A gyerekvállalás mint kötelező mérföldkő és a készen kapott életutak nyomorának pontos ábrázolása mögött még izgalmasabb háttértémaként húzódik meg a kényszerű prostituálódás a túlélés érdekében. Ezt a keserű, kilátástalan előadást még a megélhetési kereszténység poénjai sem dobják fel.

A színtér ezúttal a hazai könnyűzene világa, ami elég belterjes ahhoz, hogy a társulattól szokatlan módon mindössze öt színész elég legyen az egész előadáshoz. Kádár Gábornak van egy együttese, ami a nemrég szült feleségéből meg a legjobb barátjából áll, legalábbis addig, míg be nem toppan egy másik tingli-tangli popénekesnő, aki már ismeretlenül is bele van zúgva Gáborba. Nyilvánvaló, hogy ha minden simán menne, a történet egy újabb fészekrakással folytatódna, de egyáltalán nem megy simán.

Fotók: Mészáros Csaba

Pintér Béla kíméletlen együttérzéssel viszi színpadra a termékenységi hajrát. Miután a negyven feletti nőnek a titkos szeretői kapcsolatba becsúszott terhességgel sikerül megszereznie az elismert partner státuszát, egy spontán vetélés után a harmadik sikertelen beültetést követi a negyedik sikertelen. Fodor Annamária már eleve briliánsan ellenszenves ennek a nőnek a szerepében, amikor csupa szirupos, hamis szenvelgéssel a gyermekáldásról tart motivációs beszédet, majd az időben visszaugorva gyakorlatilag a babakocsi mellől „szereti el” a más férjét. Ennél ellenszenvesebb már nem lehet, szóval ezek után minél manipulatívabb és hisztérikusabban toporzékol, annál inkább kénytelenek vagyunk sajnálni Long Rékát, mert nem az ő hibája ez a párkapcsolati pokol, hanem minimum a hormoninjekcióké vagy még inkább az egész igazságtalan világé, ahol a nőnek futnia kell a petesejtjei után.

A creepy maszkot viselő Szabó Zoltán a nőgyógyász alakjában nem is személyt, hanem a természet nem alkuképes törvényeit jeleníti meg, amikor szertartásos mozdulatokkal, liliomágat hordozva átvonul a színpadon, és monoton hangon teherbeesési és vetélési statisztikákat hirdetve jól megostorozza ezeket a gyarló nőket, akik nem kezdtek idejekorán pártalálásba és szaporodásba. Az alig nyitott szájú, nazális hangképzés és az oda nem illően bizalmas rékuskázás esztéká-hangulata viszont túlmutat a puszta biológián.

Már az előadás elején megkapjuk a megoldókulcsot a címhez: Kádár Gábor zenekara a Holdfény szonáta feldolgozásán dolgozik, amit egy eredetmítosz alapján imádságként értelmeznek. Az ima témája végigkíséri az előadást egyrészt a gyermekáldás mint kiérdemelhető isteni ajándék révén, másrészt a kirakatkereszténység motívumán keresztül.

A felkínált megfejtés mellett a cím az imádkozó sáska asszociációját is behozza. A faj rosszhírű nősténye korántsem falja fel mindig párzás után a hímet, és Pintér Béla világában sem a nő, hanem inkább a közös gyerek falja fel a férfit és nőt egyaránt. Jankovics Péter Kádár Gábor szerepében a magát előbb a családi életnek, majd a görcsös gyerekvállalási igyekezetnek egyre letargikusabban és passzívabban alávető férfiként mártírparódia; a 21. század férfije, aki fogja a cumisüveget, tolja a babakocsit, és ha rákényszerül, egyedül is fel tudja nevelni a gyerekét, még ha biztos is benne, hogy alkalmatlan apának. De az első feleség szerepében Messaoudi Emina Arankája sem tűnik éppen megdicsőült, boldog anyának már azelőtt sem, hogy faképnél hagynák. A sokkélményt fokozza, hogy a gyerekeket szintén Szabó Zoltán alakítja a fejletlen testtudat sutaságának precíz visszaadásával, mert van ezeknek a felnőtt férfi által játszott kisgyerekeknek egy szörnyetegbeütése. Abban pedig, ahogy az anyja hátborzongató gesztusait viselő, felnőtt lány pénzt követel az apjától, már egyenesen Szilágyi István tragédiája idéződik meg. De nincs abban semmi új, hogy Pintér Béla drámaíróként, rendezőként is jól meg tudja ragadni az emberi kapcsolatok fonákságait, és a színészek pontosan el is játsszák a szatírát.

Gergely-Farnos Lilla díszlete Gellért-hegy-háttér Szabadság szoborral és irodaházzal. A tér időjelzőként is működik, a húsz ével későbbi disztópiába való időugrást a hegyen gombamódra kinőtt, kínai és cirillbetűs feliratokat viselő újabb toronyházak érzékeltetik. Itt kezd el beérkezni az előadás. A jelenben még idősödő zenészek már igazán idősek, de míg Gábor valóban öregnek látszik tipikus nyugdíjas szettjében, addig egykori barátja az együttesből fiatalosan öltözködik egyetemista korú barátnője mellé. Hornyák Dóra Oszit töviskoszorús Jézus nyomatos pólóba öltözteti, a nyakában lógó gigakereszt jól passzol a (könnyű asszociációt kínáló) matyóhímzéses blúzt viselő, hidrogénezett pixihajú barátnő (Messaoudi Emina) kereszt-fülbevalójához.

Persze gyerektémában kihagyhatatlan, hogy legyen valaki, aki mindig jobban tudja; ezúttal a vérapa Oszi az, aki megmondja a tutit akár a szoptatásról is. Osziként Takács Géza az előadás nagyrészében szimpatikus figura, igaz, hogy fikázza, aztán mégis elvállalja a jól finanszírozott propagandafilmek zeneszerzését, barátként és apafiguraként azonban helytállónak látszik. A jövőbeli, befutott énje viszont nagyon megváltozott.

A jövőbeli kirándulás után egyesen visszafordul az idő oda, ahol még elkerülhető a pár és a nagyon akart, mégsem kívánt gyerek kölcsönös megnyomorítása. Lehet teljes egy nő élete gyerekvállalás nélkül is, ennek a vigasztalásnak szánt mondatnak a leegyszerűsítő, didaktikus fogalmazásmódja már önmagában is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem ez az előadás lényegi része. Az Imádkozó nem a gyerekvállalást forszírozó családpolitika antitézise akar lenni, sokkal fajsúlyosabbnak érződik az előadáson burkoltabb utalásokban végigvonuló kérdés, hogy elfogadható-e, ha a művész bármilyen kismértékben eladja magát a boldogulásért. Pintér Béla válasza egyértelmű: ez nem egy kontinuum, hanem mindent vagy semmit kérdés. Mire az utolsó jelenetben kialakul a konkrét döntéshelyzet, hogy haknizzon-e a zenekar a túlélésért a húsostál körül, addigra már világos kell legyen, nem lehet megúszni, ha az ember korpa közé keveredik.

Kevés az igazán átütő poén – nehéz találó paródiának érezni azt, hogy a Mátyás király-filmben Juncker megmérgezi Mátyás királyt, ha a valóság még csak eggyel kevésbé abszurd ennél –komorabbnak érződik az előadás egész hangulata, a humor inkább csak pillanatnyi feszültségoldásként működik, és ilyenkor is a nyomoron röhögünk. Összességében ez egy kevésbé szórakoztató Pintér Béla-darab, nagyon sötét, reményvesztett az előadás végkicsengése.

A társulat előadásaihoz képest zeneileg is viszonylag szikár a komor Beethoven-zongoraszonátára és egy-egy zongorával kísért dalra épülő zenei világ. A Red Blonde dallamainak óvatos épülése, zenei ígéretei után valódi, érfelvágós katarzis végül a négy hangszerrel kísért, a Rick and Morty sorozatból ismerős For the Damaged Coda című számra írt dinamikus záródal, amelyben egy végül meg nem született gyerektől búcsúzik Fodor Annamária – mondjuk a háttérben a csupasz Gellért-hegyet elnézve lehet, hogy mi ennél többtől is.

Mi? Pintér Béla: Az Imádkozó
Hol? Újpest Rendezvénytér
Kik? Írta, rendezte és zenéjét összeállította: Pintér Béla. Szereplők: Fodor Annamária (Long Réka), Jankovics Péter (Kádár Gábor), Takács Géza (Orczy-Nagy Oszkár), Messaoudi Emina (Keleti Aranka, Mór Tamara), Szabó Zoltán (Dr. Ridegh, Zolika, Édua). Díszlet, maszk: Gergely-Farnos Lilla. Jelmez: Hornyák Dóra.