A catwalk koncerteknek – Nagy Fruzsina és Halas Dóra éneklő divatbemutatóinak – vannak ugyan előzményei, de ezek finoman szólva sem képeznek a magyar színházban fősodort. Szűcs Edit megelevenedő ruhaszobrait, amelyeket Árvai György és a Természetes Vészek Kollektíva látomásai keltettek életre – tehát a Trafó éppúgy ott van mögötte, mint a divat és a képzőművészet világa –, de Király Tamás vad divatbemutatóit és akár még El Kazovszkij szeánszait is ide lehetne kötni. Ezek az alkotók egy olyan színházkultúrán belül követeltek ki figyelmet ruha- és atmoszféraszínházuknak, amelyben máskülönben mindent a szöveg ural. Ebben a környezetben ők az „egyéb” kategória.[1]

Fotók: Dubniczki Attila

Nem csak azért, mert a hagyományos színházi képzésen kívülről érkeznek: jelmez-, díszlet- és divattervezők, képzőművészek. (Különösen igaz volt ez a régi SZFE uralta közegre, mert a Freeszfe, ha nevezhetjük még „hagyományos” képzésnek egyáltalán, [tandíjas!] performanszképzésével, legújabban pedig Patti Smith Napjával jóval nyitottabbnak tűnik a kísérletezésre.) De „egyebek” ők azért is, mert támogatásért nekik biztosan az „egyéb” kategóriában kell pályázniuk (független szféra), amelyre, mint tudjuk, most nem sok erőforrás összpontosul. A Keleti blokk pedig drága projektnek tűnik, nemcsak a számos közreműködő, de az öltözködés művészi szintre emelése miatt is. Az anyagi nehézségeken (understatement) sikerrel úrrá lettek: számos támogatót találunk a színlapon. Nehezebb viszont lefolytatni a ruhák szabadságharcát egy olyan közegben, amelyben ez a fajta nonkonformizmus teljes mértékben unikum. Mennyire hat vissza ez a szövegcentrikus közeg a szabadságharcosokra?

Mert azok, szabadságharcosok. A „catwalkok” a Soharózát vezető Halas Dóra és Nagy Fruzsina, egy kivételes, tanulmányait Londonban kezdő jelmeztervező együttműködéséből lettek; a sorozat a Trafóban indult, ahogy Nagy Fruzsina szóló-, pardon, duókarrierje is a PestiEstivel (Krétakör). De a Keleti blokknak van egy másik előzménye is: az az installáció, amellyel 2019-ben Nagy Fruzsináék (Balázs Júlia, Juhász András, Kálmán Eszter és Keresztes Gábor alkotta vele együtt a csapatot) elhozták a Prágai Quadriennálé rangos díját, és amely kényelmetlenül és provokatívan használta a vizualitást és a részvételiséget, noha a maga groteszkségével ez sem nélkülözte a humort. Míg a Keleti blokk kollektív képekkel dolgozik, a Végtelen dűne[2] személyes élményként mutatott be egy kollektív tapasztalatot. A néző sámlira áll, feje eltűnik az installáció apokaliptikus dobozában. Akár egy strucc, kietlen térben találja magát, amely kizárja a külvilágot.

Az egyszerre a múltban és a jövőben játszódó Keleti blokk annyiban kapcsolódik a Végtelen dűnéhez, hogy a jelenről szól (a legtöbb disztópiához és történelmi tablóhoz hasonlóan, ezzel nem árulok el titkot). A divatbemutatóktól eltávolodva viszont dramatikus keretbe ágyazódik (dramaturg: Veress Anna), sokkal határozottabban, mint a korábbi catwalkok, amikor csak tematikus keret szűkítette a szabásmintákat. Egy képzeletbeli országban vagyunk, ahol a V4-eknek közös kultúrája, nyelve (a Mézga-családos „újmagyar” és az orwelli „újbeszél” keveréke) és birodalma van, ún. Kozmicke Kormorán, és mi a Fúzió (vagy ahogy Pető Kata mondja az előadásban: „fjúzió”) évfordulójának ünnepi tévéműsorát nézzük a sci-fis térben egyszerre élőben és kivetítőn (díszlet: Balázs Júlia). A bemondónő szerepében szögletes ufó-ruhájában Pető Kata celebrálja az estet, és ő konferálja fel az egyes kollekciókat is, amelyek egy-egy műsort helyettesítenek.

Talán meglepő, hogy eddig még egyetlen szót se írtam magukról a ruhákról, miközben a fotókon értelemszerűen az öltözékek dominálnak, de maga az előadás tereli el róluk a fókuszt az előbb leírt dramatikus kerettel, legyenek bármely eredetiek és látványosak a hacukák, merthogy azok, ahogy mindig – éljenek a szendvicsforma kalapkák és az úszógumiszoknyák! De az eddigiekkel ellentétben most egy történetet követünk, meg kell ismernünk Kozmicke Kormorán szokásait, és meg kell értenünk, hogy ez a birodalom egyesíti a V4-eket. A visegrádi tematika az alkotók nemzetközi hátterében (koreográfus, fény- és más tervezők) is látszik. A ruhavíziókat is többen jegyzik ezúttal, lengyel (Dorota Kuźniarska) cseh (Simona Rybakova) és szlovák (Zuzana Hudekova) tervező is szignálja Nagy Fruzsina mellett, valamint a Képzőművészeti Egyetem látványervező-hallgatói. A tervek pedig két irányba mutatnak.

Vannak köztük vicces, allegorizáló szobrok: ilyen a kreatív retró úszógumis-strandos, a két lábon járó Szilveszter (kicsit elcsépelt trombitaszoknyában és virslikalapban), az űrhajó és az űrhajósok. Előkerül egy új forma is: az esti mese az Égből pottyant mesék és a Hotel Modern terepasztal-színházának fjúziójából (sic!) születik, nagy formai találmány, ami viszont a történetet illeti, az ellenállhatatlan humora ellenére egyelőre kiaknázatlan lehetőség marad. Másik oldalról viszont ott vannak a kemény diktatúra képei: a május elsejét mint az előző rendszer állami ünnepét úgyis mint kötelező és fegyelmezett eseményt megtestesítő kartonruhás-térdzoknis retró pomponlány. Vagy a vérvörös, szovjet kitüntetésekkel telehintett ruhájában jégkirálynőként vonuló álombéli szabadságszobor, hajkoronáján félelmetes vörös csillaggal. Az estet celebráló Pető Kata is arra játszik rá, korántsem humortalanul, hogy mi mint közönség fegyelmezzük magunkat – ennek egyik formája az, amikor himnuszt tanulunk, amelyet az előadás több pontján is közösen el is kell énekelnünk. Ez eszünkbe juttathatja persze az Internacionálét, bár vidámságát tekintve mégis inkább a Babarból ismert ősi elefántdalra emlékeztet.

Új himnuszra az új, a V4 országait egyesítő új birodalomnak, Kozmicke Kormoránnak van szüksége, de ugyanez, mármint a fúzió a Keleti blokk egyik problémája is: a négy ország múltja annyiban kapcsolódik egymáshoz, hogy mindegyik szocialista, de ezen belül jelentősek a különbségek. Mást jelentett a szocializmus Magyarországon és mást Csehszlovákiában, ahogy mást az ötvenes évek Magyarországán vagy ugyanitt a hatvanas évek végén, és így tovább. A Keleti blokk ezeket a különböző múltakat egyetlen közös, áramló ruhakavalkádban idézi fel, amelynek világa, már ami Magyarországot illeti, leginkább az ötvenes évek szigorára emlékeztet. Személyesen ez engem annyiban bosszant, hogy ez a fajta univerzálisan sötét és diktatórikus „kommunizmus”-ábrázolás a jelenlegi kormánynak áll érdekében, vagyis annak a rendszernek, amelyet egyébiránt az előadás is szellemesen kritizál egy meteorológusos poénnal. A tér és az idő „ötvenesévekesítése” miatt történhet meg az is, hogy Marx, Engels és Lenin pop art-piktogramokként, összetett jelentésüket vesztett kommunizmus-emblémákként jelenjenek meg. A legfájóbb, ami a Kommunista kiáltvánnyal történik; egy pillanatra sem billenünk ki a disztópiából, észre sem véve, hogy egy valódi utópia (!) – nem mellesleg egy nagyszerűen megírt szöveg – zendül fel a színpadon.

Bár egy kórusvezető és egy jelmeztervező közösen jegyzi a catwalk koncerteket, azok középpontjában eddig a ruhák álltak. Halas Dóra és Lovász Ákos fantáziadús dallamkreálmányai ismét játékosan emelik új kontextusba az ismert (bár általam nem mindig ismert), ezúttal a V4-ek országaiból válogatott, leginkább azok múltjából hozott dallamokat, amelyek azonban nem egyenrangú partnerei a jelmezeknek: itt nem a dalok-dalszövegek mesélnek, hanem a narrátor (Pető Kata). A kórustagokon pedig látszik, hogy az egymásra, a térre és a lényegre, a közönségre, közös éneklésre való figyelmük jelentős részét leköti a koreográfia (Joanna Jaworska-Maciaszek). De a választott téma a ruhatervezők kezét is gúzsba köti. Az első műsorszám előtt Pető Kata például felsorolja, milyen ünnepek fognak felvonulni. Úgy rémlik, szerepel köztük a május 1. és a szilveszter is, de nem tudom hirtelen megjegyezni mindet, és ez annyiban probléma, hogy a belépők: allegóriák. Az adott ünnephez kapcsolódnak, annak tulajdonképpeni illusztrációi, ezért „megfejtésük” nélkül nehéz velük mit kezdeni (leszámítva az egyértelmű, de a többinél kissé ötlettelenebb szilvesztert). Mintha a tervezők saját magukat fokoznánk le és vissza alkalmazott szerepkörbe. Hiába lehetne most végre a göncökön a fókusz, minduntalan szolgálatába állítódnak egy-egy témának. A gyárjelenetben aránylag aktívabbak a jelmezek a mozgó, legördülő futószalagokkal. De mintha az alkotók nem érezték volna elégnek az öltözékek absztrakt táncát, és fajsúlyosabb, „téttel bíró” témára vágytak volna, viszont a régi-új diktátorok (és filozófusok) sokszor erőltetett összekapcsolása egyvalamiről mindenképpen fájóan eltereli a figyelmet: az előadás valódi egyediségéről, a ruhákról. A Keleti blokkban a látvány a korábbi „catwalkok”-hoz képest, a bátor elrugaszkodás a történettől önkéntes visszavonásra kerül. A jelmezek a szokott rendhez hű illusztratív dekorációként szolgálnak a történet körül, mintha ebben a szüzséközpontú színházkultúrában maguk az alkotók se hinnének saját, öntörvényű önmagukban. Pedig nem hinném, hogy egyedül vagyok vele, hogy szívesen eltekintenék „a fontos témától” is, ha végre valahol középpontba kerülhetnének a megint csak fantáziadús, éneklő gúnyák.

A végére hagytam Pető Katát, aki, ha nem független előadásokban játszana, mostanra országosan elismert színész lenne. De… És itt ezt a „de”-t, nem fejtem ki, csak felhívom rá a figyelmet, hogy egy ruhaperformanszról szóló kritikában kivételesen, de nem véletlenül, mégsem a jelmezekről szól az utolsó mondat.

Mi? Catwalk Concert Productions – Soharóza: Keleti blokk
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Rendezők: Halas Dóra és Nagy Fruzsina. Előadók: Pető Kata (TV-moderátor, énekes), A Soharóza tagjai: Al-Farman Petra / Eckhard Fanni, Asbóth Szaffi / Perényi Luca, Biksz Judit / Tamási Borbála, Birtalan Ilona Liliána / Rácz Dóra, Bogdán Tamás / Szilvay Máté, Eörsi Sarolta / Nagy Lilla, Jankó Dániel / Sipos András, Karosi Roland / Kégl Lóránt, Kertész Endre / Tárnoki Tamás, Lokody Ákos, Majkut Sarolta / Nagy Zsófia, Nagy Kata / Simon Júlia, Remes Zsófia / Sebők Anna, Somogyi László / Szalontai Bálint & Soharóza Felhő Kórus.  Gyerekek: Gál Abigél, Gál Sebestyén, Nagy Julianna. Zeneszerzők: Halas Dóra, Lovász Ákos. Szöveg: Eörsi Sarolta, Dora Kaplarova, Orsolya Matejčuk, Veress Anna, Agnieszka Wolny-Hamkalo. Dramaturg: Veress Anna. Jelmeztervezők: Zuzana Hudekova, Dorota Kuźniarska, Nagy Fruzsina, Simona Rybakova, A Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező szak MA II. évfolyam hallgatói: Erős Hanna, Fülöpp Réka, Király Betti, Kovács Alíz, Jákóhalmi Zsófi, Kárpáti Panni, Bense Kata Dorka. Díszlettervező: Balázs Juli. Koreográfus: Joanna Jaworska-Maciaszek.

[1] https://szinhaz.net/2022/09/06/molnar-zsofia-francia-kapcsolat/
[2] https://oszmi.hu/index.php/component/content/article/2-features/908-orszagok-es-regiok-kiallitas-pq-2019