Beszélgetésünk témája a művész és a művészet nyilvános politikai állásfoglalásának kérdése egy olyan éles helyzetben, mint a szomszédunkban zajló háború. Számos európai ország művészei fejezték ki szolidaritásukat a megtámadott Ukrajnával, és több rangos intézmény (színházak, operaházak, fesztiválok) szerződéseket szakított meg nemzetközileg elismert orosz művészekkel, akik nem ítélték el Vlagyimir Putyin háborús agresszióját. Hogyan reagált az előadó-művészeti intézményrendszer a háborúra? Erről kérdezte SZABÓ-SZÉKELY ÁRMIN dramaturg BÁN ZSÓFIA írót, irodalomtörténészt, RADNÓTI SÁNDOR esztétát, művészetfilozófust és RÉNYI ANDRÁS művészettörténészt.

– Az elhatárolódás taktikája az oroszellenes oldalon is „feketelistákat” hozott létre: a negyedrészt orosz nemzetiségű lakosságú Lettország például határozatlan időre kitiltott a területéről 31 orosz művészt, köztük Nyikita Mihalkov filmrendezőt és Valerij Gergijev sztárkarmestert. Önök hogyan értékelik az ehhez hasonló lépéseket?

Bán Zsófia. Fotó: Dirk Skiba

Bán Zsófia: Mihalkovról hosszabb ideje lehet tudni, hogy Putyin egyik leghangosabb támogatója, így talán nem olyan meglepő, hogy most kitiltották Lettországból vagy akár más helyekről. Azt gondolom azonban, hogy nem lehet általánosságokban beszélni. Egy ilyen típusú háborús agresszió annyira kiélezett helyzet, hogy igenis elvárható művészektől, hogy nyilvánuljanak meg, már csak azért is, mert látható, hogy a Putyin-rezsim és más diktatúrák vagy autokráciák is használnak bizonyos művészeket mint ikonokat. Ha valaki nem akar abba a csapdába esni, hogy őt mint kiváló művészt a rendszer a saját céljaira használja, akkor érdemes elhatárolódnia a neki nem tetsző eseményektől. Magyarországon is tapasztalhatjuk, hogy milyen módszerekkel igyekszik a rendszer jelentős művészeket a maga oldalára állítani, gondoljunk például a Kertész-hagyatékra, de egy háborús konfliktus esetén még fontosabb, hogy egy ismert művész állást foglaljon – természetesen nem kényszeríthető erre, de elvárható, hogy hangot adjon a nézeteinek. És azon sem kell nagyon csodálkozni, hogy ha hangosan az agresszort támogatja, mint Valerij Gergijev, akkor lemondják a koncertjeit, és menesztik a pozíciójából, ahogyan ez Anna Nyetrebko operaénekes esetében is történt, akiről tudható, hogy közeli és meleg barátságot ápol Putyinnal. De ismétlem, nem lehet általánosságban értékelni ezeket a helyzeteket, minden eset más. Viszont vannak olyan idők, amikor a művészek nem maradhatnak csendben, ilyen volt a nácizmus ideje is. Ha másként nem lehet, akkor exiliumba, külső vagy belső száműzetésbe kell vonulni, tehát valamilyen módon gesztusokat kell tenni, amely gesztusok azt jelentik, hogy az adott művész nem támogatja az agresszor politikáját.

Radnóti Sándor: Az, hogy vannak helyek, ahol válaszul az agresszióra orosz klasszikus műveket nem játszanak, természetesen abszurdum. A kérdés az, hogy a ma élő művészek, tudósok, értelmiségiek esetében mi a teendő. Egy általános bojkott nemcsak indokolatlan, de mérhetetlenül igazságtalan is, hiszen gyakran azokat is érinti, akik tiltakoztak az agresszió ellen, vagy az agresszor ellenfelei. Anna Nyetrebko helyzete érdekes: Bécsben él, nagy szoprán, és 2014-ben látható volt egy fényképen, amelyen Oleg Carjov mellett tartotta a szeparatista Novorosszija^[1] zászlaját, tehát lényegében tett egy gesztust az akkori elkülönülés mellett, és az is valóban közismert, hogy Putyinnal jó viszonyt ápol. Most viszont tett egy nyilatkozatot, amelyben elutasította és háborúnak nevezte az Ukrajna elleni agressziót – ez a megnevezés Oroszországban be van tiltva –, és mindezeknek kettős következménye lett: egyrészt nagyon meginogtak a pozíciói a világ különböző színpadain, másrészt a Novoszibirszki Operaház mint árulót szintén bojkott alá vette. Két szék között a pad alá. Valerij Gergijev a Müncheni Filharmonikusok vezetője volt, a polgármester döntött a menesztéséről. Rokonszenvesebb lenne nekem, ha nem a polgármester döntött volna, hanem a zenekar vagy a közönség bojkottálja, de tudomásul veszem, hogy valóban vannak olyan szélsőséges esetek, amelyekben ha nem teszi nyilvánossá valaki a véleményét értelmiségi, művész vagy tudós létére, akkor annak következményei vannak. Tehát nem lennék azon az ultraliberális állásponton, hogy ilyenkor csak a művészi teljesítmény számít.

– Sokszor éppen a véleményszabadságra való hivatkozás szüli a nemtetszést ezekkel a lépésekkel kapcsolatban.

B. Zs.: Csak annyit tennék hozzá Nyetrebko ügyéhez, hogy elég feltűnően akkor sietett elítélni a háborút, amikor azt látta, hogy a következő évadban nem nagyon lesznek előadásai.

– Abban látnak különbséget, hogy milyen művészeti ágban tevékenykedik az alkotó? Egy írótól, film- vagy színházrendezőtől, tehát olyanoktól, akik a műfajukban konkrétabb dolgokat állíthatnak a világról, másfajta kiállást lehet elvárni, mint egy zeneszerzőtől, karmestertől vagy akár egy színésztől?

R. S.: Biztos, hogy van különbség. Egy színházi előadás minden este rendkívül erős jelen időben zajlik, ezért talán a színház a legpolitikusabb művészet, nehezebben tud kitérni a nap követelményei elől. A zene természetesen így nem fordítható le, nem így közöl. Ott arról van szó, hogy adott esetben egy nagy művész, hogyan viszonyul a napokhoz. Van egy híres szociológiai mű, A közéleti ember bukása,^[2] amely azt állítja, hogy a közéleti ember szerepének vége van – én ezt nem gondolom így. Kétségtelen, hogy nem lehet mindenkitől elvárni a nyilvános véleménynyilvánítást, vannak például tudósok, akik bezárkóznak a maguk tudományába, és ott tesznek nagyon jelentős téglákat a tudás épületéhez. De volt a második világháború után egy konszenzus, amely tíz évvel ezelőtt omlott össze, és amely evidenciának tekintette az antifasizmust. Ennek vége van sajnos. Ez a háború vége óta az európai kultúra alapköve volt, és aki ezt nem osztotta, az szélsőséges páriává vált. Vége van.

Rényi András: Nem tudom, olvastátok-e Sík Domonkos hosszú és részletes tanulmányát,^[3] amely azt elemzi, hogy az ukrajnai háború azzal, hogy egységbe rántotta a demokratikus államokat, egy új morális origót jelölt ki a posztmodern évtizedeiben orientációját vesztett nyugati értékvilágnak. Tehát ahogy Sándor is utalt rá, az 1945 utáni Európa fasizmust elutasító konszenzusa jutott odáig a posztmodernben, hogy a fasizmust relativizáló gondolatok és eszmék bukkantak fel újra. Ukrajna megtámadása egy olyan jelentőségű morális fordulat lehet Európában, mint amilyen a holokauszt volt. Ez állítja élére a kérdést: ha a putyini agressziót nem lehet morálisan támogatni, akkor a fentebb említett egyébként kiváló művészek nem tehetik meg, hogy nem határolódnak el tőle. Az éles helyzet következménye, hogy éles válaszok születnek, és egészen addig, amíg ezek a válaszok megmaradnak a személyes felelősség síkján, tehát azt bírálják, amit a művészek személyesen döntöttek, addig lehet őket támogatni. Általánosítani természetesen nem lehet, vagyis a lett miniszter, aki 31 művészt tiltott ki differenciálás nélkül, túlhajtja ezt a dolgot. De egyébként azt gondolom, hogy ha ezek a személyek azzal vádolhatók, hogy egy háborúpárti „show”-ban vettek részt, akkor ez a retorzió elfogadható.

– Tehát az itt említett nevek nem pusztán csöndben maradtak, hanem korábban kifejezetten Putyint támogató gesztusokat tettek, és ezért várnak most tőlük nyilvános állásfoglalást?

R. A.: Nyetrebko esetében mindenképp ez látszik. És tegyük hozzá, hogy nehéz naivan Putyin mellett állni, mert ez a háborús feszültség már évekkel ezelőtt kezdődött.

B. Zs.: Nyilván nagyon jó lenne differenciáltan reagálni, ezzel csak az a probléma, hogy egy bojkott esetében elkerülhetetlen, hogy olyanok is beleessenek, akik valójában nem tartoznak a célcsoporthoz. Nem nagyon tudom elképzelni egy ilyen helyzetben, hogy kialakuljon „eseti elbírálás”, és lehetséges legyen igazságosan differenciálni. És nemcsak azok a művészek kerülnek terítékre, akik hangos Putyin-pártiak voltak korábban, hanem azoktól is elvárható, hogy kimondják az álláspontjukat, akik bármilyen fontos művészeti posztot betöltenek. Be kell látni, hogy a művész szimbolikus pozíció a társadalomban, legalább annyira, mint a politikus. És visszatérve a kérdésre, hogy van-e ebben különbség a művészeti ágak között: igen, azok kerülnek ilyenkor előtérbe, akiknek ismert arca van, ők nem tudnak egy ilyen helyzetben anonimitásba vonulni.

R. S.: Vitatkoznék azzal, hogy ez elvárható. Amit magamtól elvárok, azt nem várom el feltétlenül mástól. Nem teszek felelőssé embert, aki hallgat. Azt felelőssé teszem, aki kiáll Putyin mellett, és élteti, de aki nem áll ki, csak hallgat, mert egzisztenciális vesztenivalója van, azt tudomásul veszem.

R. A.: A lett lista kifejezetten olyan művészekre vonatkozik, akik részt vettek március 18-én a Luzsnyiki Stadionban több tízezres közönség előtt tartott demonstratív háborús bemutatón. Ők tudták, hogy mihez adják az arcukat. A probléma valóban azok esetében merül fel, akik proaktívan ugyan nem állnak a dolog mellé, de nem is tiltakoznak ellene.

– Elvárható-e egy művésztől, akármennyire ismert vagy elismert művész, hogy szilárd álláspontot alakítson ki egy olyan témában, amely köré többféle, egymásnak ellentmondó, rengeteg felületen megjelenő párhuzamos narratíva épül – akár Oroszországban, akár Magyarországon?

R. S.: Az a helyzet, hogy ez nem annyira bonyolult. Sok dologban nem várható el a részletes tájékozódás, de ha az orosz agresszióra gondolunk, akkor elvárható. Thomas Mann mondta a fasizmusra, hogy morálisan jó idő. Jó idő, mert könnyű a döntés. Könnyű meglátni, hogy mi a jó és mi a rossz.

R. A.: Ami most előállt az egy vagy-vagy helyzet. Nincs is, nincs kibúvó. Azokra az orosz művészekre, akik Oroszországban élnek (és nem Nyugaton, mint Nyetrebko), mondhatnánk azt, hogy az orosz média egyoldalúan tájékoztatja őket, és ők Ukrajnában egy fasiszta bábállamot látnak, de erre is nevetséges az internet korában hivatkozni, pláne értelmiségiek esetében. Értelmiségi ne legyen a propaganda áldozata, legyen kritikai ítélőképessége. Ha civileket pusztítanak el, városokat lőnek rommá, és milliók menekülnek, akkor mindenkinek, aki értelmiséginek tartja magát, kötelessége, hogy tájékozódjon, és megkapargassa a történet felszínét. De az is igaz, hogy ezek a kulturális szankciók főleg olyanokat érintenek, akik Nyugaton tevékenykednek, nem Mihalkovot, aki Oroszországban él.

B. Zs.: Gergijev most a Bolsoj igazgatója lesz…

Radnóti Sándor. Fotó: Köő Adrien

– A reprezentációs hatáson túl milyen eredménye lehet az ilyen kulturális szankcióknak?

R. A.: Szerintem borzasztó nagy erejük van. Ahogy Sándor is említette, leegyszerűsödtek a kérdések. A leegyszerűsödött kérdéseket egyszerűen kell tudni feltenni és megválaszolni. És azt kell mondani, hogy ebben a helyzetben olyan nincs, hogy te Putyin mellé állsz. Nem lehetsz a kultúránk szerves része, és megtagadod a saját múltadat, ha emellé oda tudtál állni.

R. S.: Mihalkov nem lesz kisebb művész ezáltal, csak áthárul az utókorra ennek eldöntése. Van néhány jelentős művész, aki a fasizmus pártjára állt, és akiket mégis megbecsülünk mint művészt az utókorban.

B. Zs.: Ezra Pound sem lett ettől kisebb költő, és Céline sem rosszabb író. Visszatérve a médiapropagandára és egyben a magyar helyzetre is: éppen a művészek lehetnek az egyik csatorna, ahol áttörhető ez a fal. Az „influenszerek”, akik használhatják a hangjukat és a felületeiket arra, hogy bizonyos gondolatokat kicsatornázzanak. Ebben a pillanatban nem igazán látok más mozgásteret arra, hogy ezt a kommunikációs betonfalat át lehessen törni. Tehát azok a művészek, akik egyben ikonok is különböző területeken, igenis használhatják a felületeiket erre a célra.

R. S.: Kétségtelen, hogy ugyanakkor történt itt valami. Jó néhány évvel ezelőtt, amikor Bécsben megnéztem egy kiállítást, és egy plakáton azt a feliratot láttam, hogy „A belügyminiszter mondjon le!”, alatta pedig annyit, hogy „Karl Kraus”, elgondolkodtam azon, hogy ki lenne a mai magyar közéletben az a művész vagy értelmiségi, aki olyan tekintéllyel rendelkezik, hogy ennyire egyszerűen megtehetne egy ilyen felszólítást – és arra jutottam, hogy senki. Akinek van tekintélye, az éppen ezáltal igen hamar elveszítené.

B. Zs.: Pont ehhez kapcsolódva mondom azt, hogy azt a helyet, amelyet korábban írók, filozófusok, gondolkodók, közéleti értelmiségiek töltöttek be, átvették a populáris kultúrában és művészetben mozgó ikonikus emberek. Rájuk figyel a közvélemény, nekik van médiafelületük, széles elérésük. Ezt nagyon sokáig, egészen a közelmúltig a magyar politika nem akarta belátni, és nem akarta használni a populáris kultúrát politikai célokra. Volt és szerintem van is egy entellektüel hübrisz az úgynevezett baloldali politikában is, és nem ismerték fel azt, hogy nagyon jól lehet használni ezekre a célokra a populáris kultúrában mozgó figurákat. Ki kell lépni időnként a magaskultúrából, éppen azért, mert az önmaga farkába harapó kígyóként működik.

– Feladata-e a színháznak – ha morális intézményként is tekintünk rá – a politikai kiállás?

Rényi András. Fotó: Wessely György

R. S.: Az, hogy a feladata lenne, túlzás. Nagyszerű és jelen idejű előadásokat kell játszani. Egy százötven évvel ezelőtt élt költő verseit olvasva mint befogadók beszámítjuk az időbeli távolságot. Most nem él olyan író, aki komolyan leírná azt, hogy „egy arra ringó / könnyűcske hintó / mélyébe lebben”,^[4] Kosztolányitól mégis elfogadjuk mint az egyik legszebb magyar verset. Ez a színházban nincs, különösen azóta, hogy a rendezés önálló művészete megjelent: minden előadás jelen idejű, és az aznapi közönségnek szól. Hogy ez jelentsen-e direkt politizálást, azzal szemben evidensen nagy az ellenállás a művészek és értelmiségiek részéről, nem szeretik, büdösnek tartják a politikát, de nem tudják elkerülni. Nem tudják elkerülni, hogy ne legyen a minden esti előadás aktuális, hiszen akkor jó, akkor jelentős.

– Önök elvárták volna, hogy a magyar színházak látványosabb gesztusokkal foglaljanak állást a háborúval kapcsolatban?

R. S.: Én nem vártam el, de örültem, ha láttam ilyet.

B. Zs.: Én elvártam volna.

R. A.: Én csak a saját példámat tudom felhozni: az egyik szervezője voltam annak a „Legyen végre vége!” című, Ukrajna melletti szolidaritási tüntetésnek, amelyre az országgyűlési választások előtti szombaton került sor az Erzsébet hídnál, és amelynek egyik főszónoka Pintér Béla volt. Az egészhez tartozott egy performatív rész is, amely Schilling Árpád instrukciói alapján zajlott, és egy világszerte több városban megvalósult tiltakozási formát mutatott be Budapesten is: ukrán anyák vonultak fel véres ruhákban, kezükben játék babákkal.

– És ezt keretezték úgy a köztévében, hogy háborúpárti tüntetés zajlik Budapest belvárosában. Április 30-ra pedig egy oroszbarát szolidaritási tüntetés szerveződött a Szabadság térre. Mit lehet tenni egy ennyire végletesen átideologizált és kettős narratívát kiépítő helyzetben?

R. A.: A tüntetés előtt két nappal ugyanez az ukrán nőcsapat elment a Duna-parti cipőkhöz, és elhelyeztek ott pár tucat ukrán gyerek és felnőtt menekülthöz tartozó cipőt, teljesen egyértelműen ráépítve a saját narratívájukat a holokausztéra. És ugyanekkor jöttek a fotók a szétlőtt kórházakról és a szerteszét heverő holttestekről. Egy ilyen helyzetben nincs mit differenciálni.

B. Zs.: Azt gondolom, hogy azok az alkotók, akik kifejezetten „spektákulumgyártással” foglalkoznak, tehát a színház, a film, a fotó, a performansz, az interneten jól megélő, virálisan terjedő, sok embert elérő műfajok területén dolgoznak, megszólítva kell hogy érezzék magukat: próbáljanak olyan eseményeket és tartalmakat létrehozni, amelyek az internet segítségével nagyon sokakhoz el tudnak jutni, és akár véletlenül is elérhetnek a „buborékon kívüli” emberekhez.

^[1] Novorosszija, azaz Új-Oroszország az ukrajnai orosz szeparatisták által önhatalmúlag kikiáltott, nemzetközileg el nem ismert konföderáció volt 2014 májusa és 2015 májusa között Kelet-Ukrajnában, a Donyecki Népköztársaság és a Luganszki Népköztársaság uniójaként. Neve az Orosz Birodalom egykori dél-ukrajnai régiójának nevéből származik.
^[2] Richard SENNETT, A közéleti ember bukása, ford. BOROSS Anna, Budapest: Helikon, 1998.
^[3] SÍK Domonkos, „Posztmodern populizmus és háború”, 444.hu, 2022.03.20.
^[4] KOSZTOLÁNYI Dezső: Hajnali részegség