Sejtette-e hajdan Gabler tábornok a mellette tollas kalapban, uszályos, fekete szoknyában lovagló lányáról, hogy az ördög mindig egyenest áll benne? Aligha törődött vele. Ám apja közelében a szép Hedda rácsodálkozott a hatalomra, a hatni tudó emberre, s megkívánta és elkívánta a terjeszkedő létezés mintául kapott, izgalmas módját. Ezt, a Hedda leánykorát idéző ibseni képet nem emlegetik a mostani, Kúnos László fordítását alkalmazó, Székely Kriszta által rendezett, 1 óra 35 perces előadásban, ám mindvégig érezni annak sötétlő árnyát.  

Fotók: Horváth Judit

A Hedda Gabler előadásokra nagyjából úgy készül az ember, mintha szanatóriumban tartott, izgága rokonához menne beteglátogatásra. Mikor aztán szabadul, a buszt se nagyon tudja kivárni, leroskad az első, útmenti padra. Hogy a történet kibírható és végignézhető legyen, kell valami elemeltség, valami stilizáló tolmácsolási mód, s ezt a Katona színpadán – jelen esetben – az átéléses időszigeteket magában foglaló szertartásszínházi forma teljesíti. Könyörületes megoldás, hogy azonnal érezni, valamit megismételni jönnek a játszók. Olyasmit, amit a szerencséseknek módjukban volt túlélni, s most elmesélik. A jeleneteket összekötő, illetve elválasztó hanghatás, a régi hanglemezek sercegését idéző neszezés is az idézőjelek fölrakását segíti. Önmagukat zászlókként vonultatva lépnek színpadra a szereplők, majd álltukban megnyugszanak. Innentől kezdve, sokszor egész jeleneteken át, úgy követik és figyelik egymást a falak mentén, ahogyan a muzsikusok figyelnek az aktuális szólamok gazdáira.

Ibsen 1890-ben – az 1888-os Rosmersholm, az 1888-as Sellő után, és az 1892-es Solness építőmester előtt – írott darabját ragyogó átdolgozás hozza közel a nézőhöz. Nem egyfajta ridegen szabdaló dramaturgiai műtét zajlott itt, Szabó-Székely Ármin dramaturg és az alkotók inkább valami óvatos, leletmentő technikával kezelték az alapanyagot. Kiáztatva és lemosva a korhadó részeket az aranyfényű vázról, sikerült megmenteniük és egészben megmutatniuk a lélegzetelállító drámát. Csak a nagy hatásfokú, érzelmi bójapontokként szolgáló mondatok maradtak, amikhez aztán mind a díszlettervező Balázs Juli, mind a jelmeztervező Pattantyús Dóra, mind a zenei motívumokért felelős Matisz Flóra Lili alkalmazkodott, s amiket – kortársi lélegzettel áteresztve magukon – okkal alakítottak a jelenben is érvényes megszólalásokká a rendező és a játszók. A cselekmény lényegében érintetlen maradt.

Jörgen Tesman (Bányai Kelemen Barna), a karrierre ácsingózó szobatudós, a nászútat tanulmányúttal vegyítő utazásokat magában foglaló félévnyi távollét után hazahozza feleségét, az intenzíven unatkozó, szép Heddát (Jordán Adél) az egyelőre még hodályként ásító, új otthonukba. Megjelenik Julle, a jólelkű nagynéni (Kiss Eszter), bevonaglik a kígyótermészetű, Heddát becserkészni kívánó Brack bíró (Takátsy Péter), s bezuhan a kétségbeesett Thia (Mentes Júlia), annak az Ejlert Lövborgnak (Mészáros Béla) a titkos élettársa, akiről minden szólni fog a továbbiakban. Bejelentkeznek a beszédes tárgyak is. A férj Ibsennél szereplő kényelmes papucsa ezen a színpadon a hazai körökben ikonikusnak számító, lefokozó erejű, szürke kötött kardigánná, Julle néni kalapja tomparózsaszín blézerré, a zongora bakelitlemezt forgató masinává lett. Jörgen Tesman áttetsző tárolódobozban tologatja frissen beszerzett szakkönyveit, a kandalló élő tüze helyett pedig iratmegsemmisítő nyeli el Lövborg kéziratát. Egy fuga mennydörgésének felel meg, amikor a már régóta nyomasztó, tompazöld hodály szürkés, bal oldalfalából egyszer csak kinyílik egy mennyezetig fölfutó sáv, s akárha Hedda tépné föl saját oldalát, föltárul egy több méter magas szekrénybelső, megszámlálhatatlan mennyiségű, vigyázban álló, tűsarkú cipőkkel telten. Naggyá lenni, vagy legalább naggyá tenni valakit, ostorral vagy kecsegtetéssel, kínzással vagy csáberővel – ez lett volna a terv. De nem jött be, csak a pipiskedés. Pedig lett volna hozzá közönség.

Kiss Eszter hétköznapi mártíromságú Julle nénijének zsoltáréneklésre nyíló pengeszája mögött acél állkapcsok rejlenek. Ő az, aki szétosztja magát, és ezzel számára kielégítő jelet képes hagyni a világban. Az ő maroknyi birodalmában rejlő rend tökéletes ellenpontja a Hedda életében örvénylő, méretes káosznak. Bámulatos, ahogy a hős-alkatú Bányai Kelemen Barna visszabutítja és elpuhítja magát a szerep kedvéért. Az ő – saját másodikságával megbékélt – Jörgenjét látva érthetővé válik Hedda kompromisszuma, hiszen dekoratív kettősük a külvilág számára pompásan fényképezhető lenne, ha nem lennének zavaró mellékkörülmények. Takátsy Péter, Brack bíró szerepében maga a simulékony rontás, a mindent lefölöző önérdek és cinizmus sűrítménye. Korunk hőse ő, a pozícióban lévő, teflonbevonatú érinthetetlen. Nagyszerű Mentes Júlia páncél nélküli, szerelemtől ázott fiatalasszonya, a füvek erejével rendelkező kicsinyek képviseletében. S itt van a férfi, Mészáros Béla Lövborgja, akire Hedda annak idején szívesen befizetett volna, mert ebben a melankolikus testű tudósban érezte meg az igazi erőt, és a csak és csakis tehetséggel kivívható szabadságot. Csakhogy Lövborg, a maga alkoholizmusával és extravagáns létezési módjával nem volt vállalható egy úrilány számára. Most, hogy visszatért, kisimultan és absztinensen, más nő által támogatva, hirtelen megint célponttá válik, és próbakőként szolgál Hedda számára.

Jordán Adél Heddája fekete selyem nadrágszoknyában, hol mezítláb, hol fekete magassarkúban, úgy járkál az otthonában, mint egy kecses gém a megunt mocsárban. Pici gyehennaláng rajta a fakó piros, kombinévállú selyemtop. Hedda, mint a lélekgyilkos teremtések általában, fájdalmasan pontos érzékelő.  Zakatolva keresi, mi rossz fedezhető fel a másikban, mi nevetséges és mi megvetendő képzelhető el – mások szemével nézve őt – a célszemélyről, s hogy annak erejét gyöngítse vagy nagyobbítsa, saját erejét próbálgatja. A nevetségességtől való rettegés és a jelentéktelenségtől való undorodás nem ad elég hajtóerőt. Ám a királycsinálás izgalma, vagy ha az már lehetetlennek látszik, a tragikus hős talapzatra emelése előhívja Heddából a személyes próbatétel vágyát és lehetőségét is. Hatni akarna, minden áron, sarkantyúzni szeretne valaki arra érdemest, de nincs számára megfelelő versenyló a közelben. A kellő homályban tartott áldott állapot, egy esetleges, silány minőségű folytatódás réme pedig csak még súlyosabbá tesz minden percet. Már csak a megsemmisítés mámora maradt. Akit nem sikerül legyőzni, azt el kell pusztítani. Vannak pillanatok, amikor a rontáshoz erőt gyűjtő Hedda, vagyis a szép Jordán Adél szája épp oly szögletes formára tágul, mint a dülledt szemű démonszobroké az indonéz városkák főterén. Még egy utolsó, nagy beáldozódás jön azért, mégpedig a játék páratlanul szép összeomlás jelenetében. Amikor a kéziratát elhagyó, s ezzel mindent elvesztő, szétesetten remegő Lövborg mellé lecsúszik a padlóra, hogy lecsupaszított felsőtesttel az egyetlen elképzelhető emberi s állati vígaszt próbálja felajánlani a hajdan szeretett, vagy inkább csak kiválasztott férfinak, megcsapja őt a megnyíló pokol szele. Az ölelésből nem lesz semmi, lefordulnak egymásról.

Nem hatok? Nem vagyok képes hatni? Meddig vagyok hát? Meddig érek el? – kérdezi saját magától, amikor a gyilkos fegyvert átnyújtja a másiknak, azt sejtve: ha ez működik, akkor én is működöm. Tedd meg! – sugallja. S amikor a híreket hozó Bracktól értesül, hogy messze nem az történt, amire számított, nem úgy, nem akkor, nem ott állt meg a golyó, ahol remélte, s most még börtönbe is kerülhet, ha nem fogadja el a zsaroló Brack fölajánlott kalitkáját, fogja a másik fegyvert, s befejezi a történetet.

Próbáltuk őt megérteni? Igen. Próbáltuk elfogadni? No, az nehezen ment. Próbált ő elfogadni bárkit is? Busás hasznot remélve tán. De ritkán. Akkor hát, mit is tehetnénk? – sóhajt a néző. Szenvedett szegény. De most már rendben van ez. Ahogy a régiek mondták: „Vidd ördög, ha a tied!”

Igaz, hogy egy rendkívüli nő a dráma főszereplője, de korántsem csak egy asszony gátlástalan és olykor kétségbeesett önmegvalósító hadműveleteiről van szó. Sokkal inkább az emberek tehetséghez és alkotóerőhöz való viszonya van itt szerepekre bontva s megrázóan elemezve, egy erőteljes, nagy előadás keretében.

Mi? Henrik Ibsen: Hedda Gabler (Kúnos László fordítása alapján)
Hol? Katona József Színház
Kik? Rendező: Székely Kriszta. Szereplők: Jordán Adél (Hedda Tesman, szül. Gabler), Bányai Kelemen Barna (Jörgen Tesman PhD.), Mészáros Béla (Ejlert Lövborg), Mentes Júlia (Thia), Takátsy Péter (Brack bíró), Kiss Eszter (Julle néni, Jörgen nagynénje). Díszlet: Balázs Juli. Díszlet asszisztens: Fehér Luca Kata. Jelmez: Pattantyus Dóra. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Zene: Matisz Flóra Lili. Fény: Bárány Bence. Súgó: Schaefer Andrea. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Tiwald György.

Facebook Comments