Még csak néhány hete vette át a diplomáját, de már sok emlékezetes előadás fűződik a nevéhez, és az is biztos, hogy fogunk még hallani róla. Portré-interjú Gardenö Klaudiával.

Gardenö Klaudia. Fotó: Todoroff Lázár

– Az identitás témája központi szerepet játszik a munkáidban. Jól gondolom, hogy ez nem független a személyes élettörténetedtől?

– Az apámnak hét évesen kellett elhagynia Magyarországot ’56-ban. A negyvenes évei közepén, egy magyarországi nyaraláson találkozott anyámmal, aki egyébként felvidéki magyar. Néha azért elgondolkodom azon, hogy mekkora szerencse kellett ahhoz, hogy én most itt legyek. Lehet, egyszer a lottót is megnyerem… Én Svédországban születtem, és óvodás koromban költöztünk végleg Szlovákiába, de ott is több állomásunk volt. Apám svédül beszélt velem gyerekkoromban, majd szlovák oviba jártam, úgyhogy abszolút több nyelvben és kultúrában nőttem fel. Egyébként anyanyelvi szinten csak magyarul beszélek. Életem során 21-szer költöztem. Most lesz a 22., ha jól számolom.

– Egy svéd városból kerültél egy kis magyarlakta faluba Szlovákiába, ahol azután szlovák óvodába jártál, hogy megtanulj szlovákul…

– Valahogy így, igen. De az ovis időszakban még alapvetően ingáztunk, mivel apukám nem talált Szlovákiában munkát, az év körülbelül felét Svédországban töltöttük. Amikor iskolás lettem, megint költöztünk, immár közel a magyar határhoz.

– Emlékszel arra, hogy felnövő kamaszként hogyan gondoltál magadra? Mennyire érezted idegennek magad például?

– Akkoriban ezt nem tudtam így megfogalmazni, de mostanában sokat gondolkodom azon, hogy mintha az egész eddigi életemet végigkísérné, hogy vagy a saját mentalitásom miatt kell egy másik közeget keresnem, vagy azért, mert egyszerűen megszűnik körülöttem az, ami korábban volt. Az osztály, ahol kezdtem az általános iskolát, megszűnt év végére. Először egy egyházi középiskolába jártam, de az nagyon idegen volt tőlem, otthagytam. Azután elkerültem a párkányi gimibe, de ott is szenvedtem, azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Végül negyedikben a váci konziban kötöttem ki jazz-ének szakon, ott kerültek egyenesbe a dolgok. Mindig vágytam arra, hogy tartozzak egy közösséghez, de ez sose ment könnyen.

– Mi hiányzott?

– Emlékszem, a konzis időkben ültem a konyhában egyszer éjszaka, és valahogy sírhatnékom volt, amit nem értettem, mert hát végre minden jól alakult körülöttem. Akkor kezdtem el azon gondolkozni, lehet, hogy ebben a „nem találom a helyemet sehol”-ban az is benne van, hogy én nem tudom kizárólagosan valamilyennek, valahova tartozónak mondani magam. Képtelen vagyok csak felvidékiként vagy csak magyarként gondolni magamra, miközben az is vagyok. Nem tudok azonosulni ezekkel a címkékkel. A zenészek között is azt éreztem, hogy én nem vagyok annyira zenész, mint a többiek. Talán a színház az egyetlen, ami száz százalékig én vagyok.

– Miközben volt benned egy vágy, hogy „körül tudd rajzolni” magad?

– Igen, abszolút. Először színésznek felvételiztem az SZFE-re. Az egyetlen dolog, amit a színházból láttam, hogy az ember gondolatokat közvetít valamiről, ami fontos neki. Gondolatokat, amelyeket nem lehet egy az egyben elmondani. A versmondást is azért szerettem annyira Garamkövesden, mert olyan volt, mint valami titkos nyelv.

Harmadrostáztam Novák Eszternél, aki nem vett fel a zenés osztályába, de elhívott a zenés rendezők harmadrostájára játszani, és akkor láttam először, hogy milyen egy rendező-felvételi, hogy nem csak színészként lehet színházzal foglalkozni. Utána elmentem Svédországba, és ott nagyon elkapott ez az identitás-válság. Rájöttem, hogy mindenképpen kell egy bázis.

– Kívül kerested ezt a „bázist” vagy belül?

– Mindenhol, azt hiszem. Ez is volt a baj, hogy annyira meg akartam találni, és ennek a feszítő, kényszerítő erejétől nagyon rosszul éreztem magam. Illetve az is egy – talán reális – félelmem, hogy ha valaki akkora osztály-ugrásban van, mint én, és egy más, ismeretlen társadalmi közegbe kerül, akkor nagyon fontos, hogy megragadjon minden adódó lehetőséget, mert lehet, nem lesz másik. Nekem az SZFE volt az egyetlen esélyem arra, hogy a színház közelébe kerüljek, és azt csináljam, amit szeretnék. Most vagy soha.

Mostanában jöttem rá arra is, hogy a színház nekem a közösséghez tartozás esélyét is jelenti. És – legalábbis azt hiszem – képes vagyok magam körül közösséget teremteni. Ha van egy projekt, akkor arra az időre tartozom valahová. Valószínűleg ezt éreztem meg annak idején a színházban.

Emlékszem, még 14 éves koromban volt egy nagy projektem. Akkoriban rá voltam kattanva a musicalekre, különösen a Valahol Európábanra. Mivel a színjátszó szakkörben, ahova jártam, nem lehetett műsorra tűzni, elhatároztam, hogy majd én megszervezem, és megcsináljuk magunk. Garamkövesden, a faluban összegyűjtöttem a velem egykorúakat meg kicsit idősebbeket – vagy 15-20 embert –, és fél évig próbáltunk hetente egyszer. Még azt is kiderítettem, hogyan lehet ingyen SMS-eket küldeni mindenkinek a próba időpontjairól. A végén nem lett belőle előadás, de a darab felét megcsináltuk.

Örkény István: Pisti a vérzivatarban. Fotó: Todoroff Lázár

– Az élettörténetedre visszatérve, ott tartunk, hogy nem vettek fel színésznek az SZFE-re…

– Utána jártam egy ideig az ELTE-re skandinavisztika szakra, de nagyon szenvedtem attól, hogy eltűnt a művészet az életemből, úgyhogy elmentem Dániába és Svédországba különböző színházakhoz gyakorlatra, majd visszamentem a váci konziba nagybőgőzni.

– A színházi gyakorlatokat hogyan szervezted meg?

– Több színháznak is írtam a hivatalos ímélcímére, hogy engedjenek be próbákat nézni, és néhányan válaszoltak, köztük a Dán Királyi Színház és egy kisebb színház Malmöben, a Teater Foratt. Az utóbbi helyen ráadásul olyan szerencsém volt, hogy munkát is kaptam: egy egyiptomi rocksztárral és egy, a Dramatenben játszó színésznővel dolgozhattam.

– Hogyan lett azután mindebből bábrendező szak az SZFE-n?

– Akkor kezdett el igazán érdekelni a báb, amikor egy aarhusi színház (Gruppe38) absztrakt projektjeit láttam, főleg az All This Coming and Going című installációsorozatot, amelynek létrejötténél egyébként hospitáltam. Nem nevezném bábszínháznak, amit ők csinálnak, de ahhoz áll a legközelebb. Azóta több absztrakt színházi alkotót is követek, nagyon izgalmasnak tartom, amiket csinálnak. Nekem valamiért nem elég a „csak” prózai színház, de a „csak” bábszínház sem. Kifejezetten frusztrálnak ezek a skatulyák. A színház számomra egy metaforikus gondolkodást jelent.

Emlékszem, amikor az Ivanovot néztük felvételről. Zseniális volt az egész, a színészek, a jelmezek, de én mégis azt éreztem, hogy engem nem érdekel ez a realista díszlet és jelmez, a valóságnak a „kvázi reprodukálása”. Hiába játszanak el a színészek valamit a legteljesebb átéléssel, van ebben a „valóság-másolásban” valami eltávolító számomra.

– Egy metaforikus világ sokkal „valóságosabb”?

– Igen, pontosan. Persze lehet, hogy az össze-vissza életem miatt. És ehhez az absztrakt világhoz nagyon passzolnak a bábok vagy a zene. Hálás vagyok az osztályfőnökeimnek, Csizmadia Tibornak és Hoffer Károlynak, hogy nem erőltettek rám semmit az SZFE-n: elkezdhettem keresgélni azt, ami tényleg érdekel. Ezért is volt nekem különösen szörnyű, ami történt: végre egy iskola, amit az elejétől ugyanazokkal az emberekkel csinálok, ott, ahol azt érzem, lennem kell, hát nem most dózerolják le. Harmadéves voltam, elkezdtem megtalálni „az embereimet”, akikkel szeretnék dolgozni, kezdett minden összeállni. Ebben az időszakban találkoztam Berényi Nórával, Börcsök Olivérrel és Komán Attilával, akikkel való találkozásom meghatározta szerintem a pályakezdésemet. Velük kezdtem el azt próbálgatni az első rendezésemben, a Titus-ban, hogy mi is az a színház, ami felé el szeretnék indulni. De egy másik kedves színész barátommal is ott találkoztam, aki a Covid-korlátozások alatt Sir Teofilter álnéven koreografálta az egyik előadásomat.

– A Covid és következményei a színházi alkotók nagy részét inkább elbizonytalanították, te viszont mintha szárnyakat kaptál volna, inspirálóan hatott rád a járvány, új műfajokat próbáltál ki.

– Én egyébként is mindig a jelenben élek, arra akarok reagálni, ami éppen történik. Sokkal nehezebb lenne számomra, ha most kellene kiválasztanom egy darabot, amit három év múlva fogok megcsinálni, hiszen honnan tudjam most, mi lesz akkor a világban körülöttem. A Mihaela-ügy és az Idővonal, vagy akár az Ad Absurdum is az adott pandémiás körülményekre reagált a maga módján. Szabályfeszegetés… Úgy próbálni mégis, hogy elvileg nem lehet, úgy csinálni mégis élő előadást, hogy közben nem lehet. Aztán kiderül, hogy mégis lehet. Ezek a csakazértis helyzetek mindig inspiráltak. Másrészt, ha nem dolgozom végig ezt az időszakot, akkor abba belehaltam volna. Úgy éreztem, hogy nincs más választásom, ki kell találnom a módját, hogyan tudok kommunikálni a külvilággal, mert most vagyok pályakezdő, most van az, amikor figyelhetnek rám, amikor tele vagyok energiával.

Az Idővonal esetében például felhívtam Barda Beát, a Trafó ügyvezető igazgatóját, hogy szeretnénk csinálni egy sétaszínházi előadást. Először azt mondta, hogy jó ötlet, majd hívjuk el az előadásra. Azután két héttel később írt, hogy lehet, tud segíteni, így végül Trafós előadásként született meg az Idővonal, ami nagyon sokat jelentett nekünk.

– A sétaszínház ideális választás a távolságtartás szempontjából is. Innen jött az ötlet?

– Részben. Az a néhány hét, amikor játszottuk az előadást, egy megismételhetetlen átmeneti időszak volt. Nagyon mások voltak az utcák, az emberek, különös energiák mozogtak. Volt egyfajta apokaliptikus hangulata, miközben érezhetően közel volt a változás. A próbaidőszak alatt még zárva voltak a vendéglátóhelyek, az első előadásunkkor volt a mérsékelt újranyitás. Sőt még a kijárási korlátozás is érvényben volt. Arra gondoltam, jó lenne valahogy ezt megfogni, lefotózni. Először az a partizán ötlet jutott eszembe, hogy a kijárási korlátozás kezdete után kis csoportokban kellene VIP túrákat tartani. Azután rájöttem, hogy napközben is abszolút működhet az ötlet. Hónapok után először együtt sétálni idegenekkel…

East End: Idővonal. Fotó: Todoroff Lázár

– Sétaszínházból azóta többet is csináltál: az Ambivalens magyar szabadságot idén tavasszal, az Itt voltunk!-ot a Klauzál téren pedig júniusban. Ennyire bejött ez a forma?

– Nem ez az oka, csak valahogy így alakult, bár mindegyik előadás nagyon más volt. Amikor a Radnóti Ifjúsági Műhelye felkért arra, hogy csináljak velük egy sétát, bár nagyon örültem, rögtön utána az jutott eszembe, mi lesz akkor, ha ezután már csak ilyen előadásokra fognak hívni? Egyébként most, amikor a Pisti a vérzivatarbant csináltuk, több ember is elárulta, hogy az előadás előtt féltek attól, hogy mit kezdek majd egy klasszikusabb színházi formával. Miközben én ezt is imádom, csak az elmúlt 1-2 évben nem voltak meg hozzá a körülmények.

– Vicces, hogy ezt mondod, mert én is arra számítottam, hogy „szét fogod szedni” a darabot, úgyhogy átolvastam a szöveget előtte, és nagyon meglepődtem, amikor az eredeti mondatokat hallottam egymás után…Hogy került a kezedbe Örkény műve?

– Éppen nagyon sivárnak éreztem mindent magam körül januárban, miután visszajöttem a stockholmi Erasmusról, és otthagytam az SZFE-t. Kényszeresen kerestem valamit, ami felzaklat, úgyhogy elkezdtem szisztematikusan darabokat olvasgatni. Mindenképpen akartam valamin dolgozni. Megnéztem Brechtet, különböző svéd szövegeket, egy angol kortárs darabot, és volt, ami érdekelt, de amikor elolvastam a Pisti első részét, rögtön arra gondoltam, hogy ezt muszáj most megcsinálnom azokkal a színészekkel, akikkel az egyetem alatt meghatározó volt a találkozásom, mert ez a darab rólunk szól. Mindig új közegek, új korszakok, újrakezdések sora, meghasonlások. És mi még talán elhisszük, hogy újjá tudunk születni, hogy lehet újrakezdeni mindent. Állandóan döntéseket kell hoznod, hogy hova tartozol, és hova nem, melyik csapathoz csatlakozol. Ez a darab zsigerileg a mi generációnké most. Pont olyan abszurd minden körülöttünk, mint ami Pistit körbeveszi. Ez nekünk, nekem egy korszak, az SZFE vége, gondoltam, zárjuk le méltó módon egy „utolsó jutalomjátékkal”.

Eleinte teljesen lehetetlennek tűnt az egész, nem volt rá pénz egyáltalán, a helyszín az olvasópróba előtt két nappal lett meg, nem volt fix próbahelyünk és összesen egy hónapunk volt összerakni. Szinte hihetetlen, hogy meg tudott születni az előadás. Az Auróra teljesen ingyen befogadott minket. Most ilyen világot élünk, jóemberek nélkül nem tudnak létrejönni dolgok. Mérhetetlenül hálás vagyok a színészeknek, a zenész barátaimnak a konziból és az alkotótársaimnak, hogy nem engedték el a kezem.