás felé. Maguk a figurák nem vázlatok, nem karikatúrák, hanem ismerős örkényi karakterek. Kivált igaz ez az előadás legerősebb alakítására: Mátray László finoman elemelt, enyhén ironikus játéka egyszerre láttatja Tótban az elvhű, a normalitáshoz ragaszkodó, tekintélyes családfőt és a minden új elképzelést gyanakodva fogadó, komfortzónájából kilépni nehezen tudó, családi kiváltságaihoz ragaszkodó házi zsarnokot. Vele szemben Kónya-Ütő Bence Őrnagya élesebben elemelt alak, de az erősebb stilizálás nem a súlytalan komikum felé billenti el a játékot, hiszen a katona őrülete voltaképpen a háború, a világ őrületét hozza a színre. És amikor a fokozatosan akklimatizálódó Őrnagy felenged kissé, Kónya-Ütő Bence is finomabb hangsúlyokkal él, megláttatva ezzel a téboly színei mögött az Őrnagy valódi természetét: a nárcizmusból táplálkozó, minden empátiát nélkülöző nyájas zsarnokságot. D. Albu Annamária (Tótné) és Vass Zsuzsanna (Ágika) alakítása az alkalmazkodás, az önfeladás fokozatait és eltérő motivációit is megmutatja, Erdei Gábor (Postás) pedig a tisztaszívű félkegyelmű és holdkóros naplopó színeiből kever ki olyan figurát, amely úgy tűnik abszurdnak, hogy közben nagyon is ismerősnek érezzük. A kisebb szerepek alakítói – Gajzágó Zsuzsa (Gizi Gézáné), Szakács László (Tomaji plébános), Derzsi Dezső (A lajt tulajdonosa) – kevesebb lehetőséget kapnak, funkciójuk elsősorban az, hogy egy-egy színnel gyarapítsák a tablót. Kivételt ez alól csupán Nemes Levente (Cipriani professzor) jelent, aki éppen játéka természetes, reflektálatlan hangsúlyaival érzékelteti, mennyire kisiklott a világ.

Tóték küzdelmére a sepsiszentgyörgyi előadásban nemcsak a világ állapota vet súlyos árnyékot. A darabbal szemben a színpadi adaptáció (mivel írót nem jelöl a színlap, feltehetően a rendező és a dramaturg, Kali Ágnes munkája) már szinte a játék legelején nyilvánvalóvá teszi Gyula halálát. Így kezdettől fogva más fénytörésben látjuk Tóték helyzetét, hiszen minden igyekezetük, alkalmazkodásuk, megalázkodásuk hiábavaló. Hasonló súlyú változtatás nincs több az adaptációban – azt érezni inkább, hogy az epika vegyítése a drámával elsősorban a színpadi konstrukció megépítését szolgálja. Vagyis a kisregényből bekerült részletek legfontosabb funkciója nem a dialógusok humorának dúsítása vagy a történet távlatainak, interpretációs lehetőségeinek szélesítése, hanem a beszéd, a gesztusok primátusára építő, stilizáló, fizikai cselekvéssorozatokat kiiktató forma (és játékmód) megalkotásának lehetővé tétele. És ezt a funkcióját meggyőzően teljesíti is – az előadás azokon a pontokon érződik problematikusnak, ahol a rendezői eljárások nem válnak élményszerűvé, s pusztán elméleti konstrukciók maradnak. A narrátor központi szerepe érthető ugyan, de Beczásy Áron minden igyekezete ellenére a figura kívül marad a játékon, s mivel inkább a konstrukció részének tűnik, mint megfejtésre váró színpadi alaknak, még ambivalenciája, sejtelmessége sem teszi igazán érdekessé. A szintén az előadás elején érkező, a színlapon „Inas”-ként jelölt két figuráról eleinte azt gondoljuk, önálló színpadi életük lesz; veteránnak vagy katonaszökevénynek éppúgy láthatjuk őket, mint játékmestereknek, vagy akár a Narrátor asszisztenseinek. Ám Fekete Zsolt és Kolcsár József feladata a későbbiekben gyakorlatilag a színpad berendezésre, díszletezésére redukálódik. És gyakran előfordul az is, hogy a forma túlontúl determinálja a játékot, egyes jelenetek elnyúlnak, ritmusuk akadozik, s mintha az előadás egésze statikusabb volna az optimálisnál. Nem gondolom, hogy ez magából a koncepcióból következne, végképp nem, hogy az epikai és dráma vegyítéséből adódna, inkább a színpadi megjelenítés egyenetlenségét látom benne, vagyis azt, hogy az erős színészi teljesítmények ellenére sem sikerül mindig áttörni a szépen megkonstruált, de a játék lendületét, energiáit kissé visszafogó forma falait. Nem kizárt, hogy ez csak arányok kérdése, s ha a Tóték  – sok Bocsárdi-rendezéshez hasonlóan – alakul, változik még, akkor erősebbé, dinamikusabbá, élményszerűbbé válhat.

Mi? Örkény István: Tóték
Hol? sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
Kik? Szereplők: Mátray László (Tót), D. Albu Annamária (Tótné), Vass Zsuzsanna (Ágika), Kónya-Ütő Bence (Az őrnagy), Erdei Gábor (Gyuri atyu, postás), Nemes Levente (Cipriani professzor), Szakács László (Tomaji plébános), Derzsi Dezső (A lajt tulajdonosa), Pignitzky Gellért (Lőrincke), Pál Csaba (Elegáns őrnagy), Fekete Zsolt, Kolcsár József (Inas), Beczásy Áron (Narrátor). Dramaturg: Kali Ágnes. Díszlet: Bartha József. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Világítás: Bányai Tamás. Zene: Bocsárdi Magor. Rendező: Bocsárdi László.