Trepljov azt mondja a Sirályban: az én apám kijevi polgár, tartózkodási engedéllyel. Nos, az én apám is kijevi polgár tartózkodási engedéllyel, édesanyám pedig orosz polgár tatár engedéllyel. Ő olyan muzulmán környezetben nőtt föl, ahol a hagyományos társadalom alapja nem az uralkodó apa és az alávetett anya. Én abban nevelkedtem, hogy a nagymamáim a „mámmák”. Egyébként gyerekkoromban nem volt téma a sokféle kultúra – alapvetés volt.

– Hogyan érint téged a háború?

– Szeretteim vannak mindkét oldalon. Régen gyakran ingáztunk, és sokáig éltem Kijevben. A felmenőim szerint orosz, ukrán, tatár és volgai bolgár vagyok. Az anyanyelvem orosz, a kultúrám tatár. Trepljov azt mondja a Sirályban: az én apám kijevi polgár, tartózkodási engedéllyel. Nos, az én apám is kijevi polgár tartózkodási engedéllyel, édesanyám pedig orosz polgár tatár engedéllyel. Ő olyan muzulmán környezetben nőtt föl, ahol a hagyományos társadalom alapja nem az uralkodó apa és az alávetett anya. Én abban nevelkedtem, hogy a nagymamáim a „mámmák”. Egyébként gyerekkoromban nem volt téma a sokféle kultúra – alapvetés volt.

– Nyilván számtalan régi történeted van. Mondj egyet, ami neked most fontos.

– Amikor négyéves voltam, egy számomra fontos ember, akiben bíztam, bántalmazott. Egy Volgához közeli erdőben voltunk, és olyan érzésem volt, mintha szellemet vagy árnyat látnék: valami furcsa energia, mint egy alak, kihúz engem a sötétből, mielőtt még súlyosabb dolgok történhetnének. És harminckét éves koromban, amikor Budapesten egy szakítás után nagyon elakadtam, egyszer csak feljött ez a mélyen elnyomott emlék. Elkezdtem jelen idejűként látni a múltbeli traumákat. Hirtelen ráébredtem, hogy az alak, aki kihúz engem a csávából, én vagyok. Így kapcsolódott össze a tudatomban a múlt és a jelen.

– Mondasz egy olyat is, amit a felmenőid meséltek?

– Nagyapámat a második világháborúban besorozták a szovjet hadseregbe. Az osztagában ketten voltak tatárok a tizenháromból, a többiek oroszok. A náci erők ellen harcoltak. Éppen Magyarországon jártak, Kecskeméten, ahol én évtizedekkel később nevelkedtem. Napok óta éheztek, amikor találtak egy bunkert. A nagyapám eleve nem akart harcolni, de a családtagjai életével zsarolták, és azzal, hogy hátba lövik, ha szökni próbálna. Szóval többnapi éhezés után kinyitották a bunkert, és az ott talált konzerveket azonmód falni kezdték. Ekkor nagyapám tatár barátja szólt, hogy ez disznóhús, ami nekik tiltott. Ezért a nagyapám és barátja meghánytatták magukat, miközben a többiek csak ettek és ettek. Mire nagyapámék fölocsúdtak, a többiek már kezdtek rosszul lenni, a konzerv ugyanis mérgezett volt. Ők ketten élték túl.

– Erős történet. Akkor kezdjünk is bele… Mit gondolsz arról, hogy egy háborúban milyen felelőssége van egy alkotónak?

– A szókimondó előadásokat azok nézik meg, akik egyébként is egyetértenek azzal, ami mögöttük van. Az áthallásos dolgok azonban akár azokhoz is eljuthatnak, akik nem feltétlenül azonosulnak velük. De ez alkotóként kevésbé elhatározás, mint inkább alkat kérdése. Kazanyban nemrég csináltunk egy előadást két erdélyi magyar alkotóval, Kupás Anna tervezővel és Bakk-Dávid László zeneszerzővel, valamint számos tatár résztvevővel.[1] Ennek az előadásnak súlya van, mert mindenki tudja, miről beszélünk, de a hatalom nem tudja levetetni műsorról, ugyanis nem talál rajta fogást. Engem érdekel, hogyan működik egy kiépült diktatórikus rendszer, még ha oly titokzatos is egyéni szinteken. Az olyan színház, amelyik vizsgálja, és nem megítéli, hogyan épül fel egy rendszer. Például már Shakespeare akadémiás diákként szembesültem a szakmai hierarchiával, azzal, hogy milyen rangú szakmai lehetőségeknél juthatok már tovább. Ez rettentő káros, és nem politikai meggyőződés függvénye. A háború nem a fegyverekkel kezdődik, hanem azzal, hogy hogyan szólunk egymáshoz. A gyerekkori pillanataim alapján nem volt realitása, hogy egyszer csak ne kezdődjön el a háború.

– Szerinted van olyan helyzet, amikor alkotóként felelősséged nem csak a rendezéseiden keresztül megszólalni?

– Ehhez a kérdéshez úgy tudok viszonyulni, hogy felélesztettem az ingyenes, kollektív tréningjeimet. Ezek lehetőségek közösségi találkozásokra – mert amire az értelmezésem szerint rákérdezel, az éppen ezeknek a találkozásoknak a végzetes hiánya. Ez nem pszichoterápia, és nem is kell, hogy színházi előadás szülessen belőle, hanem lehetőség a kommunikációra, amitől hirtelen lekerül egy nagyobb teher az emberről. Ha körbemegy egy spontán elindított mozdulat, már fél óra után egész jól megértjük egymást vadidegen emberekkel. Eltűnnek a közéleti oldalak, és rá lehet érezni, hogy az emberek nem arra születtek, hogy gyűlöljék egymást. Ugyanez történt az ukrajnai háború kezdetekor is, amikor civil önkéntesek összegyűltek tevőlegesen segíteni a menekülteket a pályaudvarokon.

– Oroszországban lehetett érezni, hogy van valami a levegőben? Egyáltalán észre kellett volna venni, mi készülődik?

– Nem tudom. Saját tapasztalataim vannak. Annak idején (2011-ben, Dörner György igazgatói kinevezésekor – a szerk.) az Új Színház előtti tüntetést egy kollégámmal szerveztük meg. Nekem fontos volt, hogy antiszemita szellemiség ne kerülhessen be a kulturális közegbe. Aztán az ott kialakult huzavona miatt, hogy ki léphet fel és ki nem, ki is ábrándultam. Az SZFE-n történtek kapcsán pedig felháborítottak az ideológiai alapon általánosító kijelentések, amelyekkel az egyetemistákat illették. Bár nem lehet hozzászokni például a migránsok gyalázásához sem, én, a migráns újabban szintet is léptem: már nemcsak muszlim eredetű migráns vagyok, hanem orosz-ukrán is.

– Számonkérhető-e a hallgatás ezekben a helyzetekben?

– Amikor már látszanak a koncentrációs lágerek kontúrjai, muszáj megszólalni. A gyűlölet persze kockáról kockára épül, előre nehéz megmondani, melyik nap kezdik vagonokban elvinni a másképp gondolkodókat. Ahogyan azt is, hogy a kommunikáció honnantól uszítás. Valószínűleg nehezebb felismerni, mint szeretnénk. Sokan azért vannak csöndben, mert ugyan felismerik a bajt, de valahogy élni kell… Pár évvel ezelőtt én is kaptam egy jó tanácsot, hogy mit hogyan csináljak, különben ne csodálkozzak azon, ha a pályázatok, amelyekben ott lesz a nevem, nem kapnak pénzt. Vagyis azok, akik velem akarnak dolgozni, nem jutnak forráshoz. Szóval mérlegelnem kellett: tegyek-e tönkre, tönkretehetek-e olyan társulatokat, ahova hívnak?

– Nehéz kérdés volt?

– Akkor nehéz volt, mert ismertem azt a harminc embert, akikkel dolgozni szerettem volna. Nem politikai oldalakat láttam, hanem embereket, akikkel én gyakorlatilag zsarolható voltam.

– Nem kérdezek konkrétumokat. Szinte soha senki nem mond leleplező, érdeksértő dolgokat, mert azzal maga alatt vágná a fát.

– Nem a saját pozícióm érdekel, hanem másoké. Ha a sajátom érdekelne, akkor most nagyon jó dolgom lehetne. De ez sosem motivált. Viszont az emberek zsarolhatók, támadhatók. Pár éve, amikor egy ilyen szituációban vehemensen felálltam, finoman jelezték, mennyire gyorsan lehetnek átfogó következményei az „ugrálásnak”, történetesen, hogy bajt hozhatok egy erdélyi társulatra. A beszélgetés során fenyegetés nem hangzott el, mégis pontosan tudtam, miről van szó. Ez a legfurcsább az egészben.

– Miért érted te ezt ilyen jól?

– Azért, mert tudom, hogyan szörfölök a két oldal között. Mind a két színházi csoportosulásnál látok olyat, amitől nem tudom eldönteni, hova álljak. De van egy bizonyos lelkiismereti határ, amelyen túl egyszerűen nem éri meg ezen a vízen maradni. Arra figyelek, hogy ne ártsak senkinek. Az nem fér bele, hogy valaki miattam veszítsen el egy munkát. Ahogy nem hat meg, ha felkínálnak egy szakmai pozíciót vagy egy tanári státuszt. Ezeket csak szakmai alapon érdemelhetem ki, különben nem fogok tudni dolgozni. Akkor inkább elmegyek Barcelonába kávét főzni.

– De még itt vagy.

– Igen, és lehet ezt a semlegességi szándékomat apolitikusságnak olvasni, de a fiatalabbakat kevésbé érdeklik a régi szakmai sérelmek. Én nem ideológiákkal akarok egyetérteni vagy vitázni, hanem ügyek mellett kiállni. És hiába véreztetett ki az SZFE melletti kiállásom, amit előre tudtam, hogy így lesz, muszáj volt megtennem. Sok erőt adtak akkor a fiatalok. Most pedig sok erőt adnak azok, akik segítenek a menekülteknek, és nem csak fotelpolitizálnak.

– Annak idején neves alkotók álltak ki Putyin mellett, akik aztán – lehetett olvasni erről – a lojalitásukért kapott támogatásért cserébe abszolút pozitív, „rendszerhű” darabokkal álltak elő.

– Pont, ahogy Magyarország viselkedik Oroszországgal kapcsolatban. Nem ítélhetek meg senkit, de úgy veszem észre, ez most már egy mélyhipnotikus abúzus. Amikor pályára kerültem, gyakran kaptam a kérdéseimre válaszként, hogy ezzel meg azzal ne foglalkozzak.

– Mondj egy példát, kérlek.

– Amikor a szentgyörgyi társulat Meggyeskertjével beválogattak minket a főprogramba, akkor éppen nem illett részt venni a POSZT-on. Nagyon vívódtam. A társulat szempontjából egyértelmű volt a helyzet. A magam szempontjából pedig arra jutottam, hogy nekem az a fontos, hogy a munkám és annak eredménye miatt hívjanak, ahova hívnak. Illetve azért, hogy szabadon kifejezhessem magam. Láttam Moszkvában három-négy hónapja A kis herceget Rizsakov színházában egy híres színész monodrámájaként, nagyzenekari kísérettel. Rendkívüli ereje volt. Aktuálisnak egyáltalán nem mondanám, de jelen idejűnek igen. Amikor nagy baj van, megerősödik az univerzalitás iránti vágy, és ez mélyebbre tud vonni, mint bármilyen konkrét utalás. És láttam egy emlékezetes tatár előadást is. Egy srác rendezte: egy szűz, muzulmán, papnak készülő férfi nőkkel való kapcsolatáról szólt.[2] Költészet volt, de nagyon aktuális. A fiatalok nálunk is a költői színház felé mozdulnak el, de nem gyávaságból, hanem valami nagyobb iránti vágyból. Nálunk is diktatúra van, bár más szinten tart, mint Oroszországban. Nálunk egyelőre attól van diktatúra, hogy az emberek szívében már elfér a gyűlölet.

– A magyar kormány hintapolitikát folytat a háború kapcsán. A politikusok is színházi eszközöket használnak. Mit tehet ilyenkor egy alkotó, aki szakmájából fakadóan jobban érti, ami a felszínen történik?

– A színészgyűlölet korokon átível, így ma is sokaknak faktum, hogy a színészek romlott emberek. Zelenszkijről is megvetően és lekezelően mondják, hogy színész. De nem is az ő személye mellett kell kiállni, hanem azok mellett, akik menekülnek és áldozatok. A művészi munka és a morál elválaszthatatlan egymástól, és vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem mehetsz tovább, nem fordíthatod el a fejed. Magyarországon az elmúlt években morális problémává vált, hogy a szakmán belül hol dolgozom. Ha mindenből kihúzom magam, akkor nem vagyok. Ha pedig úszom az árral, és én is megkötöm a kompromisszumaimat, akkor az egész közeggel együtt lassan elvesztem a képességemet a reflektálásra, a visszajelzésre. Nincs jó állapotban a szakmánk.

– A 2018-as választások előtti éjszaka lemásztam a Duna-partra jókora adag olajfestékkel, és felfestettem a Parlament alá két és fél méteres cirill betűkkel: Kreml. Nem volt nagy ötlet, de szerettem volna valami figyelemfelkeltőt csinálni. Pár órán belül eltüntették. Vajon köztiszteletben álló művészek nem tudnak valami érdemlegeset tenni kényes helyzetekben? Van-e például a színházcsinálóknak ilyen jellegű felelőssége?

– Jó kérdés. Gyakran jönnek azzal a színházigazgatók, sőt, helyenként polgármesterek is, hogy a nézőszámon múlik minden. Talán tudnék olyan Barátok közt-musicalsorozatot csinálni, ami hozná a nézőszámot. Viszont ócska lenne. Így tekintek a mostani politikai fősodorra is: attól még, hogy valaminek nagy sikere van, az nem feltétlenül jó.

Fotók: Gálos Mihály Samu

– Voltál mostanában Kazanyban?

– Dolgoztam is, fél évvel ezelőtt. És ugyanaz a tatár társulat felkért egy következő munkára is, ami – egy európai rendezőt meghívni – ma már politikai merészség. Akkor négy dramaturggal, három lánnyal és egy fiúval dolgoztunk együtt. Azt a felkérést kaptuk, hogy a gyerekkoromból kiindulva csináljunk előadást. Ők kezdeményezték, hogy járjuk végig a gyerekkorom helyszíneit. Arra voltak kíváncsiak, hogy valaki, aki nem járt ott harminc éve, milyennek látja a múltat és a jelent. Megjegyzem, úgy sétáltunk a városban, hogy a lányok közül kettő, ismert költők, nem titkoltan egy párt alkotott. Én aggódtam, nehogy valaki bántsa őket. Ugyanakkor felszabadító volt, hogy a járókelők nem is néztek rájuk furcsán, és a közös munkát is a szabadság jellemezte. A munka metódusából pedig meglátszik az egymással való bánásmód is. Én nemcsak azt tartom diktatúrának, ha valaki, mondjuk, az igazgató, a rendező vagy egy vezető színész önhatalmúlag dönt – az is diktatúra, amikor bizonyos előírás szerint kell dolgoznunk, ami egy kényszerűen kialakított viszony a munkához. Itthon, Magyarországon folyton azt hallom: a színházban kell a diktatúra és a hierarchia. Utóbbival talán nincs is gond, ha az a működést segíti, szervezi. De azzal a fajta megfelelési kényszerrel, amit nem is a munkakörökhöz, hanem a beosztásokhoz kötünk, megfosztjuk magunkat annak a lehetőségétől, hogy spontán szülessenek dolgok. Spontaneitás nélkül pedig soha nem fogjuk egymást érteni és megérteni. Ekként válik a próbaidő is felülről irányított folyamattá. Ha pedig ezt az alapvető belső akadályt sem tudjuk elhárítani, hogyan tehetnénk fel alkotóként morális kérdéseket? A színházi diktatúra olyan idejétmúlt rendszer, ami szellemi fogságban tart. A szövegnek létezik dramaturgiája, de a térnek és a zenének sokszor nem hagyunk terepet, vagy ha hagyunk, akkor is kötött formai megoldásokról beszélünk, ötletekről, és nem arról, hogy mi változtathatna meg minket a munka során. Receptekkel és szakmai előírásokkal érkezünk próbára, ezért nem vesszük észre, hogy az elemzés és a megoldások keresése egy tanult rendszerhez kötődik. Pedig a világ rengeteg módszert és megközelítést ajánl fel az embereknek. Aki pedig másképp csinálja, arra rámondják, hogy nem gondolkodik jól vagy nem elég felkészült.

– De a színház üzem.

– A tervezhetőség hasznos. Viszont ha a tervet arra használjuk, hogy kész állapotokkal töltsük meg, az súlyos tévedés, és sokkal nagyobb gond, mint a politikai szembenállás.

– Milyen állapotokra gondolsz?

– Hogy olyan az egész, mintha egy kereskedésben lelkekkel seftelnénk: az adott szerepet megtöltöd a kívánt állapottal. Nem a társakkal egymásra figyelve közösen kialakítjuk, hanem mindenki megtanulja a szöveget, aztán úgy csinálunk, mintha igaz lenne az értelmezés. Van egy karakter, és a színész tudja, mit fog átélni a szerepében, aztán rágörcsöl arra, hogy a következő pillanatban ne tűnjön fel, hogy ő ezt készen hozza. Ez megáll a brechti teatralitásban, azt viszont már kimaxoltuk. Emiatt teóriákban gondolkodunk, metódust keresünk, és nagyon sokszor nem figyelünk arra, ami közöttünk történhet(ne) a térben.

– És milyen lett a kazanyi előadás?

– Elég konkrét. Én is játszottam benne, az ötéves énem is egy szerep, amelyet egy Farhad Muhametzanov nevű, debütáló színész alakított. Van benne Szovjetunió, Tatárföld, rendszerváltás, a tatárok lázadása az oroszokkal szemben, és a többi. Sokan úgy tartják, ez az előadás Tatárföld, egy pár millió fős kisebbség kollektív pszichoterápiája Oroszország közepén.

– Nem hagy nyugodni, hogy hogyan csinálnak majd művészetet azok a színházi emberek, akik kiálltak Putyin mellett, nem meggyőződésből, hanem mert élni kell. Ugyan most eljött az a pont, hogy visszavonják a kiállásukat, és elmenekülnek, de ezt nyilván csak azok tudják megtenni, akik magasabb társadalmi státuszuknál fogva (anyagilag) megengedhetik maguknak.

– Beszélgettem egy taxisofőrrel fél éve Kazanyban, kérdeztem, mit gondol Putyinról. Azt mondta, tiszteli, hiszen ő az elnök. Ugyanakkor pár hete láttam egy lány Insta-storyját, amelyben az orosz rendszerről beszélt, és ott, Oroszország közepén kiállt Ukrajna mellett. Egyébként több ilyen ismerősöm van. A lány pont azt vetette föl, amit mondasz: problematikusnak tartja, hogy ennyien elmennek Oroszországból, hiszen épp most kellene valaminek történnie, ami más, mint ami eddig volt. Csak tudod, az emberek eljutottak oda, hogy mindenáron meg akarják tartani az életüket. A lány egy ideje már nem posztol, remélem, azért nem, mert színházat csinál…

– Meg tudom érteni, aki menti az életét.

– Persze, de ezt már érzi a hatalom is. És világos, hogy mindenki félti a pozícióját, amellyel szinten tudja tartani az életét. De én hiszek abban, hogy nemcsak félelmeken múlik az élet, hanem célokon is. Én egy eszményi világban reménykedem gyerekkorom óta, most is azon gondolkodom a legtöbbet, mit kell tennem, hogy ez az eszményi világ megvalósulhasson. Ehhez biztonságra van szükségem, ami máris csapda, mert ezt itt és most kell megteremteni. Érzem, hogy ebben a rendszerben leépülök. A legszívesebben beolvasnék sok mindenkinek, és valami kibaszott nagy lázadásperformanszot csinálnék. Ehelyett jó esetben okos kollégákkal összerakunk egy darabot. Nemcsak az orosz–ukrán háború tesz kétségbeesetté, hanem ez az egész lealjasodás, ami akár Magyarországon, de globálisan is tetten érhető. Ebben nekem is van felelősségem, ugyanúgy, mint bárki másnak.

[1] Yedesh (avagy egy kazanyi család története). A Tincsurin Állami Színházban mutatták be decemberben, azóta

4 díjra jelölték, köztük a legjobb tatár előadáséra, ami a legmagasabb helyi szakmai elismerés.

[2] И это жизнь? (És ez az élet?), r.: Ajdar Zabbarov, Kamal Tatár Színház, Kazany, 2018.