Aki Ibsen-darabot olvas vagy Ibsen-előadást néz, többnyire hisz az emberi összeütközések tartalmas elemezhetőségében. Továbbá hisz abban, hogy az embernek vannak meghatározó személyes tulajdonságai, hibái, bűnei. Hogy ezek volnának igazán fontosak és érdekesek. A személyhez kötött, mi több, a kivételes személyiséget hordozó, vagy inkább a kivételes személyiség által hordozott tulajdonságok, hibák, bűnök. Hogy például ez a Solness építőmester milyen csodálatos. Milyen csodálatosan önmaga körül forog, és egyúttal forgatja ámulatból ámulatba eső környezetét, meg persze a szintúgy ámuldozó közönséget.

Fotók: Horváth Judit

Számomra ezek az ámulatra méltó tulajdonságok, hibák és bűnök többnyire nem érdekesen szivárványosak, hanem, jobb szót nem találok most rá, unalmasan monokrómok. Legalábbis akkor, amikor színpadon látom az Ibsen-művek tizenkilencedik századi (romantikus, szimbolikus, dekadens…) polgárlelkülettel és személyiségpátosszal telített hőseit, akik nagyon sokszor nem válnak vagy nem úgy válnak számomra elevenné, hogy el is higgyem: közöm van hozzájuk. Úgy is mondhatnám, hogy Ibsen önmagában, nekem legalábbis, inkább unalmas, mint érdekes. Ami nem zárja ki, hogy ne lehetne érdekessé tenni. Érdekessé tenni, de nem az ámulatra méltó tulajdonságok még érdekesebbé tételével, afféle teátrális kicicomázásával vagy technikai megbolondításával. Hanem az emberábrázolás radikális aspektusváltásával. Ahogyan például Jeles András billentette át lidérces nyelvi, mimikai és mozgástérbe a Babaházat 2016-ban a Stúdió K színpadán (nagyjából egy időben Hegymegi Máté ugyanonnan induló, külső helyszínekre terjeszkedő Peer Gynt-rendezésével). Vagy ahogyan Andrij Zsoldak hangosította fel a Rosmersholm indulatantropológiáját 2017-ben a Kolozsvári Állami Színházban. Vagy ahogyan A vadkacsa múltbeli fájdalmakkal telített alakjai lapultak harsány leporellóárnyakká Rusznyák Gábor 2020-as miskolci értelmezésében. Vagy ahogyan legutóbb Tarnóczi Jakab rakott egymás mellé három Ibsen-darabot (a Kísérteteket, a Solness építőmestert és a John Gabriel Borkmant) az SZFE harmadéves hallgatóival A nagy Ibsen-vizsga avagy sehol sem jobb a szobalevegő Trafó-beli előadásán (és adaptálta azután sikeresen a kisteremből a nagyterembe).

Ez utóbbi előadás második felvonásában olyan Solness építőmestert látunk és hallunk, amely a norvég szöveg (Boronkay Soma által szállított) nyers tükörfordításával teremti meg az idegenség terét – és hozza ezáltal mégiscsak közel hozzánk az elérhetetlenül távoli, immár megmosolyogtatóan archaikus Ibsen-világot. Pompásan súlyos személyiségeivel, nem kevésbé pompásan megrázó emberi viszonyaival, és persze pompásan derengő háttértörténeteivel. Tarnócziék előadása ugyanakkor másképpen pompás, mint ahogyan általában lenni szokott az Ibsen-előadásokon. Amennyiben pompásan megfosztja a darabot (és a másik kettőt is) a jelentős személyiség kultuszának tizenkilencedik századi pátoszától, annak polgári maradékától. Önmaga ellen fordítja a pátoszt. Nem megszünteti tehát, csak ironikus fénytörésbe állítja. Merthogy nem lehet a tizenkilencedik századi Ibsent nem szeretni. Nem ironikusan szeretni. Az értelmes szeretetnek ez volna a minimuma. Az irónia. De hogy mi lenne az irónia színpadi nyelve?

Vegyük csak a neveket. A Trafó-beli színrevitel inverz nyelvi terében „építőmester Solness”-t hallunk, az Örkény Színház előadásának címe pedig: Solness. Mindketten, az egyetemi hallgató Lelkes Botond által alakított „építőmester Solness” és a sokévtizedes színészi pálya önértelmezését a szerepbe logikusan belefogalmazó Mácsai Pál Solnesse: egyaránt középen állnak. Az előbbi komikus statikussággal a színpad kellős közepére helyezett emelvényen, az utóbbi dinamikusan közlekedve a játszótérben, sőt a nézők között, akik tehát körbeámulják az idősödő építőmester magánéleti és szakmai krízisét.

Az Örkény Stúdió játszóterét körülölelő nézői ülőhelyek elrendezése (látvány: Szabados Luca) részben ezt szolgálja: a középre irányuló ámulatot. Egyrészt. Másrészt pedig megteremti az ámulat bensőséges terét, ahol a színészek előttünk és közöttünk játszanak, és ahol azok a szereplők is jelen vannak (értelmező testnyelvükkel és arcjátékukkal), akikről a dramaturgia szerint éppen a távollétükben beszélnek a többiek (miközben egyenesen őrájuk néznek és ők vissza rájuk). Azzal, hogy a szereplők közül mindenki mindenkor jelen van, a rendező Gáspár Ildikó – a dramaturg Ari-Nagy Barbara segítségével – előzékenyen kiteríti nekünk térben az analitikusan ábrázolt emberi viszonyokat, azok időbeli szerkezetét, fordítóként meg köznyelvi közelségbe hozza Ibsen irodalmias szólamait.

És ebben komoly szerepe van a nagyszerű színészi gárdának, közöttük az egyszerre álmodozó és ragadozó Hildét alakító egyetemi hallgatónak, Szaplonczay Máriának.

Én most mégis kizárólag Solnessről beszélnék. Az előadás ugyanis démonikusan-parodisztikusan növelte nagyra a szakmájában és környezetében elért hatalmához ragaszkodó építőmestert. Van, hogy gitárral a kezében zengi önnön dicséretét (együtténeklésre nógatva maroknyi közönségét). Egy ízben pedig levetíti nekünk a szerepét alakító színész gyerek- és fiatalkorából származó családi filmfelvételeket. Majd azután rögtön megcsodálhatjuk a Dicsőséges nagyurak… kezdetű Petőfi-vers patetikus elmondásának (elszavalásának) lenémított, időnként kimerevített videóját, amelyet Mácsai-Solness önironikus, önostorozó kommentárja kísér. Meglehetősen zavarba ejtő pillanat: az önmagát, önnön fiatalságát, önnön fiatalkori szenvedélyét kifigurázó színész, aki azért, végső soron, mégiscsak ugyanaz. Csak éppen most nem Petőfi versén élősködik patetikusan, hanem patetikus önmagán ironikusan. És ez végső soron nem volna más, mint a klasszikus színészparadoxon egyik reflexív leágazásának ironikus voltában is nárcisztikus színrevitele. Bevallom, nem szívesen voltam jelen ezen a kényesen törékeny mutatványon (de talán ez volt a rendezői elképzelés, a zavarba hozás – bár a többség inkább önfeledten élvezte a műsort): az öregedő színészkelgyó ifjonti enfarkába harap. A zenei és vetítéses betétekkel ritmizált előadás záróvideóján pedig a Madách téri színház tetején látjuk a darabban immár halálra zúzott építőmestert. A pesti háztetők fölött, a megboldogult Lugosi Béla ikonikus-ironikus vámpírpózában, győzedelmesen átölelve a menyasszonyruhás Hildét.

Az Örkény Színház Solnesse, tévedékeny érzékelésem szerint, innen maradt az Ibsen-játszás fentebb említett, antropológiai-dramaturgiai aspektusváltásán. Amit megtett az előadás: dicséretreméltó. Amit nem tett meg: sajnálható. Mindenesetre alaposan elgondolkodtatott arról, mi lehetne érvényes hangzástere a jelentős építőmesterhez fogható személyiségek, azaz bámulatra méltó nagyságukban immár megmosolyogtatóan archaikus tulajdonsághordozók – akár patetikus, akár ironikus – színházi megmutatkozásának.

Mi? Henrik Ibsen: Solness
Hol? Örkény Színház
Kik? Rendező: Gáspár Ildikó. Szereplők: Mácsai Pál (Halvard Solness építőmester), Hámori Gabriella (Aline Solness, a felesége), Bajomi Nagy György (Doktor Leo Erdal, háziorvos), Pogány Judit (Bertha Brovik, korábban építész, jelenleg Solness asszisztense), Polgár Csaba (Ragnar Brovik, a fia, műszaki rajzoló), Zsigmond Emőke (Frida Fosli, irodavezető), Szaplonczay Mária e.h. (Hilde Wangel). Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zene: Matisz Flóra Lili. Látvány: Szabados Luca. Film: Pálos Gergely. Média design: Juhász András. Asszisztens-ügyelő: Kovács Henrietta. Súgó: Mészáros Csilla. Fény: Balogh Csaba Andor. Hang: Baranyai Illés, Móni Tamás. Videó: Ulrich György, Kónya István.

Facebook Comments